Magyar Hírek, 1972 (25. évfolyam, 1-26. szám)
1972-09-02 / 18. szám
M Stróbl Alajos: Önarckép. A századforduló nagy szobrászmestere halálának 45. évfordulóján, 1971. december végén, a Kerepesi temetőben felavatott síremlékét díszíti a mű Leány. Kőszobor 1929-ből. Csáky Józsefnek, a modern francia szobrászat nemrég elhunyt magyar származású művészének alkotása A Művészet című képzőművészeti folyóirat egyik legutóbbi száma több elhunyt neves képzőművésznek állít emléket, köztük olyanoknak is, akik hazájuktól távol éltek és alkottak. A visszaemlékező írásokhoz kapcsolódó illusztrációkból mutatunk be néhányat. A Magyar Hírek pályázatot hirdet Petöfi-szerető, irodalomkedvelő olvasói számára: kérjük, írják meg, miért tartják szépnek az itt közölt naplórészletet? Milyen érzéseket kelt olvasása, esetleg milyen személyes emléket, élményt idéz fel Önökben? A Magyar Hírek címére beküldött írás legalább tíz, de legfeljebb PETŐFI SÁNDOR: JtLiéjtt szép ? száz sor legyen, és kérjük, a beküldő tüntesse fel a borítékon, vagy levele elején, hogy a MIÉRT SZÉP? pályázatra küldi. A pályázatnak a fenti terjedelmi korlátokon kívül nincs semmilyen megkötésé, bárki pályázhat akár minden alkalommal is. A legjobb, legszebb írásokat folyamatosan értékes könyv- és hanglemezjutalomban részesítjük és a legjobban sikerűiteket részben, vagy egészben, a Magyar Hírekben is leközöljük. , Várjuk olvasóink válaszát. MIÉRT SZÉP? QJLti bitiek DCwhujji III. levél (Részlet) Debrecen, május 14. 1847. Hortobágy, dicső rónaság, te vagy az isten homloka. Megállók közepeden s körültekintek oly elragadtatással, milyet nem érez a schweizi az Alpesekben, milyet csak a beduin érez Arábia sivatagjaiban. Milyen szabadon lélekzem, mint tágul keblem! Mennyivel hosszabb utat tesz itt a nap, mint máshol! Megmérhetlen a láthatár, s olyan mint egy kerek asztal, beborítva az ég világoskék üvegharangjával, melyet egy felhőcske sem homályosít. Gyönyörű tavaszi nap van. Az útfélen itt-ott egy-egy pacsirta emelkedik fölfelé dalán, mint fonalán a pók. Néhány lépésnyire az úttól csillog egy kis tó, szélén sötétzöld káka és világoszöld sás; mellette bibicek nyargalásznak búbos fejeikkel, s a tó közepén nagyokat lép hosszú, piros lábaival a melanclholicus gólya. Egy dűlőföldnyire legel a gulya; hosszú botjára támaszkodva áll mögötte a gulyás és megemeli előttünk kalapját, nem szolgaiságból, mint a felföldi német és tót, hanem emberségből, mint magyarhoz illik. Mik azok a T alakúak ott a távoliban? Azok elszórt gémes kutak, de oly messze vannak már, hogy karcsú ostorfáik nem látszanak. Amott a látkör peremén a hortobágyi csárda, de nem a földön, hanem az égen ... oda emelte föl a délibáb. A csárda mellett a ménes, szinte a levegőben, mintha egy elfáradt darucsoport szállanak. Kedves délibáb! úgy tartja ölében a tárgyakat, mint gyermekeit az anya. Némán, merengve ül az ősnyugalom e térségen mint tűzhelye mellett karszékében a száz éves aggastyán, ki az élet zajos napjait zajtalan szívvel gondolja át. Mily egyszerű a puszta és mégis mily fenséges ! de lehet-e fönséges, ami nem egyszerű? Fél napnál tovább tart az út a Hortobágyon keresztül, s én, noha már sokszor jártam erre, nem győztem kibámulni magamat. Égő arccal, ragyogó szemekkel, hullámzó kebellel néztem köröskörül, s útitársam azon gyönyörködtek, hogy én annyira gyönyörködöm, s a tisztelendő úr húga azt az észrevételt tette, hogy boldog lesz egykor feleségem, ha úgy fogom szeretni, mint a pusztát szeretem. Eszerint nagyon boldog lesz az én Juliskám, mert én őt még a pusztánál is sokkal jobban szeretem, sokkal, sokkal! Estefelé értünk Debrecenbe. A temető mellett jöttünk el, hol Csokonai pihen. Hamuszín fátyolként lebegett az alkonyat köde a költő fekete vas-szobrán; szemeim oda tapadtak, és mélyen gondolkodtam arról, ha majd más utazó fog így gondolkodni az én sírom mellett! Hazatérők. Bán Béla, a hazájától távol, ^ 1972 elején elhunyt Munkácsy-dljas festő- “ művész képe Derkovlts Gyula művészportréját Mikus Sándor szobrászművész készítette 1963-ban (Novotta Ferenc reprodukciói) 18. FEJEZETEK EQY HAJDANVOLT NYOMDÁSZAT! SZEDÖLEQÉNY KÉPZELT NAPLÓJÁBÓL Nem emlékezem reá, említettem-é már, hogy ha Petőfi Sándor minden munkáját egyetlen kötetben nyomtatnák ki, azon kötetnek több mint egyharmadát prózai írásai tennék. Ami — ha ánglius szokás szerint, nálunk is a szavak számával mérnék valamely írásmű terjedelmét — arra jönne ki, hogy Petőfi szint annyit írt prózában, mint versben! Miért mégis, hogy őt senki írónak nem nevezi, de mindenki tartja lánglelkű poétának?! Egyszerű lenne a válasz e rethoricus kérdésre: mivel versei nagyszerűek, egyéb írásai azonban nem állják az idő próbáját; lévén Petőfi teljességgel lyricai alkat és ezért alkalmatlan a tárgyiasabb műfajokra. S ebben a feleletben sok igazság vagyon. De nincsen benne a teljes igazság. Kezdjem az elején. Azon időben még virágzott a romanticus irodalom, vagy mint akkor nevezénk: vadromantika. Végletes indulatok és történetek irálya vala ez; a szörnyűségek és nagyszerűségek, gonoszok és ártatlanok ma már mosolyognivaló szélsőségekben kavargónak ama regényekben, amelyeknek csak legjobbjai, például Victor Hugo művei, dacoltak a múlandósággal. A prózai literatúra művelése azonkívül sok türelmet, kor-, jellem- és milieufestő munkát igényel; az ifjú, s valóban tetőtől talpig lyricus Petőfi — s tegyem hozzá: nagyon ifjú Petőfi — temperamentumát a romantica sokkal inkább magával ragadá, semmint a fent mondottakra elegendő figyelmet szánhatott volna. Ezért nem lehetett igazán kedveltté regénye, A hóhér kötele, amelynek tárgya egy szörnyű, tartós és körmönfontan végrehajtott bosszú (de hiszen a bosszú volt azon kor regényeinek leggyakoribb tárgya). Mindazonáltal, talán több is annál: mondanám, titáni kirohanás e regény a filiszter-társadalom ellen. A vad indulatok, az elnagyolt jellemfestés és a szerkezet hézagai riasztották mind e mai napig a directorokat színművének, a Tigris és Hiénának előadásától is. Elbeszélései közül a Szökevények gyakorlatlan tollal előadott anekdota a kor novellasablonjában (melyet pedig különben ő is gúnyolt s kárhoztatott'), A nagypapa, meg A fakó leány és a pej legény annál többek, de ... Hanem ennél a „de”-nél abba is hagyom, mert hisz’ éppen ezeket a „de”-ket ismétlik unos-untalan a tudós bírálók is. Pedig van nekem egy egészen más de-m. S az hangzik eképpen: lehet, Petőfi prózáját nem olvassák már, mint verseit, a nyoma mégis mindörökre rajta maradt minden utána következő magyar elbeszélőn! Mivel Petőfi vala az, ki a magyar prózai literatúra kimért, vagy körmönfont, dagályos, vagy ünnepélyes, szépelgő, vagy finomkodó, de minden képpen kicsinált stylusát félresöpré és eladdig először, a természetes élőbeszéd szavával és hangján szólalt meg. S szólaltatta meg elbeszélései szereplőit is. A történet lehet nála is kicsináltan romanticus, de a beszéd sohasem. Különösen a népi alakok, pórok, katonák, s mások, beszélnek azon nyelven, amely az övék, s amely egyben mégis író tollán szólalva meg, irodalomba illő. S ha csinált elbeszélései haloványabbak is, minden más prózai munkája élvezetes, felüdítő olvasmány lesz mindenkoron: Üti jegyzetei, és Üti levelei, naplójegyzetei, hírlapi, különösen politikai cikkei felérnek legszebb költeményeivel. Ezekben teljességgel őt olvassuk, személye átüt a sorok között. Legtöbbet nem Is foglalkozik mással, mint önmagával, hiszen azért lyricus: „Tudom, soknak nem tetszik, sokan félremagyaráznak, hogy ily őszintén nyilatkozom magam felől; hanem az nekem mindegy, én arról nem tehetek. Születésemkor a sors az őszinteséget bölcsőmbe tette pólyának, s én elviszem magammal a koporsóba szemfedőnek.” Az Üti levelekben írja ezt, miközben az országot járván és tapintván, mindent, mi szeme elé kerül, valami actuálissal kapcsol össze. Ha múlt emléke, a jelen helyzettel; ha pedig literatúrai természetű dolog, azon mód kifejti ars poeticáját hozzá: „Föl nem érem ésszel, hogy vannak o nem-mindennapi emberek közt is olyanok, kik nem tudják vagy nem hiszik, hogy az egyszerűség az első és mindenek fölötti szabály, hogy akiben egyszerűség nincs, abban semmi sincs.” Hiszem, ha lett volna hozzá ideje, mit versében mindig betartott, később elbeszéléseiben is követett volna... S ebben a szigorú hitvallásban nem csak szigorúsága lelhető fel, hanem végtelen humora is: „Oh, barátom, van-e szánalomra és irgalomra méltatlanabb állat, mint a rósz poéta? Nincs. Rósz kritikusaimnak úgy bocsásson az isten, a mint én megbocsátok; de a rósz poétának se én, se az isten meg nem bocsátunk. A legalávalóbb, a legelvetemedettebb gonosztevő is megtérhet idővel, de a rósz poéta örökké rósz poéta marad, ez javíthatatlan, ez gyógyíthatatlan, ez úgy hal meg, a mint született; földöncsúszó nyomorúságban, magának kínjára és szégyenére, másoknak unalmára s Így legóriásibb bosszúságára. És a szegény magyar hazára, melyet török, tatár és sáska annyit pusztított, a balsors még ezen csapást is rá mérte, a mi irtózatosabb töröknél, tatárnál és sáskánál., küldött nyakára rósz poétákat. De talán ez már az utósó csepp, a seprő, a keserű pohárban, s így remélhetjük a szebb jövendőt.” Lóm, akár haraggal, akár húmorral (akár a kettő közös indúlatjával) szól, s bármiről, a sor vége mindig a haza állapotjára fut ki. Az vala neki a kezdet és vég, arra tért minden gondolatja. Politikai gondolataiból én e naplóban korábban már többször idéztem, miket az Olvasó (ha ugyan lészen ilyen, mivel magam kedvtelésére írok csupán ...), a maguk illő helyén megtalálhat. Azokban sem csupán az éleslátás az egyetlen érdem, hanem a kifejezés ereje, a szónoklatokban oly gyakori szószaporítás helyett az érvek és fordulatok geniális eltalálása is. S mert érthetően beszélt, írt, hamar ráfogták, hogy közönséges. Pedig lehet-e az közönséges, ki ily emelkedetten tesz hitvallást magáról: „Republicanus vagyok telkestül, testestül, az voltam, mióta eszmélek, az leszek végső lehelletemig. Ezen tántorlthatatlanságom, mely soha, egy pillanatig sem rendült meg, ez adta ifjú kezembe a koldusbotot, mit évekig hordoztam, s ez adja most férfikezembe az önbecsülés pálmáját.” B. P. (Folytatjuk) s me, megjelentek a müncheni, XX. Nyári Olimpiai Játékok magyar bélyegei, 40, 60, 80 fillér, 1, 1,20, 2, 3 plusz 1 és 5 forintos címletekben, és a 10 forintos névértékű blokk. A bélyegeken sorrendben: piros keretben zöld háttérrel két labdarúgó férfi, zöld keretben kék háttérrel egy vízilabdázó, narancsos keretben zöld háttérrel gerelyhajitó nő, lila keretben kék háttérrel kajakozó nő, kék keretben okker háttérrel két ökölvívó férfi, lila keretben püspöklila háttérrel tornásznő, kék keretben sárga háttérrel két birkózó férfi és zöld keretben sárga háttérrel tőrvívó férfi látható. A bélyegblokk bélyegképe püspöklila keretben türkizzöld háttérrel férfit ábrázol öttusa lovaglás közben. A bélyegképtől jobbra a müncheni olimpiai stadion távlati képét és a müncheni adótornyot láthatjuk. Tervezte Kékesi László grafikusművész. BÉLYEGSAROK 8 I
