Magyar Hírek, 1972 (25. évfolyam, 1-26. szám)
1972-07-08 / 14. szám
■-H A kiállítás megnyitóján. Balra: Ortutay Tamás. (Kovács Ferenc felv.) A SZOBOR NYILVÁNOSSÁG ELÉ LÉP Csepel véleményt mond Ortutay Tamás József Attila emlékművéről Az élet legtisztább örömei közé tartozik, ha az ember egy fiatal, tehetséges művész fejlődését, kibontakozását figyelemmel kísérheti. Ennek az izgalmas folyamatnak szeretnénk most olvasóinkat is részesévé tenni, amidőn — ha ezúttal röviden is — ismét Ortutay Tamásról írunk. Nemrég mutattuk be lapunkban eddigi munkásságát és beszámoltunk terveiről, amelyek közt főhelyen a József Attila emlékmű állt. A terv most már a megvalósulás útjára lépett s egyúttal félig: a nyilvánosság elé. Hogyan és miért félig? Nos, a művész úttörő, újat kereső forradalmi szemlélete az alkotó munkának ebben a „félkész” szakaszában is érvényesült. A József Attila emlékmű modelljét, vázlatait és a négy méter magas vasszobor falra terített „életnagyságú” fényképét még menet közben kiállította. Vagyis az emlékművet elfogadása és felállítása előtt — szerényen és merészen — közvélemény elé tárta. A Csepel Galériában a falak mentén farönkök szolgálnak szék gyanánt. A rönkökön ceruza és füzet, a füzeten felirat: „Mi a véleménye a József Attila szoborról?” A csepeli utca felé forduló plakátokról a művész kézzel írott sorai szegeződnek a járókelők felé: „Szeretnék egy hatalmas szobrot csinálni vasbetűkből, kétméteres mozdonykerekekből, József Attila szavaiból, versrögeiből. Barátaimnak, ismerőseimnek meséltem el, most az Önök véleményét szeretném hallani. Érdekel a csepeli munkások véleménye.” A kiállítás megnyitóján megtelt a terem. Eljöttek a főiskolások, a fiatal művész barátai, ismerősei és a csepeli munkások is. Mindenki írt valamit a szerény iskolásirkákba és a vendégkönyvbe. Mindjárt az első bejegyzések között ez olvasható: „Szép, okos, méltó emlékmű. Radnóti Miklósné.”S. M. A MAQYAR NYELVÉRT ÉS KULTC/RAÉRT című kiadvány — a Magyar Nyelv Barátai Köre Tájékoztatója — legutóbbi két számát, a 6. és 7. füzetet kívánjuk bemutatni. Mint köztudott, a Tájékoztató elsősorban olyan szakemberek számára készül, akik külföldön élnek, de hivatásszerűen foglalkoznak anyanyelvűnkkel. A kiadványok negyedévenként látnak napvilágot. A legutóbbi két füzet tartalma ezúttal is oly gazdag, változatos, hogy csak bizonyos megalkuvással vállalkozhatunk az anyag ismertetésére. Mind a 6., mind a 7. szám érdekes, kétoldalú — holland—magyar, brazil—magyar, angol—magyar — nyelvi és kulturális vonatkozású cikkeknek ad helyet. Az olvasó megismerkedhet — dr. Sivirsky Antal utrechti professzor cikke révén — a Hollandiában kialakult magyar kulturális mozgalmak múltjával és jelenével. Megtudjuk, hogy az utolsó másfél évtizedben magyar elbeszélő és költői antológia jelent meg holland (flamand) fordításban, magyar regényeket is lefordítanak és jó kapcsolat áll fenn a két ország rádiója között. Nem kevésbé figyelemre méltó betekintést nyújt Kutasi Kovács Lajos cikke a brazíliai magyar oktatás történetébe és mai lehetőségeibe. Ugyancsak két nemzet kultúráját köti össze az a magyarországi kutatás, amely a Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézetében folyik, részt vesz benne széles körű munkaközösség formájában valamennyi magyarországi angolszász nyelvész is, s melyet Az angol—magyar összevető nyelvtani munkálatok címmel közöl dr. Szépe György tollából a 6. számú füzet. Átfogó jellegű írások is szerepelnek mindkét számban: a 6.-ban a bevezető cikket Szamosközi István dunamelléki református püspök írta, címe: Nyelvi örökségünk, s noha szűkre szabott terjedelemmel, de tanulmánynak beillő sokrétűséggel idézi fel a latin nyelv kötöttségéből felszabadult magyar nyelv reformáció korabeli nagyjainak, úttörőinek, Sztárai Mihálynak, Károli Gáspárnak, Szenczi Molnár Albertnak alakját s munkásságát. A 7. szám legfőbb gondjaink és feladataink összesítésével kezdődik: Lőrincze Lajos professzor tekinti át cikkében az Anyanyelvi Konferencia Védnöksége és a Magyar Nyelv Barátai Köre előkészítő bizottságának eddig vállalt és végzett tevékenységét, továbbá jelzi az augusztusban sorra kerülő nemzetközi tanácskozást. Ugyanebben a számban Grétsy László a nyelvművelők munkáját ismerteti, színesen, érdekesen. Mindkét füzetet az eredeti népi, illetve ötletes nyelvi játékok leírása s az anyanyelvűnkre és kultúránkra vonatkozó hírek teszik teljessé. (Könyvekről szólva.) Konyakoztam egy győri könyvesboltban és helyeslem. Nem ajánlom persze, hogy a könyvespolcok mellé állítsanak be söntéspultot is. Azt se, hogy az italboltokban ezentúl, az egyenlő elbánás elve alapján, áruljanak könyvet is. Csak azt, hogy a könyvesbolt legyen olyan hely, ahol a vásárló ne lesajnált „kedves vevőnek” érezze magát, hanem vendégnek. Konyakra nincs is szükség, legfeljebb egyszer egy évben a könyvhét megnyitásakor és azt is csak akkor, búfelejtőnek, ha az ünnepet elmosta volt az eső. Miként Győrben történt. A kocsiforgalom elől elzárt győri „Váci utcát” — szélesebb a pestinél — könyvutcává léptették elő, de az eső lefokozta. Mint vesztett csaták elhullajtott zászlai fürödtek a pocsolyákban a nemzetközi könyvévet hirdető feliratok. Egy járdaszegélyen ráléptem a saját nevemre: itt kellett volna könyvet dedikálnom. Három könyvesbolt állított sátrat; pocsékká ázott mind a három. Az eső ellenséges stratégiai terv alapján dolgozott. Megvárta a hat órát és még tíz percet. Amint bezártak az üzletek, az emberek elindultak hazafelé és a Lenin út kiürült, alattomos csöpögésre fogta, majd végképpen elállt. De addigra már lehúzták a redőnyöket, bevonták a sátrak ponyváit, a piros krepp-papír hozzáragadt a nedves pultokhoz. Felhajtott gallérral sétáltam a városban. A dedikálás elmaradt ugyan az utcán, a sátrakban, de aláírtam néhány könyvet az előbb, a győri tanácsháza nagytermében, a könyvhétnek valóban ünnepi, mert sok verssel ékesített megnyitóján. Palotai Borissal együtt kellett volna jönnöm, de megbetegedett, egyedül képviseltem az író-világot és vállaltam mindazt a felelősséget, amit ez a foglalkozás és hivatás Magyarországon jelent. Illyést idéztem; még az ötvenes évek végén mondta, hogy nálunk az emberek még vakbélgyulladással is legszívesebben írókhoz fordulnának. Ezt az egyszerre gyermeteg és fölemelő, nevetséges és megtisztelő igényt fejezi ki és pótolja a személyes találkozó. Az olvasó meg akar tudni valamit az írótól — írójától —, ezért meghallgatja és kikérdezi. Ám az író—olvasó találkozó nem egyirányú utca: az írónak még fontosabb, mint a közönségnek. Az író is tanulni szeretne olvasóitól. Az olvasó azt szeretné pontosan megtudni az írótól, amit már úgyis tud, vagy legalább is sejt; amiről hallott, de nem egészen érti; amit érez, de egymaga nem tudja kifejezni. Az író azt akarja megtudni olvasójától, amit nem tud, mert inkább él művében, mint az életben. Azt, amit ki kell fejeznie, azon túl, amit sejt, érez, ami neki is fáj, amire ő maga is vágyódik. A helyzet színpadilag elképzelve at, hogy az író fenn ül a pulpituson és tanít, de ez csupán a látszat. A középkori tanítóbarátok mondását idéztem latinul: docendo discimus, aztán magyarul is, tanítva tanulunk, vagy inkább fordítva: tanulva tanítunk. Ezt aligha lehet külföldi hallgatóságnak elmondani. Angliában, Franciaországban, Észak-Amerikában az író dolga: írni. Személyes szereplést ritkán várnak tőle, sőt, ha megteszi, mint Norman Mailer, írói rangját és közvetett befolyását csökkenti. Az író legfeljebb ha műveiből olvashat fel, azután meghajtja magát, megköszöni a tapsokat és eltűnik az öltözőben, mint egy hegedűművész. Az eső újra szemerkélni kezdett, éppen egy könyvesbolt kirakatát nézegettem. Mennyi új könyv! Egyre rosszabb olvasó vagyok, kevesebb könyvet vásárolok, mint húszéves koromban. Az öregedéssel jár ez együtt, vagy az otthoni könyvespolcok zsúfoltságával? Itt van a kirakatban a „Szép versek 1971” kötet — még a kezemben sem volt. Mire Pesten hozzájutnék, már elkelt az utolsó példányig. Ezt se hinnék el, ha amerikai diákoknak elmondom, vagy valamelyik Párizs környéki „megvadult” egyetemen. Az üzletre már kirakták a ZÁRVA táblát, de benn égett a villany. Két másodperc múlva nyílt az ajtó. Még rakodtak és az esőt szidták. Akiről azt hittem, hogy elárusító, az az ország legfiatalabb és legcsinosabb könyvesboltvezetője, Lantos Mária. Erősen leányzónak néztem, aztán csodálkozhattam, amikor jóval később, kisgyerek és ifjú apa kopogtatott az ajtón. „Persze, úgy kellett volna bemutatkoznom, hogy Lantosné. De lázadozom az ellen a szokás ellen, hogy a nő a házasságban a keresztnevét is elveszíti.” Alighogy letelepedtünk a könyvesbolt I egyik zugában — bár volna itt is hely karosszékeknek, mint a soproni könyvkereskedésben —, megjelent az ajtóban a könyvesbolt volt vezetője, a győriek, diákok és öregek közös, kedves Barta bácsija, feleségestül. Csak nemrég adta át a kormányt ifjú utódjának, neveltjének, pótlányának, de úgy jár ide, túl-ifjú nyugdíjas vendégként, beszélgetni az olvasókkal, mintha dolgozni jönne. 0 celebrálta volna a könyvaláírási szertartást, ennek elmaradtát feledtetjük el a konyakkal. Fiatalkorunkban úgy jártunk be Cserépfalvihoz, Vajnához, Gergelyhez, Lantoshoz a Váci utcában és környékén, Kemény bácsihoz a Múzeum körúton, mint valami égi kávéházba, ahol kávét nem, de a gide-i „égi táplálékot” kaptuk: könyveket és testvéri szót a könyvekről és mesterségünkről. Lehet, hogy a mai süldő írók is bejárnak a könyvesekhez? ősz fővel is kellene. Mindig újra érdemes észbe idézni, az olvasóknak is, hogy a „könyvárus” — hogy Petőfi szavát használjam — másfajta kereskedő, mint a többi. Kissé poéta valamennyi. Ha nem lenne, nem ment volna könyvesnek, vagy könyvterjesztőnek. A könyvterjesztés Magyarországon néhány hónapja újra nekifutott a második menet akadályainak. Üjra: mert kettéválasztották a fővárosi és a vidéki könyvterjesztést. Második menet: mert az elsőt huszonöt évvel ezelőtt vívták, akkor kellett először új, szélesebb közönséget teremteni. Hamarosan már-már elhitettük magunkkal, hogy „olvasó nép” lettünk. Azután szemügyre vettük a statisztikákat és mármár elhitettük magunkkal, hogy Magyarországon nem olvas senki. Az „olvasó nép országa” után jött a „fehér foltok országa”. Az induláshoz képest olvasó nép vagyunk. Az európai átlaghoz képest is. (Az amerikaihoz viszonyítva éjjel-nappal olvasó baglyok vagyunk.) Igényeinkhez és lehtőségeinkhez képest még sok a fehér folt, főképpen vidéken és a nagyvárosok peremén. Ezért volna helyes külön vállalatot alapítani külön szervezettel. Arról beszélgetünk, szelíden konyakozva, az eső elálltát lesve és a beszélgetés tócsáit hol kerülgetve, hol beléjük gázolva, hogy a falun a könyvterjesztő, tehát az író legfőbb szövetségese mindig is a tanító és a tanár volt, újabban a könyvtáros is, és legújabban a téeszekbeli fiatal, új értelmiség. „Feltéve, ha olvas”, vetettem közbe. Könyves barátaim határozottak: a legtöbbje olvas. Ha nem: először őket kell meghódítani a könyvterjesztőnek és ez a könnyebb hadjárat. Nehezebb ennél is, a falusi nem-olvasók megnyerésénél is hozzáférni a városkörnyéki új munkássághoz, mert ez kiásta saját gyökereit az otthoni talajból és még nem eresztett újakat az aszfalton. Kétféle „fehér folt” van: az olvasói és a vásárlói. Leginkább az olvasóit szoktuk emlegetni, és ez is a fájdalmasabb. De vannak olyan helyek az országban, ahol az emberek megvennék a jó könyvet, ha kapnának. Ezek a „vásárlói fehér foltok”. Sok faluban jól működik a könyvtár, de nincs könyvkereskedő. A fogyasztási szövetkezet polcain kapható ugyan néhány könyv, de a mosópor, a zseblámpaelem és a lepedővászon között elvész. Aki jól ad el piperét vagy motorkerékpár tömlőt, nem biztos, hogy könyvet is tud árulni. Ezeken a helyeken be lehetne vezetni, hogy a könyvtáros el is adhasson könyvet. Nem a könyvtári példányt, természetesen, hanem bizományba átvehetne olyan köteteket, amelyekről tudja — ő aztán igazán tudja —, hogy kelendő lesz. Lengyelországban ezt már általánosan bevezették, nálunk a könyvhéten próbálták ki egy-két gyári könyvtárban. Bevált. Az igazi fehér foltokat a könyvterjesztők egymagukban nem tudják eltüntetni: ez a népművelés feladata. De a könyvtáraknak, művelődési házaknak, tanítóknak, tanároknak van egy kevéssé ismert és társadalmilag nem is eléggé (még nem eléggé) megbecsült segédcsapata: a könyvügynökök. Lehet, hogy a tartalmas beszélgetés teszi, lehet, hogy a második pohárka konyak is segít, de ilyen szépeket mondunk: „Objektíve az ügynök is népművelő”. „Persze jó könyv is kell hozzá”, mondja évfolyamtársi cinkossággal Barta mester. „Jó magyar könyv.” Persze. „Saporrótól — Münchenig” elnevezésű, 10 forint névértékű bélyegblokkot jelentetett meg a magyar posta, Cziglényi Ádám grafikusművész terve alapján. A blokkon láthathó a Münchenben megrendezésre kerülő Nyári Olimpai Játékok emblémája. Az olimpiai eszme latin nyelvű hármas jelszavát — „Citius-Altius-Fortius” — a tervező a bélyegkép alsó szegélyén, felső részében pedig a távközlési mesterséges hold rajzát helyezte el. Még egy bélyeget mutatunk be, egy 1 forint névértékű rózsaszínű rózsaszál bélyegképét, amely az Évfordulók — események 1972 elnevezésű bélyegsorozat új tagja, és a XV. Rózsakiállítás alkalmából került kiadásra.
