Magyar Hírek, 1972 (25. évfolyam, 1-26. szám)
1972-07-08 / 14. szám
Barosay Jenő: Ülő nő A U iM A M k //, /M ötvenhét magyar képzőművész százhetvenhárom alkotását mutatja be — Solymár István bevezető tanulmányával — „Mai magyar rajzművészet” címmel a Képzőművészeti Alap Kiadóvállalat reprezentatív albuma, amely az utóbbi évek rajzmű vés? Nyomdában készült gj kusművész tervezte. K ki. Csnhány Kálmán: Szarvas és csillagok Kckassy Csaba: Népmesék A 70 esztendős Illés Endrét, a kiváló novellistát, a drámaírót, a műfordítót, az esszéistát és annyi könyv gondozóját, írók „bábáját” köszöntjük a Lesznai Annáról szóló Írása közlésével. MALi (VÁZLAT, KRÉTÁVAL, LESZNAI ANNÁRÓL) Húsz-harminc évig inkább Ady Endre, Katika Margit, Balázs Béla, Fülep Lajos továbbélő kritikáiban, tanulmányaiban élt, inkább ott, mint a könyveivel, a könyveiben. Ki olvasta őt? Pedig Balázs Béla ezt írta nagyoknak szánt meséskönyvéről: „A bőségnek könyve ez. Roskadásig rakott asztal. Váza, melyből kiáradnak a virágok.” — Az elismeréssel máskor oly takarékoskodó Fülep Lajos egészen oldottan és felindultan szól az Eltévedt litániákról, Lesznai Anna verseskönyvéről: „Ha németül, franciául szólna, világesemény volna — így, véletlenre bízva a sorsa, még az is véletlen: vajon mi tudunk-e róla? Íme: a nagy líra, mely oly ritkán jelenik meg — amelyben maga a világ szólal meg, a világnak szíve. Az örökké más, az örökké azonosból.” — És Kaffka Margit, a költőtárs, az asszonytárs, egy másik verseskötetéről, a Hazajáró versekről: „És költősors mellé aszszonysors. A ma asszonyáé, kit nem bír legyűrni az anyaság, ki már nem született megadásra ... Nagy lelki gazdagság, új, mai lélek rajzik felénk Lesznai Anna verseiből”. De a legmelegebb Ady szava: „Abban a kis szabadcsapatban, mely Magyarországon egészebb jövőért harcol, ebben a szép, reformáló harcban — kevés a nő. És azok között is, sok a Cleopatra, a Sappho, a szerepet játszó nő, a Júliák. De Lesznai Anna a társ, az igazi társ, hanem bátor ember is. Bátor harcostárs. Az emberségével, a bátorságával ugyanazért harcol, mint a férfitársak, de a maga asszonyi érzéseivel”. Első találkozásaink után — még Komor Andráséknál, a harmincas években — negyedszázadig nem láttam. Csak annnyit tudtam róla, Amerikában él. És csak Balázs Béla regényében találkoztam vele, a Lehetetlen emberekben, szeretett, de kissé elrajzolt regényalakként. 1965-ben váratlanul levelet kaptam tőle. Minden bevezetés, magyarázó szó nélkül közölte: megírta a regényt. Kezdetben volt a kert a címe. Száz ív. Küldheti-e? Könnyű volt felelnem: harminc éve várom ezt a regényt. Akkor olvastam a Nyugatban egy versét, fiatalon az öregséggel kacérkodó verset, egyik strófájába így rajzolta bele sajátmagát: Miről regélhet még az ének? Jaj, mi dukálhat még a vénnek? Sánta padka kertszegélyen, hol múlt képekkel elbeszéljen. Már akkor bizalmas tudósításnak olvastam a verset. Mert ha egy író a múlt képeivel kíván beszélgetni, ebből a dialógusból előbb-utóbb, a törvény erejével, regény vagy önéletírás formálódik. S az a harminc év előtti vers még azt is elárulja: a regény egyik főszereplője egy nagv kert lesz, a kerthez tartozó nagy ház, a házban élő sok ember, az emberekhez a hősöket mozgató kor — várom hát azt a száz ívet! így a levelem. És a száz ív megérkezett. S az volt, pontosan az, aminek elképzeltem. Az Ady-kor. A századeleji magyar reformátorok hőskora. Egy költő prózája. Meglepően hatalmas építkezés. És valamelyest elkésett regény. Hogy megjelentethető-e? Feltétlenül. Egy újabb leveléből megtudtam: évtizedekig írta a regényt. El kellett késnie vele. És hogy elkésettsége miatt elaltathassam magamban a szomorúságot, csak az első olvasás fényét, az örömet közöltem vele. És hívtam: látogasson haza. Legyen itt, amikor a regénye első íveit nyomják, vagy az első példányok éppen a könyvkirakatokba, az első olvasókhoz kerülnek. Pontosan érkezett. Már nyomták a regényét, a száz ívből az elsőt. Milyen hatalmas rom volt! összecsuklani nem tudó, s mégis öreg test, amely még mindig visszaintett a régi Szépségnek, a hajdani Szerelmeknek. Milyen kedves volt. Okos és szerény. Milyen szépen beszélt magyarul. Meg is kérdeztem tőle: hogyan sikerült Ameíikában megőrizni, ezt a tiszta magyar ejtést? Huszonöt évig hogyan őrizte meg ezt a gazdag, változatos szókincset? Olyasmit feleit, hogy megharcolt érte. Harcolt, hogy ne tanuljon meg jól angolul. És különben is — ha csak tehette — mindig magyarul beszélt. Közben tévé is jelentkezett: szeretné bemutatni az új magyar olvasóknak, s nem úgy, mini gi verseskötetei, ezreknek, hanem egy hosszú, változatos interjúval százezreknek. Vállalta a szereplést. Vállalta, de kissé aggódott, s a Gellért Szállóban előbb összeült velem. Miről beszéljen? — Sajót magóró:! — feleltem. A kertről, a házról, a családjáról, mely ifjúságát s a kort jelentette. íróbarátairól, emigrációiról. Az emlékezés hatalmáról, mely élve tartja az elmúltakat, éppen egy tájjal, egy galagonyabokorral, egy toronnyal, mint Proustnál, az apróságokkal. Félbeszakított: — De én másról is írtam. A feltörő polgárságról és a lehanyatló dzsentriről. És a kényes témáról: a zsidókról is. A kényes pontot érintettük. Hogyan mondhattam volna el neki, hogy ezt már megírta Móricz Zsigmond. Kaffka Margit, Hatvány Lajos, s eléggé mélyre vágva a magyar valóságba. Nyolcvan éves volt ekkor. A teljes igazság ilyenkor már nagy súly. Gyanakodva figyelte hallgatásomat. Végül is ő mondta ki Móriczot is, Kaffkát is, Hatványt is, de a névsorhoz én hozzátettem — — vigasztalásul is, erősítésül is — a nagy ívet: regényének bőségét, emberrajzását, a végig írt kort. És valóban végig írta. Igazat mondtam, őszintén feleltem. Megállapodtunk, s ezt a tévé is örömmel fogadta: a könyvkiadóban, a szobámban ülünk a kamera elé, s a riporter bevezető kérdései után velem fog beszélgetni. A felvétel napján kis cédulákkal jelentünk meg, ő is, én is, az emlékeztető szavakkal. Amíg a kamerákat szerelték, a szomszéd szobában várakoztunk. — Mutassa a cédulát — mondta aggódva. — Miről fog faggatni? — Az a riporter feladata. Én inkább magáról szeretnék beszélni. De azért átadtam jegyzeteimet. Táguló körök — olvasta első cédulámról. — Ez mit jelent? — A regény táguló köreit. Tehát azt, hogy nemcsak önéletírás, hanem családregény is. És nem is egy, hanem két család regénye, a feltörőké és az alámerülőké. És a kör tovább tágul: a családregénybe belép a század első évtizedeinek irodalmi élete, a Nyugat köre. a Vasárnapi Társaság emberei, a Huszadik Század gárdája, a régi barátok, Ady, Lukács, Balázs, Kaffka, Jászi. És belép a regénybe a történelem is, azoknak az éveknek lesújtó magyar s európai történelme. A bő közlés megnyugtatta. Nyúlt a másik céduláért. — A sienai katedrális falai. Levette szemüvegét, mert az olvasáshoz már megfelelő üveget kellett használnia. — Hát emögé mit dugott el? — Maga sokszor járt Sienában, láthatta őket... A sienaiak óriási katedrálist terveztek, minden más olasz katedrálisnál nagyobbat, fel is húzták a falakat, de beboltozni már nem tudták őket. Nagy regényeink sokszor az abbahagyott és ma is ott álló sienai katedrális-falskra emlékeztetnek engem. Nagyon sok a félben hagyott regényünk. Olvasás közben a maga regényét is ettől a befejezetlenségétől féltettem ... De oktalanul! Lesznai Anna regényét éppen az jellemzi, hogy beboltozott regény. E rögtön meg is írtam magának ... — És abban a levélben így szólított: „Kedvt Anna!” Pedig tudhatná, tudnia kellett voln hogy én nem Anna vagyok, hanem Máli. H régi barátaim, Ady és a többiek, mind így szc lítottak, ne „annázzanak” most le az új baráto Megköszöntem ajándékát, a Málit. — No és ez? — betűzte a harmadik cédulí mat. Pedig csak három betű volt: Ady. — Idézni fogom Ady kritikáját. Hogy a lei szebbet írta magáról, illetve a verseiről: a „ne vérünk könyve”. — Hát ennek igazán örülök. Erre büszke vagyok. — De gonoszkodni is szeretnék, megengedi — kérdeztem. — Gonoszkodni? — Idézem Ady kritikájának a legvégét, ah< ő is gonoszkodott. Emlékszik még rá? Ady a: írta: „Lesznai Anna úgy szereti cirógatni a szí vakat, hogy kilencszázkilencvenkilenc szav< meg kellene ölni, hogy az ezrediket, az igazi elmondhassa”. Kissé aggódva kérdeztem: — Elmondhatom? Kedvesen nevetett: — Ha elhallgatná, hamisítana. A szomszéd szobából átjöttek értünk, a nag reflektorok már ontották a hőt és a fényt. Lt ültünk egy kis asztalhoz, az asztalkán virá volt, Lesznai a vázához támasztotta kis cédi Iáit, ügyesen elrejtette őket a kamerák kémlel szeme elől. És remekelt. A legközvetlenebbül beszélt a körtvélyesi bii tokról, ahová nyaranta kubikosok jöttek mur kára Mezőkövesdről, az asszonyaikkal jöttél akik főztek a tizenhat-húsz emberre. És azok c asszonyok gyönyörűen hímeztek. És nem akai tak helybeli keresztmamát, szlovákot, ha ve letlenül ott született a gyerekük. Eljöttek hói zá, és megkérték, legyen magyar keresztanyja gyereknek. Évről évre szaporodtak a kereszt gyerekei, és szaporodtak vázlatkönyveiben népi motívumok, jegyzetfüzeteiben az addi nem hallott népi szavak, mondatfűzések, mesél hiedelmek. Parasztasszonyoktól tanult igazába ősi ízzel magyarul írni, mesélni, rajzolni, féln örülni, reménykedni. Sok minden nyűgtől c szabadították fel, s ő is őket. Ezt érezte me benne Ady, s ezért is szerette. Kedves volt, szellemes volt, és éppen Adyv; a legkedvesebben — ösztönös hiúsággal - megtréfált. 4
