Magyar Hírek, 1972 (25. évfolyam, 1-26. szám)
1972-06-24 / 13. szám
ű&cfytf 0£f*U-* Ha ilyen szöveget hallunk vagy olvasunk: „Mozart: Requiem, előadja a Bartók Béla Kamarazenekar, vezényel: Géczy Olga” — aligha jut eszünkbe más, mint amit a cím közvetlenül jelent, egy zenei eseményt, a sok közül. Vannak azonban dolgok, amelyek többet jelentenek önmaguknál. Ha nem tévedek, a Bartók Béld Kamarazenekar is ilyen. Egyrészt jól működő zenekar. De ilyen az örszágban van jó néhány. Á Bartók Béla Kamarazenekar többet jelent egy jól működő zenei együttesnél. És az ő többletük talán még a zenénél is fontosabb. Ez pedig: őszinte hit a jókedvű és jó hangulatú emberi együttműködés erejében. A készség, hogy gyots és közvetlen anyagi haszonra és hivatalos sikerre való törekvés nélkül is jól érezzék magukat, hogy görcsös anyagi és egzisztenciális hajsza nélkül is értelmét lássák a már nyolc esztendeje tartó közös munkának. Bizonyára akadnak, akik ilyen tudósítást olvasva, azt mondják: „Hát, istenem, elszórakoztatják magukat, mi ebben a rendkívüli?” Csakhogy a Bartók Béla Kamarazenekar nem csupán önszórakoztató zenei együttes, és a kritikák és Szerepléseik közönségvisszhangjának tanúsága szerint, hivatásosság dolgában is félvészi a versenyt bármelyik hasonló együttessel. Vagyis immár professzionista együttest alkotnak, de úgy látszik, nemcsak zenésznek, hanem embernek is „hivatásosak” valamennyien. Évek óta vállalják a heti két-három próbát — pénz nélkül. Mindez nem azt jelenti, mintha az együttes tagjai naiv, jótét leikekként, minden emberi haszon nélkül töltenék az idejüket. Csakhogy az az érdekes, hogy kinek mi jelent hasznot? Úgy látszik, ezeknek a gyerekeknek, konzervatóriumí hallgatóknak, majd pedig a nagyzenekarok hivatásos muzsikusainak a kamarazenekarban végzett közös műhelymunka és nyomában a jól sikerült hangversenyek sorozata jelentette a „legfőbb hasznot”. Vajon mi lehet annak a titka, hogy lakásban, alkalmi próbatermekben tartott próbákkal, próbapénzek nélkül — amatőr módszerekkel — hivatásos szintet sikerült elérni? A zenekar tagjainak önkéntes munkáján és tehetségén kívül Géczy Olga karmester rokonszenves, elszánt szervező tevékenysége a titok nyitja. Nyilvánvalóan az ő szuggesztív hivatásszeretete hatott 1964-től kezdve máig a zenekar tagjaira. Jó érzékkel az együttes tagjainak személyes művészi érdekeire épített. Arra, hogy a nagyzenekarok tagjai egy jól vezetett kamaraegyüttes munkája során juthatnak olyan szólista feladatokhoz, amelyek minden muzsikus zenei fejlődése szempontjából elengedhetetlenek. A szerény kezdetek után a zenekar most már évente kétszer telt házak előtt ad hangversenyt a Zeneakadémián. Rendszeresen szerepel a Fészek Művészklubban. Tavaly például az ünnepi Bartókestet rendezték, amelyen Bartókné Pásztory Ditta és Comensoli Mária is közreműködött. 1969 óta a MGM Kultúrházában adtak évente öt előadásból álló hangversenysorozatot. Most tavaszszal indultak el először külföldi turnéra. Három hangversenyt adtak, kiemelkedő sikerrel. A zenekar működésének jelentős dátuma volt 1970. január 31., amikor a Fészek klubban felvették Bartók Béla nevét, ugyanakkor munkájuk felett Bartókné Pásztory Ditta vállalta el a védnökséget. Korántsem formális aktusról volt szó, hiszen nyilvánvaló, hogy egy zenekarra, amely Bartók nevét viseli, a közönség megkülönböztetett figyelemmel tekint. Géczy Olga De nem formális az elhatározás indéka sem. Géczy Olga azt mondja erről, hogy bár elsősorban barokk és bécsi klasszikus zenét játszanak, a névfelvételt kifejezőnek érzik, és így érezték a Bartók család tagjai is. Azért, mért a zenekar Bartók életútjához hasonló pályát igyekszik befutni. „Az ö életműve és életútja mindannyiunk előtt követendő példa. Ahogy a gyerekeket a Mikrokozmosztól elvezeti felnőtt korukig a Concertóhoz, talán hasonlítható a mi igyekezetünkhöz és ténylegesen megtett útunkhoz, a Bartók—Serly: Mikrokozmoszait játszó gyermekzenekartól a Bartók: Divertimentót megszólaltató professzionista felnőtt zenekarig.” A zenekar a barokk művek mellett minden évben műsorára tűzi egy fiatal magyar zeneszerző művét. Amikor megismertem Géczy Olgát, az ország egyetlen női karmesterét, szinte magától értetődőnek tűnt előttem, hogy a zenekaráról szóló beszámolót a karmester női mivoltával kapcsolatos kuriozitással kezdem. írás közben vettem észre, hogy elterelődött a figyelmem erről a szándékomról. Csaknem megfeledkeztem róla. Bizonyára azért történt így, mert egy zenével foglalkozó emberi közösség sok éves munkájának eredményeiről olvasva, és azt hallgatva, a dolog lényege kötötte le a figyelmemet. Az együttes és vezetőjének emberi és művészi teljesítménye és nem az, hogy a zenekar vezetője nő. Ahogy ezeket a sorokat írom, az jut eszembe, hogy talán nem járok messze a női egyenjogúság egyik alapproblémájától. Attól, hogy sokak hiedelmével szemben a nők számára nem előnyöket kell biztosítani, nem kell külön támogatni, pontosabban megtámogatni őket. Hiszen előnyöket és külön támogatást a gyengék igényelnek. Márpedig d nők — leszámítva a természeti adottságok következményeit — nem gyengébbek. Csak gyengébbnek hisszük, mondjuk és hirdetjük őket. Ha nem az előnyök és nem a külön támogatás, akkor mi az, amire a nőknek a legnagyobb szükségük van? Ha nem tévedek, arra az egyszerű — vagy talán mégsem olyan egyszerű? — dologra, hogy teljesítményeiket mindenhol a maguk értékén fogadjuk el. Géczy Olgának, azt hiszem, nincs szüksége külön csodálatra. Arra, hogy „lám, milyen érdekes egy női karnagy”. Nincs szüksége a nemét illető semmilyen külön elismerésre és ámulatra. Egyszerűen azért nincs szüksége ilyesmire, mert Géczy Olga jó muzsikus, jó karmester. Úgy látszik, ez a meggondolás vezette első külföldi meghívóit is, amikor minden ámulat és külön csodálkozás nélkül a zenekar sze-> replése után meghívták vezényelni. Salamon Pál MAJDNEM EGY ÉVTIZEDE 1964-ben jelent meg interjú a Magyar Hírekben Andrew György professzorral, aki akkor Bostonban élt, most pedig Washingtonban Iákik. Áz amerikai fővárosban működik a Sino-Soviet Institut, amelynek egyik szekcióját vezeti, és emellett az ottani egyetemen is tanít. Az akkori találkozás idején a beszélgetés alaphangja egészen más volt: a profeszszor útja huszonhat évet ívelt át, minden mondatában benne volt a megrendülés és a ráismerés öröme. A budai Vár még javában épült, és a látogató egy Vár-sétát ígért magának a legközelebbi útra. Azóta évről évre hazalátogat, nemrég pedig 84 éves édesapját, dr. György Ernőt, a neves kereskedelmi jogászt látta vendégül otthonában a professzor. Az idén már másodszor érkezett, nyolcnapos túrát tett a magyar vidéken is. A futó benyomásokat a sokoldalú tapasztalatok váltották fel, és ez határozta meg a második interjú légkörét. Arra a kérdésre, hogyan látja a mai Magyarországot, a professzor így válaszolt: — 1938-ban kerültem ki választott hazámba és 1964-ig nem jártam itthon. Sok minden visszatartott, nem Utolsósorban az a sok híresztelés is, amelyeket ijesztgetésül beszélnek az emberek. Azóta gyakran utaztam Magyarországra, van összehasonlítási alapom a válaszhoz. De nemcsak a fejlődés menetét és ütemét követhettem, jártam szinte mindegyik európai szocialista országban is, és ez szintén mérce az összehasonlításhoz; hozzátehetem: kedvező mérték. A gazdasági fejlődés gyors, a kirakatok, az emberek ruházkodása, a vásárlási kedv pontos mutatók. Pesten és vidéken a hangulat optimista, ezt tapasztaltam a családi otthonokban is. Pécs, Kecskemét, Debrecen, Szeged, Miskolc rengetegét haladt, minden hazai égtájon ezt láttam. Iparosodik az ország. A legnagyobbat azonban a falu fejlődött. És persze, Pest az Pest. Szépek az új lakótelepek, remek a Várnegyed. A Magyar Hírekből pontosan követhettem éveken át az ország változásait, most személyesen is meggyőződhettem mindenről. Örülök, hogy nem szépítik a dolgokat, szerények és^ mértéktartóak. Hogyan is mondja a pesti ember? Van mire szerénynek lenniök. Az országos átlag nőtt, talán csak a Nyugat-Dunántúl, Sopron és Szombathely maradt le égy kicsit. És ha már a negatívumoknál tartunk, hallottam ugyan, hogy most folyik az iparban a munkaidő-csökkentés, a kéthetenkénti szabad szombat bevezetése, de még mindig túl hosszú a munkanap; fáradtak és hajszoltak az emberek. Várom a következő kérdést. Az úgynevezett fogyasztói társadalom nyugati életmódja és a szocialista társadalom életformája hogyan aránylik egymáshoz? — A fejlett nyugati országokban magasabb az életszínvonal. Magam is megszoktam ezt a szintet, már nem tudnék máshol és másképp — például Magyarországon — élni. Az igazsághoz azonban hozzátartozik, hogy a mi életünk ideges, túl bonyolult, szinte hisztérikusan hajszolt. Magyarországon lemérhettem volt iskolatársaimnál, ismerőseimnél, családomban, hogy nyugodtabb, egyszerűbb, viszonylag több örömet ad az életforma. Ismeretlen például a kábítószer és ez önmagában is jelentős dolog. Hiányzik ugyan az amerikai bőség, de nincsenek meg a túlzott gazdagság ártalmai sem. Nálunk mindent pénzben mérnek: az épületeket, a tudományt, az emberek értékét is dollárban adják meg. Ez apámnak is szokatlan volt, sőt ellenszenves. Jó lenne, ha Magyarországon rohamosan emelkedhetne az életszínvonal, de a bőség káros mellékhatásai nélkül. Örülök, hogy sokat és érdekesen kísérleteznek Magyarországon a társadalmi, kulturális élet és az életmód területén is. Ami most a szülőföldemre vezetett, nemcsak a kíváncsiság volt, nemcsak rokonlátogatásra vagy turistáskodni jöttem. Egy folyóirat bízott meg tanulmányírással: „Milyen az elit befolyása a fontos döntésekre a szocialista országokban”. Amit erről beszélgetéseim során a Magyarok Világszövetségénél vagy Rényi Pétertől, a Népszabadság egyik vezető szerkesztőjétől hallottam, izgalmas tapasztalatokat adott a témával kapcsolatban. A magyar vezetés új formákat keresett és talált az elit, a szakemberek rendszeres bevonására, együttműködésének biztosítására. Végül az utolsó kérdés: hogyan ítéli meg a Andrew György professzor (Jánosi Ferenc felv.) szülőföld és a magyar emigráció kapcsolatainak alakulását? — Az USA-ban élő magyarság nem homogén. Vannak, akik még magyar negyedekben élnek New Yorkban vagy Clevelandben. Vannak, akik tagjai a magyar egyesületnek, és vannak, akiknek már nincs érintkezésük magyar csoportokkal. A vezető értelmiség tagjai között, sok a fontos és elismert magyar. Talán nem hat szerénytelennek a családi hivatkozás: a nagybátyám, dr. György Pál orvoskutató az USA-ban nemrég fedezett fel egy új vitamint. Hatása a fogamzásgátló gyógyszerek káros következményeit küszöböli ki, találmánya méltán keltett világszerte nagy érdeklődést. Sokan most már rendszeresen utaznak haza. A viszontlátogatás is természetessé vált. Sok ösztöndíjas hónapokat tölt az Egyesült Államokban. Állandó az érintkezés, és ez nagyon jó. Megnőtt az érdeklődés a mai Magyarország iránt, de a beolvadási folyamat is tovább tart. Ahol a mama magyar, ott ez lassúbb, élőbb a nyelvi kapcsolat. Ez a magyarság politikailag is polarizálódik. Vannak olyan rétegek, amelyek konzerválják a magyarságukat, a befogadó ország kultúrájával szemben is „zártak”. Elutasítanak — politikai okokból — minden kapcsolatot a szülőfölddel. Mindez egyre inkább ellentétbe kerül a befogadó ország kormányköreinek politikai vonalával is. Mások „nyitottak”, a kapcsolatok hívei, de kultúrájuk, nyelvük már egyre inkább a befogadó ország feltételeihez hasonul. Vannak azután rétegek, de nem ez a többség, amelyek „nyitottak” is, korszerűen gondolkodnak, és a magyarságtudatuk is szilárd. Mindez nem függ a kivándorlás dátumától, bár nem is teljesen független attól. Sok függ a nemzetközi viszonyoktól, a békés együttélés gondolatának fejlődésétől, az államközi kapcsolatoktól, és jó, hogy ebben az irányban munkálkodik a Magyarok Világszövetsége és a Magyar Hírek is. Sz. M. 1848-51 U. A MABÉOSZ 21* Megjelent a „MABÉOSZ IX. KONGRESZSZUSA” elnevezésű 4 darab 2 plusz 1 forintos címletből álló bélyegsorozat, és 3 darab, ugyancsak 2 plusz 1 forintos értéket tartalmazó bélyegblokk, Zombory Éva grafikusművész tervezése. Még egy új bélyeg megjelenéséről számolhatunk be, amely az UNESCO kezdeményezésére meghirdetett NEMZETKÖZI KÖNYVÉV 1972. tiszteletére került kiadásra. Az olvasó leányfejet ábrázoló bélyeget Bokros Ferenc grafikusművész tervezte. INEMZETKÖZI KÖNYVÉV 1972 jliilr
