Magyar Hírek, 1972 (25. évfolyam, 1-26. szám)

1972-06-24 / 13. szám

Új városkép: tizenhárom-tizenöt emeletes toronyházak keretezik Pesterzsébet új lakótelepét

(MTI felv.)

9Í

1

H >i

5 rla: * ii

li: in2

i-r-. ^

r

xstí mt . l

„Qlífiünk Lelkének büszke li&id&zófu”

A MAQYAR NYELV HETE UTÁN

Dutka Ákos fogalmaz így egyik szép versében, magyar szavunkat — „magyar lelkünk hímes, drága száját” — megénekelve, a magyar nyelv szépségeit dicsérve.

Mintha az elmúlt hetekben éppen Dutka sorait választotta volna mottóul a hazai sajtó, rádió és televízió, amikor a magyar nyelv hetének keretében cikkekkel, tanulmányokkal, ünnepi műsorpkkal tisztelgett a magyar nyelv előtt.

Ennek az évenként ismétlődő nyelvvédelmi-nyelvhelyességi propagandának, amely a tömegkommunikációs eszközök segítségével — szó szoros értelmében az egész ország szeme láttára és füle hallatára — folyik, a nyelvi kultúra rendszeres ápolása és óvása a célja. A figyelem fokozott felkeltése anyanyelvűnk tisztaságának és szépségének őrzésére, amely nemzeti kultúránk alapját és egyúttal kifejezőjét is jelenti számunkra. Ezért vált nálunk a nyelvvédelem országos üggyé, közösségi feladattá az utóbbi években, igazolva azt, hogy a nyelv csakis olyan mértékben fejlődik és nemesedik, amilyen mértékben ezt a társadalom felismeri, elősegíti és befolyásolja.

A nyelv mint a kultúra hordozója magában foglal minden olyan általános magatartást és sajátos szellemi megnyilvánulást, amely egy nép helyét egyedivé teszi és megkülönbözteti a többi néptől. Ugyanakkor azonban öszszekötő kapocs is a népek között, mert tartalmazza — a nemzeti „jegyek” mellett — azokat a jellegzetességeket is, amelyek a népek gondolkodásmódjában és életszemléleletében közösek, s a hagyományok, az átélt történelmi sorsfordulók révén minden nép műveltségi készletében felhalmozódnak.

Az igazi nyelvi kultúra belülről, organikusan fejlődik, a nemzeti közösség tevékenységével összhangban, de sohasem más közösségek és más kultúrák rovására, hanem inkább azok eredményeit, értékeit is felhasználva és továbbfolytatva. Mindazok a hatások, amelyek a társadalmi és földrajzi környezeten keresztül a nyelvet érik, táplálják szókészletét és gazdagítják kifejezőkészségét. A nyelv teljes szókészlete felfogható eszmék, érdekek és törekvések gyűjteményeként is, amelyek az azonos nyelvet beszélőket jellemzik és összekapcsolják. De a nyelv szimbólumok bonyolult szövetének is értelmezhető, amely jelképesen átfogja és egyesíti azt a világot — a szülőföldet, a szomszédos országokat és a föld bármely pontját, ahol ugyanazt a nyelvet beszélik —, amelyben emberközösségek élete és kultúrája a nyelv anyagában alakító és fejlesztő módon tükröződik. Az országon belül és országon kívül folytatott termékeny gondolatcserék, kölcsönös ismerkedések, a nyelvátörökítő közös hagyományok újrafelfedezései segítségével gyarapodhat, csiszolódhat a magyar nyelv is, amely szó-6

készletének változásaival állandó mutatója nemzeti kultúránk mindenkori fejlettségi fokának.

Szomszédainkkal összekötnek minket a magyar nyelvi-irodalmi hagyományok, a történeti-művelődéstörténeti emlékek. Irodalmi nyelvünk a XVI—XVII. századig a Kassa—Sárospatak—Debrecen—Brassó környéki nyelvjárás alapján jött létre. Nem feledkezhetünk meg arról, hogy ez a táj adta Szenczi Molnár Albertet, akinek nyelvtana, szótárai, zsoltára, bibliafordítása nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy nyelvünk fejlődése — mégpedig a mai, modern nyelv irányába — erőteljesen meginduljon. Itt született a nyelvtaníró révkomáromi Komáromi Csipkés György, a pereszlényi jezsuita Pereszlényi Pál, akinek latinul írt magyar grammatikájában már szinte a XX. század nyelvi normáit találjuk. És ez a terület formálta Kazinczy Ferencet is, aki a nyelvújítás irányítójaként, harcos nyelvreformerként járult hozzá irodalmi nyelvünk végleges kialakulásához és elfogadtatásához.

De a határainkon túl élő sokmilliós magyarság helyzetét. mégsem lehet az anyanyelv ápolásának, megőrzésének szempontjából azonos módon megítélni és egyöntetűen jellemezni. Szinte mindegyik csoportnak, közösségnek más és más a helyzete, attól függően, hogy tagjai melyik országban élnek, közelebb vagy távolabb vannak-e tőlünk. Valószínű, hogy még így sem lehet egészen pontos a meghatározás, mert például nincs azonos helyzetben a szomszédos, viszonylag zártabb tömegben élő, kulturális intézményekkel rendelkező vajdasági és a jóval kisebb lélekszámú, szétszórtan települt horvátországi vagy szlavóniai magyarság, noha azonos törvények biztosítják jogaikat.

Ha azonban messzebbre tekintünk, kiderül, hogy Amerikában is alig-alig található olyan település, amelynek magyar lakossága anyanyelvi kultúrájának ápolását azonos lehetőségek között és azonos eredménnyel végezhetné. Akár nagyobb tömegben élnek együtt, akár szétszórtan, jelentős meghatározó szerepe van történelmüknek, hagyományaiknak, még inkább kulturális intézményeiknek és sok más — tőlük függő vagy tőlük független —adottságnak és tényezőnek.

Azt lehetne mondani, ahány ország, annyiféle a magyar nyelvű kisebbség helyzete az anyanyelvi kultúra megőrzése szempontjából, s annyiféle a lehetősége, sőt a nehézsége is a szülőházból hozott örökség megtartásában, gondozásában. Éppen ezért változatlanul hangsúlyoznunk kell, hogy anyanyelvűnket csakúgy, mint az idegen nyelveket az állandó és rendszeres gyakorlás mentheti meg a lassú feledéstől az emlékezet és az alkalmazhatóság számára. A

legfontosabb teendő tehát továbbra is az marad, hogy a külföldön élő magyar családok újabb és újabb alkalmakat teremtsenek maguknak az anyanyelvvel történő gyakori foglalkozásra, öntevékeny és felelősségteljes közösségek létrehozása nélkül, egymástól elszigetelten előbbutóbb szinte lehetetlenné válik az anyanyelv megtartása idegen környezetben. Minél több társas összejövetelt rendeznek, minél gyakrabban részt vesznek közösségeik kulturális-nyelvpótló munkájában, annál sikeresebben hódíthatják meg a magyar nyelv szépségeit. A különböző magyar nyelvű művelődési és szórakozási lehetőségek a helyi plébániák rendezvényei, az anyanyelvi istentiszteletek — mindmegannyi segítői az anyanyelv elsajátításának. De nemcsak az összejövetelek, a közösségi megnyilvánulások, hanem a magyar könyv is. A szülőhaza nyelvének tanulására, ízeinek újrafelfedezésére, szavak, kifejezések felidézésére nincs nemesebb eszköz íróink, költőink műveinél. Megszólaltatásuk, vagy olvasásuk kultúrális biztosítéka az itthoni és a külföldi magyarságot összekapcsoló nyelvművelés-művelődés áramkörének.

„Hatalmas, szép nyelv magyarnak nyelve — írja Ábrányi Emil Magyar nyelv című költeményében —, legyen megáldott az is, ki ajkára veszi majd, elsőt rebegve s végsőt sóhajtva...”

Hegyi Béla

A lósport világától

A múnsieri hajtó-világbajnokságon Abonyi és a magyar csapat a negyedik helyen végzett. Egyéniben: 1. Auguste Dubey (Svájc), 2. Miller (Nagy- Britannia), 3. Nicholson (Nagy-Britannia), 4. Abonyi (Magyarország), 5. Lage (NSZK). Csapatban: l. Nagy-Britannia, 2. Svájc, 3. NSZK, 4. Magyarország, 5. Lengyelország.

#

Vera Violetta (apja: Spalato, anyja: Veronika) a nyugat-németországi Krefeldben hozott sikert a kisbéri ménesnek. A hatéves kanca biztosan verte fó képességű ellenfeleit. A győztest Alafi Péter lovagolta.

#

Ritkán látott nagy érdeklődés mellett futották a 105. osztrák derbyt. A 220 ezer schillinggel díjazott versenyben nagy nemzetközi mezőny adott egymásnak találkozót. A változatos lefolyású versenyt a nyugatnémet Mark Twain nyerte. A színeinket képviselő Nagyvezér harmadik, Immer ötödik, Irokéz a nyolcadik helyen végzett. A nyugatnémet Nelson verseny közben felbukott és lábát törte. Az incidens zavarólag hatott a verseny kimenetelére.

*

Az ezeréves fennállását ünneplő Székesfehérváron tartották az országos lovasbajnokság első fordulóját. Színpompás lovas felvonulás vezette be a háromnapos küzdelmet. Egy évezred lovasviseletét elevenítették fel a résztvevők. A székesfehérvári városi tanács és a Magyar Lovas Szövetség nagydíját Ákos Ajtony nyerte el, mint a legeredményesebb versenyző. Képünk: egy jól sikerült ugratás.

Sz. L.

Széljegyzet

Távlati tervek

Már-már vitatható, neim járna-e akadémiai elismerés a vásári mutatvány kétes rangja helyett a tenyérjóslásnak. Az is kérdéses, vajon az álmodozás csakugyan az élet megrontója-e, hiszen mostanában a legmagasabb szakkörökben vonják kétségbe a költői állítást, hogy „kanosaiul festett egekbe néz..Az időt — a jövőt — ugyanis korunk mind vakmerőbben kezeli. A jövő, mint kezünk alá szelídíthető, alakítható valóság — ezredévekig nem létezett. Legfeljebb biblikus-babonás jövendölések, misztikus csillaghoroszkópok, esetleg H. G. Wells irodalmi fantáziájának anyaga volt, manapság pedig mindez méltóságteljesen bevonul a tudományos intézmények falai közé. S ha a holnaputánt kutató szakértők nemzetközi eszmecserére ülnek öszsze, döntéseiket nem a fantasztikus könyvek kiadócégeihez, hanem kormányhivatalokhoz terjesztik.

Tudományos társasjáték, jól fizetett kedvtelés, időtöltés ez? Korántsem; a holnap vizsgálata vállalatok és nemzetek számára egyaránt nélkülözhetetlen. A közeli ok: annyira tőkeigényessé vált korunk gazdaságfejlesztése, s az előállításra tervezett termékek olyan mértékű piaci felvevőképességet feltételeznek, hogy szükségképp üzembe kell helyezni a jövőt fürkésző periszkópokat. A távolabbi, tehát nem években, hanem évtizedekben számítható ok: a társadalmat időben, jóelőre kell felkészíteni a tervezhető változások befogadására, elviselésére. Megjegyezhetjük, hogy az emberiség történetében soha nem volt szükség a várható változások ilyen elfogadtatására, viszont az emberiség változásai, alkalmazkodó-képessége sem került még ekkora erőpróba elé.

Mit kezdjen a jövő tervezésével a változások sugárözönében élő kis,ország? Csatlakozzék a jövőkutató, futurológiái világdivathoz? Dehát miért, hiszen bizonyos, hogy mi aligha oldjuk meg, sem tíz, sem ötven év múlva, a bolygóközi közlekedés vagy az emiberpótló automata problémáit. Csakhogy a lényeg nem is ez; a holnapi folyamatok előre fogalmazása a várható hatásokhoz való alkalmazkodás miatt is nélkülözhetetlen (bár —-. természetesen — az sem mellőzhető, hogy a holnap nemzetközi szintjéhez, eredményeihez, anyagi erőivel, szellemi kapacitásával arányosan, minden ország hozzájárulhat).

Ami most már a jövőről vallott nézeteinket illeti, ezeket összegezve fejezi ki a szocializmus építésének programja. Aligha tagadható, hogy a jövőnek, mint formálható, tervezhető tényezőnek a kezelése-értelmezése a szocialista gondolkodásmód, történelemszemlélet megszületésével lépett be az emberi fejlődés eszköztárába. Lehet természetesen a szocializmussal egyetérteni és nem egyetérteni, de a tárgyilagos szemlélő nem vonhatja kétségbe, hogy a szocializmus társadalmi programjának megvalósítása egyszersmind a világ első — és hatékonyan teljesülő — futurológiái elméletének fokozatos valóra váltását jelenti.

A hosszú távú, 1985-ig szóló (fő irányzataiban a következő ezredévet megalapozó) terv kidolgozása 1967-ben kezdődött nálunk. A tervgazdálkodás rendszere természetesen korábban kialakult, de két terv-típusra alapozódott: az úgynevezett középlejáratú (három-, illetve ötéves) és a rövidlejáratú (egy esztendőre szóló) tervekre. Ezt a sort egészíti ki és teszi teljessé a hosszú távú program, amelynek kidolgozási startpontja — korántsem véletlen egyezésként — lényegében a gazdaságirányítás módosításával esik egybe. A most érvényes gazdálkodási rendben a vállalatdk-szövetkezetek önállóan készítik el és hajtják végre rövid, illetve középlejáratú terveiket, miközben a központi tervhatóságok, minisztériumok elsősorban a távlati célokat, fejlődési irányzatokat tervezik, ezek megvalósítását ösztönzik közvetett — adózási, támogatási stb. — eszközökkel. Ebből viszont nyilvánvalóan következik, hogy a világszerte erősödő társadalmi igény: a jövőtervezés időbeli határainak tágítása nálunk is előtérbe került, hiszen ezekhez a távolibb célpontokhoz igazíthatok a közeli esztendők tervelőirányzatai.

„Némi vita is kialakult arról, hogy egyáltalán lehetséges-e ilyen tervet készíteni — mondta az 1985-ig szóló programról Fock Jenő miniszterelnök az MSZMP X. kongreszszusán. — Mi azt valljuk, hogy igen... A hosszú távú terv azért szükséges, hogy a közeljövőben esedékes döntéseket a távolabbi jövőre vonatkozó irányvonal is vezérelje, s nem azért, hogy most döntsük el mindazt, amit csak jó néhány év múlva lehet és kell majd eldönteni.”

Valóban, gondoljunk csak arra, hogy a most elhatározott és a közeli években üzembelépő nagy beruházások termékeket öntenék a piacra a következő ezredévben is. Hozzátehetjük. hogy a ma még kutatóintézeteinkben honos vizsgálati témákból kikerülő termékek — a nemzetközi átlag szigorú valószínűségtörvénye szerint — szinte kivétel nélkül elavulnak az ezredfordulóig. Ha tehát gondolatban végigbillentyűzzük a sort: kutatás, eredmény,' gyárépítési befektetés, végül pedig: az új üzemből kifutó áruszállító teherautók, nyilvánvaló, hogy gondolnunk kell rá időben: milyen ágazatokat érdemes fejleszteni, honnan fusson majd ki több, s honnan kevesebb ilyen szállító-autó.

Hogyan készül hát a jövő programja?

Az Országos Tervhivatal irányításával tudományos bizottságok alakultak egy-egy témakör vizsgálatára, a jövő hipotézisének ábrázolására. Készül egyszersmind a tudományos kutatás stratégiai programja, távlati terve, igazodva természetesen az ország gazdaságfejlesztési igényeihez. További — nevezzük így — segédanyagok: az Országos Műszaki Fejlesztési Bizottság szervezésével, irányításával készülő, úgynevezett fejlesztési koncepciók. Példaként néhány cím a rendkívül gazdag, sokrétű vizsgálódási anyagtárból: Az elektronius számítástechnika várható alakulása; A_ vaskohászat komplex fejlesztésének irányelvei; A világ műszaki fejlődésének valószínű alakulása a következő két évtizedben ...

Végül is milyen kép rajzolódik elénk a jövő radarernyőjén?

A program kiinduló elve, hogy a nemzeti jövedelem évenként 5—6 százalékkal emelkedik 1985-ig. Az ütem mértékéről sok a szakmai vita: 1968-ban a távlati tervezők még átlag évi 5,5 százalékra becsülték a nemzeti jövedelem növekedési ütemét, azóta a 6 százalék Is megvalósíthatónak tűnik, márpedig ez a fél százalék nagy lehetőség-skálát nyit, ha a távolság négyzetesen szélesedő sugarába képzeljük.

A foglalkoztatottak száma a jelenlegi 5,1 millióról 1985-ig 5,4—5,5 millióra növekedhet, bár ezen belül fokozatosan csökken a munkába lépők száma; kezdetben évente 40 ezren, később már csak tízezren válnak keresőkké. Ezzel párhuzamosan tovább csökken a munkaidő is; a 70-es években általánossá válhat az ötnapos munkahét, később — a program kidolgozói szerint — inkább a fizetett szabadság idejét célszerű növelni. Végül is: a munkaidő-alap összességében mérséklődik, s ez is nyomatékos érv a termelékenység gyorsütemű emelése mellett.

A távlati előirányzatok, a jövedelemelosztástól a termelés ágazati szerkezetéig természetesen temérdek tényezőt öszszegeznek. Számítógépek villózásából, szakértők vitáiból így fogalmazódnák sorra válaszok a jövő kérdéseire,

T. A.

f