Magyar Hírek, 1971 (24. évfolyam, 1-26. szám)
1971-12-11 / 25. szám
PALOTAI ALMOK Mi vonzotta a magyar írókat ehhez a bakonyalji kisvároshoz, ahol „palotai eső”-nek nevezik a folytonos szelet, s ahol olyan szólásmondások születtek, amely szerint „Csőri csuka nincsen mája — palotai pálca nincsen száma”? Mi vonzotta a magyar írókat a palotai palotához, vagy palotai várhoz, vagy várpalotához, amely még a huszadik században is központja, a szíve, az ütőere ennek a bakonyalji munkás- és bányászvárosnak? De sok mindent befogad, de sok mindent elbeszél az a fél évezrednyi idő, az az ötszáz év, amely a várpalotai palota építésének kezdetétől telt el a vár restaurálásának a megindulásáig. Tessék csak elképzelni ezt a történelmi képtelenséget, ezt fél évezrednyi változatos időt: a palotai várat a XV. század közepe táján az az Újlaki Miklós kezdte építtetni, aki magyar főúr és „bosnyák király” volt, s ötszáz esztendő után a bosnyák király egykori várát a munkások állama, a szocialista kor műemlékvédelme kezdte újjápíteni és restaurálni. A bosnyák király vára, ez a négytornyos kő-kolosszus, kő-büszkeség, a feudális hatalomnak ez a várárokkal körülvett, vizekkel elválasztott, várfalakkal védett oligarcha-központja Mikszáth - tól Krúdyig, Krúdytól Jankovich Ferencig, s Jankovichtól a mai műtörténeti író Szíj Rezsőig vonzotta, érdekelte, foglalkoztatta irodalmunk embereit, köztük a legnagyobbakat. Mikszáth megírta Palotáról A szelistyei asszonyok-nak a nemzeti romantika köntösébe bujtatott bűbájos történetét, Krúdy megálmodta — „Egy kis dunántúli vasúti állomáson ültem egyszer őszi estén és odakünn szakadt a bánatos eső” — a Palotai álmok-at, Jankovich Ferenc a Hulló csillagok-ban a hős Thuri György palotai várkapitánynak állított nagy hazafi-emléket, Szíj Rezső, az irodalomtörténész és műtörténész pedig fölkutatta, összegyűjtötte a palotai várnak az összes régi ábrázolását, külön könyvben adta ki azokat és másik külön könyvben megírta ennek a sajátságos magyar kisvárosnak, annak a bakonyalji magyar várvilágnak, vár-városnak az egyedülálló monográfiáját. Hogy Mikszáthot mi fűzte ide, Palotához, azt kideríteni nem lehetett. Az irodalomtörténet föltételezi, hogy a nagy palóc soha sem járt Palotán, s Mátyás vadászkastélyát is csak képzelete ültette erre a szeles síkságra, Palota közelébe. A múlt század végén, föltehetően fogarasi képviselő korában hallotta az erdélyi havasokban a Szeben megyei Szelistye híres-szép román asszonyainak a történetét. A szelistyed asszonyok, miután a török háborúkban elvesztek a férfiak, Mátyás királyhoz mennek a palotai vadászkastélyba férjeket kérni. Az irodalomtörténetírás kiderítette, hogy ennek az anekdotának az egykorú följegyzésekben nyoma sincs, Mátyásnak a palotai vadászkastélyát is megkérdőjelezte a helytörténetírás, A szelistyei aszszonyok mindenesetre napjainkig is egyik legnépszerűbb Mikszáth-regény, amelynek nem kevés hazai és külföldi színpadi átiratát ismerjük. Mikszáth az ő bodorodó pipafüstjével egyszerre iderajzolta a Bakonyaljára Mátyás kastélyát, idetelepítette udvarát, ideutaztatta a szelistyei szépeket, s akár igaz a történet, akár nem, évtizedeken át derül az olvasó a királyhelyettes Mujkó, az udvari bolond víg történetén. A palotai álmok Krúdynál tovább bodorodtak, tovább színesedtek. Krúdy, Mikszáthtal ellentétben, már nagyon is jól, nagyon is valóságosan ismerte Várpalotát. Ha a városka nem is, a kisváros egyik lakója mindenesetre igen nagy szerepet vitt a krúdys világ kialakításában. Krúdy Gyula gyakran hivatkozik rá, a Palotai álmok című regényében egyenesen tulajdon leánynevén szerepelteti, s sokszor elbeszéli, hogy milyen elhatározó hatással voltak rá gyermekkorában, ifjú éveiben, de később is a legendás palotai nagymama, Radics Mária elbeszélései. Ez a Radics Mária vezette be őt a bakonyi betyárvilág történeteinek rejtelmeibe, ez a Radics gok-at, amely a Várpalotai Újlaki vár kapitányának, Thuri Györgynek a hősiességét beszélte el. Thuri, az írástudatlan magyar katona, a Podmaniczky-család tulajdonában állt vár kapitányaként 1566-ban éhező katonái élén védte — sikerrel! — a bosnyák király egykori várát Arszlán budai pasa kilencezer emberével szemben. S csak valami ötszáz várvédő élén! Kitalált és nem kitalált, a képzeletben megszületett történetek és nagyon is valóságos hőstettek, álomalakok, mint Mujkó, az udvari bolond, s nagyon is valóságos, élő emberek, mint Thuri György vagy Radics Mária vonzották íróinkat Várpalotának erre a történelmi zsúfoltságú vidékére. Végül a felszabadulás után Szíj Rezső írta le — inkább ezt mondanám, mérte le — ennek a különleges magyar kisvárosnak a múltját, társadalmát, történelmét, egész világát egy nagy monográfiában. A Krúdy-féle Palotai álmok, vagy kis betűvel írva, a palotai álmok jellege a mai korban kissé megváltozott. Krúdy regényének főhőse, amint az író olyan bűbájos nyíltsággal megfogalmazta, „egy nagy senki volt és semmit sem csinált.” Csak álmodozott. A mai palotai álmodók, építészek, restaurátorok, gobelin készítő művészek, tervezők, lakásépítők, új negyedek kialakítói, egy teljesen más, új bakonyalji városkát terítenek a táj abroszára. Erről a mai Palotáról, az Inotával és Péttel egyesült új Várpalotáról majd a legközelebbi alkalommal. Ruffy Péter Emléktábla a várfalon Mária mesélte el honvédszázados urának, a 48-as tisztnek a hányatott történetét, ez a Radics Mária csupa szín volt, csupa élő lexikon, csupa raktára régvolt történeteknek. A nagy Krúdy-emlékkönyv szerint ez a palotai nagymama tanította meg a kisfiú Krúdy Gyulát „álmot látni és jövőt jósolni.” Nagyszerű asszony lehetett, ími-írni alig tudó, vagy legalább is sűrű helyesírási hibákkal. Az emlékkönyv még közli a palotai nagymama 1919-ben kelt várpalotai levelét, amelyben Radics Mária — már a békeszerződések közeledése idején — arra kéri kedveit unokáját, hogy „te édes gyula ebben a vészéiben lévő Hazánkat” talán meg tudnád menteni, ha bejárnád az országot „Nagy Kosut ként”. Egy harmadik írónkat, a kitűnő Jankovich Ferencet, a hazaiiság tündöklő példája vonzotta Várpalotához. Jankovich a felszabadulás után belevetette magát a megnyílt körmendi Batthyányl'evéltárba, ahol a dunántúli török idők végvári harcainak kimeríthetetlen okmány-emlékei pihentek már századok óta. S ezekből kezdte török kori regényeit, ezeknek a sorában a Hulló csilláéi ti ff r VARPALOTA VARA Skahálycs dcpccjku, négy sarkán torony, melyek Imii c* melónk esd romjailéün vannak meg. ' I 4 támpiíéres fi védőfal 12 m, mayas. Au épületen többsxön ütalamós nyomai láthatók. A kaputorony Imépkorieredetu swesen boUoíoti, g kocsi fohGdóixuiűiűpüdcsQblGlMkeJí . íknettánsX, bGtm.es klüssticistú résdmhumkodnek, g várváttetodosmúltjáról. 1440*böi^pútf.1533tóí smveModrmoi, mdyeksom iöbbsxör súlyom megsérült és leéged. • AXWsú^dején lebontják kdésídúhmwát, ' - bdemikavúr ét is, jpoJofúVíí Ghlútiák üt. flkcvárkmihMí^tútúpdááct. Ä vár (pitéje Újlaki Miklós voít, a törők időkben lüvaíókapitanyaThury §yörgy védte. KésóbbaZichy csalod,1930-tda honveáí«) tulgjdonabaßt. EQY FALV A húszas évek derekán, ősszel telepedtünk meg Székesfehérvárt, feladva falusi életünket, s szembenézve az első világháborút követő ínséges idők megpróbáltatásaival, amelyek a városokban még nehezebbek és szembetűnőbbek voltak, mint falun. Abban az utcában kaptunk lakást, amely átvezetett az apró tímár műhelyekkel teleszórt Rácvároson s amelyet Palotai utcának nevezett el a város, tekintve, hogy ez az utca Várpalota felé vezetett. A Hosszú temetőn túl mocsaras gázlókon át húzódott a rossz, köves út. Akkor még híre sem volt a harmincas években elkezdett ínségmunkának, amelyet azért határozott el az akkori kormány, hogy a csongrádi kubikosokat megmentse az éhhaláltól s ezek a talicskás emberek építették a ma is gráci betonnak nevezett útvonalat. Azokban az években azonban, amikor városlakó lettem, még kanyargós út vezetett át a Székesfehérvárt ölelő vizes réteken, át a Nádasdy birodalmon, a mocsárból bányászott tőzeg lucskos fekete hegyein, amit megszárítva akkoriban még tüzelőnek használtak. Valahol a távolban a Bakony nyúlványai komorlottak. Ezen az őszön hallottam először egy furcsa, elnyújtott kiáltást a Palotai utca hosszán ... — Küszééén ... Küszééén ... Palotai küszenet vegyenek! Falusi gyerekkoromban sokszor hallottam a vándorló kereskedők elnyújtott kiáltozását, amellyel felverték a falvak csendjét, itt a városban azonban szokatlan volt ez a kiáltozás, valamiképpen illetlenül hatott a soktornyú püspöki városban, még abban a szegény külvárosban is, ahol csak egy templom emelkedett, a görögkeleti hitvallású rác őslakók ikonos, titokzatosan homályos temploma. Az utcán hosszú sorban apró, kasos szekérkék vonultak, mindegyiket egy szőrös macskaló húzta s a bakról asszonyok kiáltozták a hívogató szónoklatot. A szalmával bélelt kocsikasokban darabos szén hevert, azt árulták a látszólag keménykötésű asszonyok s este apám megmagyarázta a furcsa vásárt. — A várpalotai bányászok a fizetésük egy részét szénben kapják, azt árusítják a városban, meg a környéken. Nyomorúságos hely lett abból a Várpalotából, pedig valamikor Mátyás király legkedvesebb vadásztanyája volt... Akkoriban az alsógimnázium legalsó osztályában koptattam a padot, s ebben a korban az ember módfelett fogékony a történelem iránt, különösen ami Mátyás király alakját illeti, mert hiszen a sasorrú uralkodó úgy vonult be ifjú képzeletünkbe, mint az igazság bajnoka. Semmit sem szerettem volna inkább látni, mint a vadászkastély romjait az erdő mélyén s képzeletemet még jobban felajzotta V. bácsinak, házunk gyakori vendégének, a vármegyei levéltár tudós gazdájának előadása, aki azt állította, hogy hiteles történelmi kútforrások szerint Mátyás király palotai vadászkastélyát földrengés döntötte romba, éppen akkor, amikor az igazságos király a környéken vadászott. A kastélyban már a lakomára terítettek, királyi módon arannyal-ezüsttel s a királyi udvartartás kincseit a földrengés mind a romok alá temette. Hárman indultunk el az első szép őszi vasárnap, vonattal Várpalotára. Tulajdonképpen az egész — rövid — utazás alatt kétségek gyötörtek. Apám nyomorúságos fészeknek nevezte Várpalotát, a vármegyei levéltáros élénk képzelettel elevenítette meg a királyi vadásztanya hajdanvolt pompáját s udvari fényét. Várpalota vasúti állomásán a szomorú valóság fogadott. Kis és majdnem kihalt személypályaudvar, valamivel nagyobb szénrakodó, azon túl egy sor alacsony meddőhányó, kietlen
