Magyar Hírek, 1971 (24. évfolyam, 1-26. szám)

1971-02-20 / 4. szám

Kirándulás Magyarországra: a Berlini Magyar Kolónia turista csoportja az egri vár bejáratánál és a siófoki mólón (Novotta Ferenc felvételei) A Kolónia tagsága egy csoport gyermeket patronál a Csatárka úti Mdnnlcb Ferenc Gyermek­otthonban. Szeretettlk egyik Jele, hogy minden karácsonyra elküldik ajándékaikat Dr. PUSKÁS JULIANNA: dl (Bellim JUayyai /djijht nieg^alakalAiáitak 125. éúfaiduléjúia Ebben az esztendőben jubilál a leghosszabb múltú külföldi magyar egyesület. A Berlini Magyar Egylet, mai nevén: Berlini Magyar Kolónia készül megünnepelni megalakulásának és működésének 125-ik évfordulóját. Az a ritka és szerencsés körülmény, hogy e régi külföldi magyar egylet alakulásának és több évtizedes tevékenységének dokumentumai, történeti le­írása még a múlt századból ránk maradt, lehe­tővé teszi, hogy az évfordulóra felidézzük az egylet történetének néhány fontosabb mozza­natát. A Berlini Magyar Egylet működése még ab­ban az időszakban kezdődött, amikor Magyar­­országon ismeretlen volt a tömeges gazdasági kivándorlás. A feudalizmus kötöttségei a job­bágyparasztokat a 19. század első felében még mozdulatlanságban tartották. Ez időben a kül­földre vándorlók viszonylag jelentékenyebb csoportjait a céhek iparoslegényei adták, közü­lük került ki a külföldön vándorló magyarok 4. zöme. Vállukon a kis batyuval a múlt század első évtizedeiben Európa valamennyi ipari nagyvárosában feltűntek. Hajtotta őket a tudás­­; szomj elsajátítása, a céhek szigorú követelmé­nye, más népek szakmai tapasztalatai. E kéz­­| művesek, iparoslegények túlnyomó többsége a äi tanulóévek befejeztével hazatért, és kiszélesült látókörrel, nagyobb szakmai tudással, tapasz­talattal dolgozott tovább. Előfordult természet­szerűleg, hogy némelyek külföldön családot alapítottak, vagy más okoknál fogva véglegesen külországban maradtak. Egyeseket pedig a ked­vezőbb gazdasági körülmények, jobb anyagi ki­látások ösztönöztek maradásra. Mindenesetre az 1830-as évektől a hosszabb-rővidebb ideig vagy véglegesen letelepedett kézművesekből népesedtek a magyar „kolóniák” Európa nagy­városaiban. Elsősorban két főváros, Párizs és Berlin vonzotta őket. Párizs „a világ fővárosa”, a luxus-kézműipar virágzó központja volt, Ber­lin ugyancsak fejlett iparú város, amelynek a vonzását még növelte, hogy a német nyelv nem volt ismeretlen a hazai kézművesek körében. A magyar közösségeket az 1840-es évektől a Magyarországról ott tartózkodó iparosok kezd-Íték kiépíteni. Berlinben 1846-ban került sor a Magyar Egy­let megalakítására. A feljegyzések szerint két, Magyarországról származó kézműves, Seriek Ignácz szekszárdi szitásmester és Schuh János veszprémpalotai szabó szervezte az egyletet. 1846. július 15-re Berlin egyik kisvendéglőjé­ben gyűlésre hívták össze a magyarokat. Hu­szonkilencen vettek részt az összejövetelen, ahol több órás tanácskozás után kimondták a Berlini Magyar Egylet megalakulását. Megvá­lasztották az egylet vezetőségét, elnöknek Bér­iek Ignáczot, az egylet alapszabályzatának ki­dolgozására pedig bizottságot hoztak létre. Az alapító tagok egyharmada szabó volt, a többiek asztalosok és nyergesek. Volt köztük egy zongo­rakészítő, egy kefekötő, egy szíjgyártó, egy szi­tás, egy lakatos és egy serfőző. Az egylet alakításának szükségességét az alapítók a fennmaradt alapszabályzatban a kö­vetkezőkkel indokolták: „Saját tapasztalásun­kon és talán saját kárunkon okulva észrevet­tük, mily fájdalmas érzés az övéinek meghitt körétől eltávolítani magát a nagyvilágban ide­genek között, hol a szenvedőre talán egy szá­nakozó sem pillant és mily jóttevő érzés az, ha idegen országokban is rokonokra találunk, kiknek érdekükben fekszik nekünk irányt mu­tatni, mely nekünk mintegy zsinórmértékül szolgálhat. Annak okáért, következő rendsza­bályoknak alulírottal abban egyeztek meg, hogy egyesületet alakítsanak, amelynek szent célja: honfitársainkat szükség esetén gyámolítással, segítéssel és ápolgatással lehető legjobban föl­segíteni.” Ennek érdekében alapszabályzatba iktatták, hogy „1. Magyar- és Erdélyországból Berlinbe jött honfitársakat, kik hosszabb, vagy rövidebb időre szándékoznak itt maradni szó­val, tettel fölsegíteni és ügyeiket lehetőképpen előmozdítani. 2. A keresztülutazókat itteni tartózkodásuk alatt Berlin nevezetességeire fi­gyelmeztetni, elutazásuk idején pedig szükség esetén pénzzel is fölsegíteni. 3. Az itt letelepül­­teket és időnkénti tartózkodókat, valamint az átutazókat is, ha megbetegszenek, betegségük alatt pénzzel támogatni és lehetőképpen ápol­­gatni. 4. Célja az egyesület tagjainak önkéntes összejövetele, hogy barátságosan, célszerűen tanácskozzanak és kedvük szerint mulassa­nak.” 1847 elején, amikor az egylet alapszabályza­tát elfogadták és működését hivatalosan is en­gedélyezték, a tagok száma 86 volt. A követke­ző években az egylet átesett mindazokon a gyermekbetegségeken, amelyek az újonnan szerveződő közösségekre jellemzők. Jöttek a belső viszályok és ellentétek, amelyeket a ve­zetők gyakori váltása követett, mutatkoztak a zűrzavarok, pénzek, kölcsönök, segélyezések területén. Az egylet, mint segítő és jótékony­­sági szervezet munkájának előterébe az első években a segélyezést és tanácsadást, a bajba jutott honfitársak támogatását állította. Érthe­tően váltotta ki tehát ebben az időben a leg­több vitát, hogyan gazdálkodjanak az egylet pénzével. Az egylet tevékenységében kezdettől fogva fontos helyet kapott a társas élet szervezése is, a későbbiek során pedig munkájának súly­pontja erre helyeződött. Ez viszont egy másik kérdés körül élezte ki a vitát: mi legyen az egy­let hivatalos neve. Az alapító tagokat ugyanis az egymást támogató és segélyező szervezetbe a közös szülőhaza összekötő ereje vitte. A Ma­gyarországról származó különböző nemzetisé­gűek természetesnek vették, hogy egy egyletbe tömörüljenek. Többen, akik hazánk német nemzetiségű vidékeiről származtak, nevelteté­sük és hosszabb külföldi tartózkodásuk követ­keztében magyarul gyengén, vagy csak törve beszéltek, így az egyletben hivatalos nyelvként kezdettől fogva mindkét nyelvet — a magyart és a németet is — használták, két nyelven ve­zették jegyzőkönyveiket is. De a magyarorszá­gi nemzeti mozgalmak, a nemzeti érzelem fel­lángolása az 1860-as években az egylet tagjai­nak egy részére is oly mértékben hatott, külö­nösen az újonnan érkezőkre, akik között diá­kok és értelmiségiek is voltak már, hogy 1869- ben a jegyzőkönyvek német nyelvű vezetését az egyletben megszüntették és hivatalos nyelv­nek csak a magyart tekintették. Ez a változta­tás a régi tagok egy részének elmaradásához, az etnikus elkülönülések fokozódásához veze­tett. Az említett problémák az egyletet többször válságos helyzetbe sodorták. A széthúzó erők­kel szemben azonban mindig győzedelmeske­dett a közösségi élet természetes igénye, az idegen környezetben a nagyobb egymásra­utaltság szükségességének felismerése. A tag­ság utánpótlását pedig biztosították az újonnan érkezők. Berlin az elmúlt száz év során végig megtartotta vonzóerejét a külföldön letelepülő magyar iparosok, kereskedők, diákok és értel­miségiek körében. Az egylet céljainak eltolódása a társas-élet szervezésére a kulturális tevékenység, a magyar nemzeti érzés ápolásának fokozását is jelentette. Már az 1860-as években ......főleg a belélet élénkebb kifejtését s a tapasztalat-szerzésben kölcsönös gyámolítás mellett a nemzeti érzelem élénkülését tűzték szem elé”. Az egylet műkö­désének kulturális vonatkozásai kerültek elő­térbe az 1886-ban megalkotott új alapszabály­zatban is, amely szerint az egyesület célja „1. Berlinben tartózkodó honfitársaink között a tár­sadalmi érintkezést fenntartani, a hazafias ér­zelmeket ápolni s köztük a művelődést alkal­mas eszközökkel előmozdítani.” A társasélet szervezésének sikerét mutatja, hogy az egylet hamarosan a berlini magyarok társadalmi éle­tének centrumát jelentette. Farsangi, szüreti báljaik, alapítási emlékünnepségeik hagyomá­nyosakká váltak, amelyeken a berlini magyarok szívesen és aktívan vettek részt. A mulatságok és bálok mellett gyűléseiken az irodalmi, társa­dalmi, művészeti és politikai értekezések is he­lyet kaptak, már az 1860-as években. Könyvtá­rukat 1863-ban alapították és már 1865-ben 72 magyar, 28 német mű közül választhattak az olvasók Ugyancsak ez időtől kezdtek járatni há­rom magyar újságot (A Vasárnapi Újságot, a Pester Lloyd-ot és a Bolond Istók-ot), hogy az óhaza híreiről és eseményeiről közvetlenebbül értesüljenek. A közvetlen politizálást az egylet igyekezett kereteiből kizárni. Természetszerűleg az elmúlt száz év során az egyesületben külön­böző világnézetű és politikai szemléletű embe­rek tevékenykedtek, maga az egylet azonban a meghatározott politikai érdekektől és aspirá­cióktól törekedett elhatárolni magát. Tagjai ugyanakkor a különféle hazai események iránt „honfiúi érdeklődés és kötődés a szülőhaza dol­gaihoz az egylet tevékenységében valóban végig kimutatható. 1848-ban például az egylet tagjai közül többen hazatértek, részt vettek a szabad­ságharcban ; az osztrák—porosz háború idején az egylet gyűjtést szervezett a Németországba szál­lított sebesült magyar hadifoglyok támogatására. Pénzt gyűjtöttek a Magyar Tudományos Aka­démia palotája építéséhez, a budai szegények részére, 1879-ben pedig, amikor a szegedi ár­vízkárosultak javára Európa szerte gyűjtés in­dult, Berlinben ezt a magyar egylet szervezte, és rövid idő alatt mintegy 400 márkát juttatott el e nemes célra. Az egylet működésének negy­venedik évfordulóján — 1886-ban — joggal ál­lapíthatta meg az akkori titkár, hogy „ ... ahol lehetett közreműködött s ha a segélyezés kime­rítette erőit, viszont ő is a hazájától kért és kapott többrendbeli segélyt és könyvadományt.” A Berlini Magyar Egylet hagyományait utód­ja a Berlini Kolónia napjainkban is magáé­nak vallja. A Nyugat-Berlinben élő magyar ipa­rosok, kereskedők és értelmiségiek egyesületének célja és tevékenysége társaséletük gazdagítása azokkal az értékekkel is, amelyeket számukra szülőhazájuk és a magyar kultúra jelent. Ha­vonkénti rendszeres összejövetelüket ma is — mint hajdanában — Berlin egyik vendéglőjében tartják. Rendezvényeik a hagyományos társas­életi szórakozások mellett a magyar tradíciók, a magyar kultúra értékeinek őrzését, ápolását is szolgálják. Honfiúi érdeklődésüket az óhaza dolgai iránt ma is számos tevékenységük tanú­sítja. Nemcsak az évenkénti rendszeres csopor­tos hazalátogatás július 15-én — az egylet ala­pításának évfordulóján —, hanem az a készség is, amellyel például egyik hazai kis közösségün­ket — egy budapesti gyermekotthont — patro­nálnak. Társaséletüket, kulturális tevékenységüket nemcsak rokonszenvvel nézzük, hanem a Ma­gyarok Világszövetsége révén az óhazai közös­ség is támogatja (filmek, könyvek, lemezek kül­désével, hazai művészi együttesek, előadók fel­léptetésével stb.). Ezekkel a hazai kulturális akciókkal is méltányoljuk azokat az erőfeszí­téseket, amelyeket az itthoni közösségekből ki­szakadt magyarok annak érdekében fejtenek ki, hogy humánus és emberi kapcsolatot építsenek ki szülőhazájukkal, és népünknek, a magyar kul­túrának külországokban is méltó képviselői le­gyenek. //REG / FA METSZ EJ TZ” rúdy Gyuláé ez a cím, azért tettem macskakörmök közé. ö J\_ adta ezt a címet a magyar publicisztika egyik remekének: annak a bűvöletes szépségű nekrológnak, amelyet 1915-ben iro­dalmunk és újságírásunk akkori első hősi halottjáról, polgári nevén Bányai Elemér doktorról, írói s immár irodalomtörténeti nevén Zubolyról írt. S hogy miért vettem kölcsön most ezt a . címet? Hiszen nem is éppen Zuboly emlékének készülök itt gyertyát , gyújtani. Nagyobb fények Őrzik azt az emléket. Elsősorban ma­gának Zubolynak írásai, a kritikai és kultúrhistóriai kis mű­remekek, melyektől külön gyöngyházfényt kapott a magyar Í publicisztika művészete. Kivilágítja emlékét személyének legen­dája is, a megejtő és valóságos regényalaké, melynek ihletéséből Ady Endre, Krúdy Gyula, Révész Béla, Szép Ernő, Bölöni György, Mikes Lajos, Kunfi Zsigmond, Szász Zoltán, Schöpflin Aladár font ravatalára sugárkoszorút. De Zubolyra most csak egyetlen minőségében gondolok. Az a Zuboly jár eszemben, aki Budapest köveinek klasszikus számontartója s krónikása volt. Nem volt régi pesti ház, mely lebontásakor Zubolytól az ő pontos és remek nekrológját ne kapta volna meg. Zubolytól, aki örmény árvagyerekből, Szamosújvárról került fel ide azzá a „régi fa­metszetről való pesti úrrá”, akivé Krúdy remekelte fellegjáró alakját. Azért emlegetem csupán itt Zubolyt, mert már-már attól tar­tok, hogy — noha a Zuboly érdemei nélkül, de meghökkenve és sokadmagammal — hovatovább magam is holmi régi fametszet­ről való pesti úr vagyok. Qokadmagammal: pestiekkel, kik az ötvenben már jócskán O benne járunk. Észre sem vettük, máris régi fametszetről való pestiek vagyunk: észre sem vettük, s szülővárosunk már nem is az a Budapest, amelyet mi Budapestnek ismertünk meg valaha. Terek, utcák, épületek nekünk mást mutatnak, mint a fiataloknak: ők magát a látványt látják, amely olyan, amilyen, s amelyet ők készen kaptak, s másforma nem is lehet — mi meg váltig mögélátjuk a másik látványt, amilyennek mi ismer­tük, s amely itt is, ott is elfoszlott már mögüle. Ott az a hatalmas, levegős új városképrészlet a József Attila, azaz a néhai Tisza István és még néhaibb Fürdő utca sarkától a Deák térig, amely magában foglalja az Engels, illetve néhai Erzsébet teret, sőt annál többet is, mert a Bajcsy-Zsilinszky, azaz a néhai Vilmos császár út s még néhaibb Váci körút felől már nem határolja semmi. Fiatalabb ember csak a nagy térséget látja, a nagy kertet, az autóbusz-pályaudvart, a nagy autó­parkolót, a metróállomást. Én még látom ott a fantomsereget, megannyi látvány hűlt helyét. A Deák téri metróállomás mellett gyerekkorom hal­csarnokát. vele szemközt pedig, még kisebb gyerekkoromból, az Anker-palota előtti, első-világháborús, alkalmi „vashonvédet”. Látom még a Bajcsy-Zsilinszky út néhai első sarokházát, a „Két török” nevezetű kis épületet, s mellette, még nem is olyan rég­ről, a megtermett, vén átjáróházat, a Marokkói udvart, utána meg, egy sarokkal tovább, a József Attila utca elején ugráló fényreklámok helyén a törpe sarokházat, s benne Tillemann Sebestyén ékszerüzletét. Nem kunszt látnom még, hisz’ nem is oly rég volt ott, az Engels téren a Nemzeti Szalont — hanem a Deák tér s a Majakovszkij, azaz Király utca sarkán ki látja még szellemképét az Orczy-ház roppant méhkasának? Harmincnégy­ben, tudom, még megvolt, mert riporton voltam benne. Hatalmas tömbjének akkor nemsokára került helyébe Rerrich Béla műve, a másik hatalmas tömb, melynek közepén a Madách tér keletke­zett, nagy kapuval, amely alól sugárútnak kellett volna kifutnia. S amiről beszéltem, még mind csak egyetlen komplexus. Az újjáépült budai várpalota kupolája körül nem látsz, ifjú . barátom, semmit? Furcsa: rossz a szemem, köréje rajzolja folyton a régi kupola cifrább barokkját. Szememben még az új Erzsébet-híd képébe is, e szebbikbe, e gyönyörűbe is váltig bele­­rezg a régi. A Váci utca 19-ben ti csak egy hevenyészett föld­szintes, „Kedves” nevű eszpresszót láttatok, s majd látni fogtok ott velem együtt egy modern, nagy házat, mert most eltakarí­tották az improvizált eszpresszót, lyuk van a ház helyén, illetve máris építkezés. Abban a lyukban én még látom, amit a bomba onnan kivágott, a kétemeletes régi Kappel-házat, ahol a hevülé­­keny Petőfit egyszer kíkosarazták, meg tudom mutatni a levegő­ben, a második emeleten, annak a szobának a helyét, amelyben Kisfaludy Károly s huszonöt év múlva Vörösmarty meghalt, az udvarban pedig, az építkezés területén, azt a pontot, ahol a néhai „Kedves” nyári tánczenekarának helyén Vörösmarty ravatala állt. S tudnád-e, miről van szó, ifjúság, ha olyasmit mondanék, hogy „az új Haas-palota”, s érteni azt a hatalmas, modern kultúrkombinátot érteném rajta, amely a Vörösmarty téren már jóformán készen áll? Hiszen csak én, csak mi látjuk helyén a lebombázott régit, egyik sarkán a Flóris nevű cukrászdával, másikán az optikus Calderonival. Mi még a Hangliba is be­tévedtünk, a kedves, politikus uzsonnázókertbe ott a Vigadó előtt, amely ma csak csöppnyi park, de ahol még eljátszik sze­münkkel a káprázat, az asztaloké, székeké, szóval a Hanglié, melynek koncesszióját néhai Hangi Márk, a szomszédos és még néhaibb Angol királynőben rezideáló Deák Ferenc kedvenc pincére magának a haza bölcsének protekciójára kapta meg. (Az Angol királynőt már én sem láttam, de láttam helyén, illetve körülötte sok mindent: Első Magyar Általános Biztosítót, Hun­gáriát, Bristolt, Carltont. Nektek ma egyetlen óriási Duna Inter­continental az egész.) Hát még ha azt mondanám, hogy a boldogult Hangya, illetve a mai Belkereskedelmi Minisztérium helyén, ott a Vigadó utca és a Dorottya utca sarkán, gyerekkoromban „Magyar király” nevű szálloda volt, öreg szálloda, melyben Ady Endre is szívesen lakott, földszintjén pedig, ott, ahol a MALÉV mai irodái vannak, Borhegyi nevű borkereskedés. Én még láttam, szemem lefo­­tografálta, ma is oda-odakopírozza még. A Dorottya utca másik sarkán pedig, arra a háromfrontos óriás grundra, amelyet most már perceken belül beépítenek, arra a nagy grundra ott a Kul­turális Kapcsolatok Intézete mellett, a régi Ferenc József tér, a mai Roosewelt tér sarkán — arra meg folyton odalátom, üve­gezett, óriás loggiájával s alatta árkádjával, hiába borotválta le onnan a háború, a Lloyd-palotát. Onnan igazgatták voltaképp az országot, abban volt a Tisza Kálmán pártklubja, melynek minden szobáját külön-külön irta meg Mikszáth, sok kis bolt­jával még az udvarát is. (Ez szerencsére nem tartott örökké: nekem ez a ház már csak a nagy trieszti biztosítócég, az Assi­­curazioni Generali palotája volt.) Olykor már-már forog velem a város, ugrálni kezd szememben a kép. A parlament elé. a Rákóczi-szobor mögötti villamosmeg­állóhoz hirtelen visszanő valami káprázatban az üvegből és terméskőből való kis váróterem-pavilon, melyet valamikor a képviselő urak tiszteletére építettek ott. Az autópark-udvaros, fémesen csillogó toronyház a Kossuth Lajos és a Szép utca sar­kán hirtelen leguggol, egyemeletes, sárga Nemzeti Casinóvá ijesztően visszatöpped. De látom már, hogy épül, s veletek fogom

Next

/
Oldalképek
Tartalom