Magyar Hírek, 1971 (24. évfolyam, 1-26. szám)

1971-12-25 / 26. szám

QaL&qJk, £(Lg,cui SZLOVÁKIA ÉS ERDÉLY MAQYAR REPREZENTÁNSA Közel ötven éve járt-kelt a cseh­szlovákiai magyar fiatalok közt egy lángoló, küzdő, szabadlelkű diák, aki a kisebbségi élet nagy megtorpaná­sában bűvös Ady-igékkel egy új, szo­cialista népi magyarság felé irányí-Balogh Edgár tóttá az új nemzedéket. „Ha élet zengi be az iskolát, Az élet is derűs iskola lesz” — írja Ady, s ez a nagy diák ilyen iskolává varázsolta évekre egész Szlovákiát. Balogh Edgárnak hívták. A harmincas évek közepén átment Erdélybe, s ott folytatta a nemzetbe bevonuló nép iskoláját. Ma is ezt te­szi, hatvanöt éves korában Kolozs­várt. Bárhol élt, hitelesítette a szo­cializmus erkölcsi erejét. Soha nem szűnt meg hinni felismeréseiben, amelyekre diákfővel tett szert. Ma is bízó és hivő lélek. Balogh Edgár Temesvárott szü­letett — 1906. szeptember 7-én — apja nagyszebeni, szász szárma­zású katonatiszt volt, anyja po­zsonyi magyar lány, tanárnő, 1910- ben a szülőket áthelyezték Pozsony­ba. Balogh Edgár ott serdült fel a régi koronázó városban, amelynek társadalma megoszlott, a zárt főúri és a lazább kisúri-polgári rétegre, s az iparosodással egyre növő paraszt­munkás osztályra. Ilyen társadalmi háttérrel nőtt fel elemistának, majd gimnazistának a Duna utcai házban, a csendes, nyugodt, könyveket bújó, mélyen érző, s eltűnődő diák. A Hét próba című önéletírásában elmond­ja, hogy amikor 1918 decemberének utolsó napján Pozsony csehszlovák várossá vált, a család állampol­gárság nélkül maradt. Az ez­redes apából zálogházi tisztviselő lett, a vergődő gimnazista-diákot egy kö­zösség fogadta be, ahol szárnyalni kezdett: a Kis-Kárpátok cserkészcsa­pat. A. cserkészek nemcsak hegyeket jártak, nemcsak a Csallóközbe rán­­dultak ki, faluvilágot, vagyis népet láttak, s ez érlelte meg Balogh Ed­gárban azt a gondolatot, hogyan le­hetne az angol mintájú és célú cser­készetből a magyar népet megköze­lítő, és érte munkát és életet vállaló mozgalmat varázsolni. Az érettségi után Balogh Edgár Prágába került, a német egyetemre, mert csehül nem tudott, de németül igen. Bár nagy fegyelmezéssel vál­lalta a történelmi szakot, igazában a cserkészet reformja foglalkoztatta. Az ő kezdeményezésére született Prá­gában a magyar egyetemi hallgatók Szent György Köre, amely az alber­­tovi Diákházban kapott helyiséget, s a prágai várban, körülállva a Ko­lozsvári-testvérek Szent György­­szobrát, fogadták meg kézrázással, hogy igaz katonái lesznek a lovas szentnek, s „tüzet visznek a magyar éjszakába”. Hasonlóan alakult meg ez a kör a két másik egyetemi vá­rosban, Brnóban és Pozsonyban. 1926-ban Balogh Edgár a liptószent­­iváni csapatközi cserkésztáborban csúcsára emelte a Szent György Kört: falujáró, regölő, népért élő-haló, s Ady, Móricz Zsigmond és Szabó De­zső, majd Bartók és Kodály hatása alatt, romantikus küldetést érző nem­zedéket állított csatasorba. Falun döbbent rá, hogy nem regölni kell a magyar falvakban, hanem felszaba­dítani a népet. Saját döbbenetét át tudta vinni társaira ez a nagyhatású, lankadatlanul érvelő, szervező-szó­nok. Így született 1928-ban a gömö­ri Gombaszögön a Sarló-mozgalom, amely kikötött a szocializmusnál. Ami szervezési ötlet és siker volt, ami fáradhatatlan munka és utánjá­rás volt, ami szociográfia volt és pub­licisztika, és győzelmes közelharc a Sarlóért, azt Balogh Edgár történel­mi lapjára írhatjuk. A Sarlóért, s a kisebbségi magyarságért vívott szó­csatákban, vitákban és újságharcok­ban edződött saját erejű, győzhetet­len dialektikájú publicistává. Verhe­tetlen volt, lankadatlan volt. Kezé­ben tartotta egy országos mozgalom gyeplőit, amely mozgalomban nem véletlenül Szlovákia legtehetségesebb s legbátrabb magyar fiataljai talál­koztak, hevesen és féltékenyen. Mindnyájan elfogadtuk vezetőnek, s <5 tudott feladatokkal ellátni, s irá­nyítani mindenkit. Gyorsan és kész­ségesen válaszolt mindenre. Írásait tízszer is újrakezdte, míg engedel­meskedett a szó gondolatainak és ér­zéseinek. Küzdött a stilisztikai kife­jezés teljességéért, sőt szép magyar­ságáért, s realizmusáért. Arra töre­kedett, hogy közérthető legyen. A Sarló történetét kellene megírni, s a szlovákiai magyarság krónikáját a két világháború között kellene ösz­­szerakni, hogy kiderüljön Balogh Ed­gár úttörő munkássága Csehszlová­kiában, tételesen és évszámok sze­rint. Teljesebben és szocialista jövőt tervezőbben senki nem élte át a ki­sebbségi életet és lehetőségeit, mint Balogh Edgár. Országot oktató diák lett, bárhol fordult meg; Budapes­ten, hol Ady nevében egyesítette a haladó diákságot, a csehek közt, aki­ket okos magyar—cseh együttmun­­kálkodásra hívott, szlovák szocialis­ta értelmiségiek közt, akiket puritán példájával és igaz érveivel kapcsolt szövetségeseivé. 1935-ben, nem lévén csehszlovák állampolgársága, szülő­helye alapján román állampolgárrá tették a hatóságok, s a pozsonyi ro­mán konzulátuson besorozták a ro­mán király hadseregébe. Amikor leszerelt, a kelet-eu­rópai népek testvériesülését kezdte hirdetni, az erdélyi magyarság demokratikus jellemformálását vál­lalta társaival együtt, s megismé­telte Balcescut, vagyis a magyar és román nép kibékitését. Harmincöt évet töltött Erdélyben. Micsoda kor­szak volt ez, belerázkódott a ma­gyarság s a románság is. Senki nem érezte át mélyebben ezt a sorsrázást és senki sem fejezte ki nagyobb erő­vel, mint Balogh Edgár. Ki ne em­lékezne arra, amit a Brassói Lapok­ba írt, vagy a második világháború idején a budapesti Magyar Nemzet­be, s katonakorában, 1938-ig, a cseh­szlovákiai népfront-lapba, a Magyar Napba. Ezek az önéletrajzi mozzana­tokkal átszőtt lírai írások előre sej­tették a közeledő sorsot, s előre ter­vezték a szocializmus jegyében meg­valósítható népi barátságot. Senki nem fizetett nagyobb árat meggyőződéséért, s becsületes maga­tartásáért, mint Balogh Edgár (két­szer sínylődött éveken át, nehéz bör­tönben), de soha nem tört meg, s nem vesztette el hitét, hogy jó útra tért, s jó irányt mutat. Egyik brassói cikkében írta, hogy suttogjanak az emberek bármit, ő a harmadosztályú kocsik és várótermek seregében, vagyis a romániai népi tömegekben még nem csalódott. S nyilván nem is fog. Okosan hirdette, s világos szó­val, hogy csalódnunk egymásban nem szabad. Ami jót tudott tenni Balogh Edgár Erdély magyarságáért, s a bé­kéért: megtette. Írásművei könyvek­ként sorakoznak ma előttünk, viadal­éveinek tanúságtételei, a kelet-euró­paiak legszebb olvasókönyvei, s a leg­reálisabb magyar tanulságok gyűjte­ményei. 1945 óta volt ő napilap fő­­szerkesztője Kolozsvárott, a Korunk című folyóirat szerkesztője ugyan­ott, egyetemi előadó, a magyar pub­licisztika és irodalom oktatója és mű­velője, Erdély szószóló magyarja, par­lamenti képviselő, s a román—ma­gyar béke hathatós képviselője. Sen­ki nem vádolhatja hamissággal, min­dig tiszta és kitárulkozó, „égnek len­dülten, s százszor megbotoltan”, ahogy Ady írja, „vénen is diák.” Szalatnai Rezső Régi, díszes kiállítású kötet Személyes emléket csak egyet őriz, négy­éves korából valót: — A Népszínház utcai lakásban esténként felkúsztam a nagyapa ágyára, csókot adtam és kaptam. 1921. december 31-én meghalt. A Bajza és a Kmetty utca sarki Petőfi házból kihozták az első szabad sajtó nyomdagépét, az volt a ravatal, arra helyezték a kopor­sót. — A temetésre nem vittek el, egy Rá­kóczi úti lakásból néztem végig a menetet. Szervezési, rendezési bonyadalom is kereke­dett, a Kerepesi helyett sokan Rákosra men-Karlovszky Bertalan (ára festett olajfestménye Kiss Józsefről (Lévai András felvételei) Az unoka Mezőcsát díszpolgári oklevele a költő 70. születésnapjára („Kiss József koszorús költőnek, a magyar irodalom büszkeségének, Mezőcsát nagy­község díszpolgárának, Mezőcsát nagyközség közönsége”) tek búcsúztatni, oda küldték a koszorúk egy részét is... * Az ötven esztendővel ezelőtt elhunyt Kiss Józsefnek, a XIX. század nagy magyar líri­kusának három unokája él. Noémi Pécelen, Éva Caracasban, Sári, a legfiatalabb unoka Budapesten, a Szondy utca 94-ben. Sári, özvegy Halmágyi Zoltánná volt az utolsó hangjegymetsző a zenemű-nyomdá­ban, de amióta modem technikával állítják elő a partitúrákat, a Magyar Rádió kézi kotta­másolója. És fest. Xantus Gyula festőművész tanítványa. Az amatőr képzőművészek kiál­lításán mindig ott függ egyikét képe. Egyedül él a Szondy utcai lakásban, édes­anyja (Kiss József Erzsi lánya) és férje a háborúban elpusztult. A lakás dísze a hatalmas tölgyfa iratszek­rény, a magyar irodalmi élet egy érdekes korszakának emlékeit őrzi; és most, egy ki­csit, csak amennyire az unoka ideje engedi, kicsit fel is tárja. A költő 218 kéziratos ver­se és prózája van itt a többi között, nyolc kéziratos könyve, több mint hétszáz Kiss Jó­zsefhez címzett levél, ismerős és ismeretlen feladókkal. Minthogy Kiss József A Hét című irodalmi folyóirat alapítója és főszerkesztője is volt a múlt század utolsó évtizedétől, en­nek megfelelően kezdték a levélírók a hozzá intézett sorokat... ’’Kérlek, légy kegyes a múlt heti kéziratomat...”, „Mi történt az én szegény versemmel? ...”, „Mellékelek három innen-onnant”... Molnár Ferenotől így kez­dődül egy levél: „Itt küldöm a novellát...”. Ambrus Zoltán pedig mindjárt a lényegre tér: „... Elseje már elvitte minden vagyo­nomat ...” S őriz a hatalmas szekrény több mint két­száz, Kiss József keze írásával írt levelet, vers­­fordításokat, újságkivágásokat, könyvkiadásra és A Hétre vonatkozó iratokat, családi leve­leket, 115 fényképet, film- és diafelvétele­ket... És képzőművészeti alkotások: festmé­nyek, rajzok, szobrok a költőről és család­tagjairól, bútorok, dísztárgyak emlékeztetnek nagyapára. Nézegetem, lapozgatom a féltve előhúzott ereklyéket, és zsong bennem néhány verssor: Ö, mért oly későn, levelek hullása, / Daru távozása idején / Mért nem találkoztam ró­zsanyíláskor, / Hajnalhasadáskor veled én? ... Melyik volt nagyapa legkedvesebb verse? — kérdezem. — Erre ő maga adta meg a választ. Biz­tosan benne lesz a Szépirodalmi Kiadó gyűj­teményes kötetében, amit az évforduló tisz­teletére most kiadnak. Egy kis verses noteszt tesz elém Sári. Ben­ne a költő édesanyja emlékére írt verse: ... „Valahol messze, / Valaha régen, / Meg­ástak egy sírt / Temető szélén. / Fája el­­süppedt, / Hantja behorpadt, / Ki nyugszik ottan, / Az én tudom csak — / Én tudom csak...” S a vers mellett a költő gyöngybetűi­vel: „Legszebb költeményem!” Hernádi Magda Verskéziratok (feleségéhez, gróf Károlyi Mihályhoz, Diener Dénes József­hez). Lent: Rézveretes tölgyfa Iratszekrény, Horti Pál iparművész alkotása Falrészlet, középen fent Ismeretlen párizsi festő képe Kiss Józsefről '*7

Next

/
Oldalképek
Tartalom