Magyar Hírek, 1971 (24. évfolyam, 1-26. szám)

1971-12-11 / 25. szám

Af ÚQ :!... VÍZ!... 117 millió köbméterről évi 164 millióra nőtt. Voltak esztendők, ami­kor a szokásos 2—3 százalékról évi 12—14 százalékra emelkedett a fogyasztás növekedésének évi üteme. Hogyan lehet ezt követni? 1867. június 19-i ülésén határozta el a városi tanács, hogy meg­oldja a vízellátás gondját, egyszer és mindenkorra véget vetve a századelő képeiből és leírásaiból ismert romantikus jelenségnek, midőn a vízárusok lajtokban hordták fel a vizet a Dunáról a város­ba, harsány Donauwasser! kiáltozással. 1868. április 15-én el is kezdték építeni az első korszerű vízmüvet a Hajóhivataltéren, ép­pen a mai Parlament északi szárnya helyén, W. Lindley, a világ­hírű higiénikus mérnök vezetésével. Ez volt a Fővárosi Vízművek alapkőletétele. 1893-ban kezdték el építeni a Káposztásmegyeri víz­müvet és egy 8 kilométer hosszúságú, 1200 mm átmérőjű főnyomó­cső első ágát. Azután villamosítottak, s mint a pók a hálóját, szőt­ték mind messzebbre, s mind sűrűbbre a növekvő város alatt a vízcsőhálózatot. Amelynek tekintélyes részét azután a második vi­lágháború pusztításai tönkretették. A csőhálózatot több, mint ezer sérülés érte, öt nagy gépházi gépegység teljesen tönkrement, a többi súlyosan megsérült. És mégis, az ostromlott városban, ahol a csövek bírták, a gépek működtek, tekintet nélkül a frontok állására — de tekintettel a pincékben sínylődő lakosságra — folyt a csapból a víz. Helyreállítás közben a Vízművek huszonkét dolgozója halt hősi halált. 1947 nyarára a hálózat helyreállítását csaknem befejezték és az újjáépítés utáni 3 éves tervben 34 millió forintot költöttek a tovább­fejlesztésre. Azután 1950. január elsejével a peremvárosok csatlako­zásával létrejött a mai Nagy-Budapest és a viszonylag gyengén el­látott peremkerületek vízgondjai is a Fővárosi Vízművekre hárul­tak. Ma Budapesten 3400 kilométer hosszú csővezeték szállítja a vi­zet. Van közöttük vadonatúj, részben a rekonstrukciók, részben az új városrészek ellátása eredményeként, s vannak még olyanok, mint a kőbányai fél méter átmérőjű vezeték, amely nemrégen múlt százesztendős. Pedig a 3400 kilométerből 900-at az elmúlt tíz esz­tendőben fektettek le. Mégis — Vízművek és lakosság — visszatérő gondja: a csőtörés. Gejzír töri fel az aszfaltot, alámossa a villamossíneket; a forgalmat el kell terelni, a környék vízhálózatát el kell zárni. Gépek és embe­rek gödröket ásnak a város közepén és a házakban kiszáradnak a csapok. Ma itt, holnap amott, szüntelenül. Miért? Minden nagyváros közös gondja: a növekvő forgalom terhe. A tengelynyomás növekvő súlya éppen úgy, mint a rezgések, rázkódá­sok, ütések szaporodása az úttesten. Amely továbbadja a talajnak, az pedig a benne húzódó csöveknek. Míg el nem roppannak. De ez csak az egyik, majdnem kivédhetetlennek látszó ok. A másik, az ütés, amely a csöveket belülről éri; vagy kevésbé képletesen: a vál­tozó erejű víznyomás. A telepekről legfeljebb 6 és fél légkörrel sza­bad a hálózatba nyomni a vizet. Ekkora nyomást még a legvénebb öntöttvascső is kibírhat. Viszont a csőhálózat másik végén a fo­gyasztás percről percre változik és ez sűrű, olykor lökésszerűen erős nyomásingadozásokat idéz elő a csőhálózatban. Ráadásul a forró nyári napokban, amikor a fogyasztás különösen megugrik, növelik a nyomást, hogy a magasabb emeleteken is legyen víz. S egy hirte­len helyi fogyasztáscsökkenés előidézi a túlnyomást — roppan, re­ped a cső. De nem lehetne erősebb csöveket gyártani? Londonban és Moszkvában például acélcsöveket használnak. De Előfeszített vasbeton csőóriás (MTI (elv.) ezek erősen korrodálnak, aminek megelőzése bonyolult. Ezért akár­csak Bécsben, Budapesten sem használják őket. Kisebb terhelésű területeken nagyszerűen bevált az eternit cső, nagyobb átmérőjű nyomóvezetéknek pedig a Ductil nevű, francia gyártmányú gömb­grafitos öntvény. Végül pedig a legjobb — de sajnos nagyon drága —, a svéd licenc alapján gyártott 1000 milliméteres feszített acél­betoncső, amelyből eddig négy és fél kilométert fektettek le. A vizet nem csupán szállítani kell — ha csak nem tiszta forrásvíz —, hanem termelni is. Nekünk itt a Duna. Hatalmas folyam, noha időnként, mint ezúttal is, cudarul összehúzza magát. A vizet általá­ban kutakban termelik, amelyekben a vizet a talaj szűri, tisztítja meg. Az ugrásszerűen megnőtt fogyasztás igényeit azonban a gyor­sabban felépíthető és nagyobb kapacitású felszíni vízművekkel le­hetett csak megoldani; ezek közvetlenül a folyóból nyerik a vizet és mesterséges tisztítás után juttatják a hálózatba. A kutak vize ál­talában kifogástalan, a felszíni vízművekből nyert víz azonban oly­kor magán viseli a tisztító- és fertőtlenítő vegyszerek, pesti köz­nyelvben a „klór” ízét. Ugyanis, amikor a felszíni vízművek építé­sét elhatározták, a Duna még megbízhatóan tiszta vizű folyónak számított. Azóta azonban ő sem kerülhette el az európai nagy folyók sorsát (mellesleg: végig is folyik fél Európán...), és a vegy­ipar fejlődése nyomán mind teltebb lesz olyan vegyszerekkel (pél­dául a legnehezebben kiszűrhető fenollal), amelyek ellen csak más vegyszerek bevetésével lehet védekezni. S így lesz mindennapi ivó­vizünk „patikaszagú”... Mit lehet tenni? A válasz egyszerű, noha két tényezőtől függ: ami szükséges — és amit a pénztárcánk is elbír. Az úgynevezett csápos kutak számát kell szaporítani és a felszíni vízművek vizét az ipari üzemeknek juttatni. Az utóbbi első ütemében ez idő szerint már 39 kilométeres hálózaton napi 118 ezer köbméter szűrt, de nyers Duna­­vizet kapnak az ipari üzemek, s a negyedik ötéves tervben minden eddiginél többet, 2,2 milliárd forintot fordítanak Budapest vízellá­tására. Amihez — ha úgy tetszik csattanónak —: egy köbméter víz elő­állítása 2 forint 10 fillérbe kerül. A lakosság viszont mindössze 60 fillért fizet érte, a többit az állam adja hozzá. A közintézmények a valóságos termelési árat fizetik. Az ipari üzemek pedig azon felül 2 forint 90 fillér pótdíjat is. Amivel a vízellátás — ha úgy tetszik — szociális oldalára is rávilágítottunk. Jóllehet, a víz, ugyebár csak víz, semmi több. De nélküle nincs élet. B. P, A vízmű derítője Ebből a hatalmas vezérlő teremből Irányítják az egész felszíni vízmii működését / / irt 4 /V D Z S4R,é/G Végül mégis rászánta magát, a nagymarosi látogatásra. A háziasz­­szony megkérdezte tőle, hol lakik. Nem tudott mit válaszolni. Bántot­ta megalázó helyzete, hogy neki, aki a magyar tudományos kutatás érdekében szinte percenként ki volt szolgáltatva a halálnak az őserdő­ben és annyit szenvedett, se lakása, szobája, de még csak egy ágya sin­csen. Barátja édesanyja felajánlotta neki fia kis házát, ideiglenesen, öt illeti meg legjobban, mondta, mert tudja értékelni a benne levő tár­gyakat. Lakjon ott, ameddig kedve tartja, fizetnie sem kell érte, ha vállalja a bejárást Budapestre. Lassan elhalványodnak a fogság, a szenvedések emlékei: túljut a szép álom megvalósulásának ku­darcán, és nagy lendülettel kezd a munkához a Nemzeti Múzeumban, fiatal kora óta vágyott ott dolgoz­ni. Bársony István, az akkori va­dásztársaság jeles egyénisége mel­lett tevékenykedik. Főnöke nagyon becsülte munkáját, mindig elisme­réssel szólt róla, a legnagyobb ma­gyar természetkutatónak, vadász­nak ismerte el. Aztán végleg nagymarosi lakos lett. Feleségül vette barátja húgát, Kovács Lívia tanítónőt. Sokat dol­gozott, egyre többet. Elvállalta a ..Nimród" című újság szerkesztését is. És kétszer indult még el a ve­szélyes és hosszú útra, Afrikába, hogy minél több értékes lelettel térhessen haza. — Az ifjúság számára gyűjtött főleg. Tanár volt. Léván szerezte meg a diplomát — mondja felesé­ge, aki otthonában, amely tele pá­ratlan értékű tárgyakkal, trófeák­kal, prémekkel, a férje emlékének él. — Azt akarta, hogy a gyerekek megismerjék annak a távoli tájnak a titokzatos világát, különleges ál­latait. Nehéz volt a várakozás itt­hon, ha elutazott. Akkor még nem járt jól a posta. A bennszülöttek pedig gyalog vitték a levelet a leg­közelebbi lakott településre, néha ezer kilométer távolságra. Volt úgy, hogy csak három hónap múlva ér­kezett hír felőle. — Mennyi időt töltött Kittenber­­ger Kálmán távol hazájától? — Tizenhat esztendőn át kuta­tott, vadászott Afrikában. 1900-ban kezdte el a gyűjtést, és 1930-ban járt kint Ugandában utoljára. Ez a három évtized sok nehézséggel, vi­szontagsággal teli hat expedíciós utat ölel fel. Különleges állatfajtákkal gaz­dagította a Nemzeti Múzeumunk állattárát. Már 1914-ben rendsze­resen küldött haza hatalmas cso­magokat, amelyekben értékes, szak­szerűen kikészített emlősök, hiénák, nagymacskák, antilopok, bivalyok, madárbőrök, de főként gerinctelen állatok, százlábúak, pókok, skor­piók voltak. A nagyvadak közül sok került el híres külföldi múzeumok­ba, így a British Múzeumban is. Madár gyűjteménye is igen gazdag volt. Mintegy 2500 darabot küldött haza, a kétéltűekből, hüllőkből majdnem ezret, rovarból huszon­hatezret, főleg az akkori Német Kelet-Afrikában gyűjtötte őket. Közülük több mint hatvan fajta addig ismeretlen volt a tudósok előtt. Sok viseli felfedezőjük ne­vét. Preparált lepkéket, legyeket is szállított haza. Nagy részüket a Ki­limandzsáró környékéről és Ugan­dából. Gerinces és gerinctelen állat­fajtákból több mint hatvanezer da­rabbal gazdagította a múzeumot. Ebből a hatalmas állományból há­romszáz új, a tudományra isme­retlen állatfaj került ki. A haza és a nagyvilág tudósai tisztelettel em­lékeznek egyedül csak a tudomány­nak élő nagy vadászra és ornito­lógusra, aki itt élt Nagymaroson szerényen, egyszerűen. Lakóházát a község és a róla el­nevezett vadásztársaság múzeum­nak nyilvánította, őrzője és gondo­zója hű társa, özvegye. Kép és szöveg: András Ida ertben temette el hűséges kutyáját, ly két alkalommal Is végigkísérte hosszú útján Felesége naplóját olvasgatja KimNstittcEa xaiuáN vnoárz ff CVÜßTÖÜTItttNflK VZINHELVí Az afrikai gyűjtőút hatalmas térképe 5

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom