Magyar Hírek, 1971 (24. évfolyam, 1-26. szám)
1971-09-18 / 19. szám
JHngApaf^izc'ui cl keíjMnu íatklmi NEMZETI JÖVEDELEM, ÉLETSZÍNVONAL Országunk a hetvenes években a fejlődés olyan ütemét igyekszik megvalósítani, hogy az évtized végére a közepesen fejlett színvonalról a fejlett országok színvonalára emelkedjen. A kérdés megoldása elsősorban az egy főre eső nemzeti jövedelem emelkedésétől függ. Az egyes országok nemzeti jövedelmét nem azonos elvek és rendszerek szerint mérik, például a nyugati országokban általában használt GNP (Gross National Products) nem fedi teljesen az életszínvonal fogalmát. Eltérőek a mérési elvek a szocialista és a tőkésországok közgazdaságtanában is. Ennek ellenére megközelítő pontossággal mégiscsak arányosítani lehet az egyes országok nemzeti termelését, illetve nemzeti jövedelmét. A nagyban és egészben elfogadott világátlag szerint Magyarország a közepesen fejlett országok sorában helyezkedik el, egy főre eső nemzeti jövedelmét évi 800 dollárra teszik. A feladat magától értetődően csak akkor oldható meg, ha Magyarország gazdasági fejlődésének üteme valamivel meghaladja az életszínvonal és nemzeti jövedelem tekintetében jelenleg még előtte járó országokat. Enélkül a helyezés nem változik, hiába emelkedne az egy főre eső nemzeti jövedelem, hiszen éppen olyan arányban növekedne azokban az országokban is, amelyek már elérték a fejlettség szintjét. Erről az oldalról vizsgálva a kérdést o negyedik ötéves terv a nemzeti jövedelem emelkedését 30—32 százalékban írja elő, ami 6 százaléknál valamivel magasabb növekedési ütemet jelent, és ez általában magasabb, mint a fejlett tőkésországok növekedési hányadosa, eltekintve persze olyan országoktól, mint Japán. Ha visszapillantunk a harmadik ötéves tervre, akkor előirányzatunkat reálisnak, csaknem szerénynek nevezhetjük, mert az 1966 —1970-es évekbeh eredetileg a nemzeti jövedelmet 19—21 százalékkal akartuk növelni, ehelyett a tényleges emelkedés 32 százalékos volt, sőt az 1970-es esztendőben a nemzeti jövedelem 40 százalékkal volt magasabb, mint az 1965-ös. Tehát az elmúlt ötéves tervben kereken 100 milliárd forinttal több lett a nemzeti jövedelem, mint ahogy terveztük. Az eredmény összetevőit vizsgálva mindenekelőtt az a következtetés ugrik ki, hogy az 1968-as áttérés a gazdaságirányítás új rendszerére, jelentős lendületet adott a fejlődésnek, tartalékokat tárt fel, mozgósított, s egészben véve minden területen élénkítette a gazdasági tevékenységet. Emellett természetesen új ipari és mezőgazdasági kapacitások léptek be. Nem szabad azonban megfeledkezni az 1970-es árvíz pusztításairól sem. A hetvenes években figyelmünket és erőnket néhány fő feladatra összpontosítjuk. Így a népgazdaság energiaszükségletének korszerűsítésére, az alumínium- és a vegyipar fejlesztésére, a kémia széles körű felhasználására, a közúti járművek és szállítóeszközök gyártására, a modern építési módok és épületszerkezetek elterjesztésére, a ruházati ipar rekonstrukciójára, az állattenyésztés és a hústermelés fellendítésére, a számítástechnika alkalmazására és számítógépek gyártására. Gazdasági fejlődésünk fontos feltétele a nemzetközi munkamegosztásban való intenzív részvétel. A nemzeti jövedelem emelkedése együtt jár az életszínvonal emelkedésével. A harmadik ötéves tervben a munkások és alkalmazottak reáljövedelme mintegy 30 százalékkal, az egy keresőre jutó reálbér 17 százalékkal emelkedett, és a termelőszövetkezeti parasztság jövedelmének színvonala országos átlagban elérte a munkásosztályét. A negyedik ötéves tervben az egy főre jutó reáljövedelem 25—27 százalékos, az egy keresőre jutó reálbér 16— 18 százalékos növelését irányoztuk elő. Ha egy évtized lehetőségeit, várható eredményeit vizsgáljuk, akkor túl kell néznünk a jelenleg folyamatban levő ötéves terven. Egyébként is elkerülhetetlenné vált a hosszú távra szóló tervezés, a fejlődés lehetséges irányainak felmérése és értékelése. A fejlődés útját a középtávú ötéves terv a távlati célok kitűzése nélkül csak hiányosan tudja kijelölni. Ezért is készült el a tizenöt évre szóló hosszú távú terv. Részletekbe menően természetesen lehetetlen tizenöt évre előre tervezni, semmilyen futurológia vagy prognosztika sem képes előre kielemezni ilyen időtartamra a részleteket. De lehetséges olyan hoszszú távú népgazdasági tervet készíteni, amely öszszefoglalja a társadalmi-gazdasági cselekvés követendő céljait és főbb eszközeit. Az intenzív gazdálkodás szakaszában fölösleges munkaerő már nincs. Mindenképpen arra kell tehát törekedni, hogy a mezőgazdaságban minél kevesebb ember termelje meg az ország egyre növekvő szükségletét és a kivitelre kerülő javakat. Az ipar és a szolgáltatások munkaerőpótlásának tehát továbbra is egyik legfontosabb forrása marad a mezőgazdaság. Kétségtelen, hogy a tudományos-technikai forradalom kibontakozásával változás következik be az ipar szerkezetében. Bizonyos iparágakból, így a bányászatból, a textiliparból, a kohászatból munkaerőt kell majd átirányítani az olyan dinamikusan fejlődő ágazatokba, mint amilyen például a vegyipar, gépipar, elektronika. Az általános világirányzat az, hogy továbbra is gyors ütemben növekszik a szolgáltatások munkaerő-szükséglete, mivel az ilyen munkák technikai modernizálása az iparhoz képest jóval lassúbb. Párhuzamosan ezzel nagy feladatok elé kerül az oktatás és a szakképzés, hiszen a szellemi és fizikai munka közötti határvonalak fokozatosan elmosódnak. De nemcsak az idegen területekről érkező munkaerőt kell átképezni, hanem a korábban szerzett tudásanyag gyors elavulása következtében voltaképpen szinte mindenkinek folyamatosan meg kell újítania tudását. És itt elérkeztünk az életszínvonal-politika egyik kibontakozó ellentmondásához. Az életszínvonal ugyanis nálunk nemcsak több jövedelmet, magasabb színvonalú szociális ellátottságot jelent, hanem a fokozott részesedést a kulturális javakból is. A munkaidő a hetvenes években Magyarországon is csökken és ezzel együtt nő a szabad idő. De a szabad időt mindinkább a személyiség harmonikus fejlesztésére, s kulturált pihenésen kívül az állandó továbbképzésre is fel kell majd használni, egyébként óhatatlanul bekövetkezik a lemaradás szakasza. A nyugati országok ifjúsági mozgalmaiban igen erősen érvényesül a fogyasztói társadalom nyújtotta érték és életszemlélet tagadása. A szocialista társadalmakban a javak bősége csak» egy a célok közül, és mi az életszínvonalat sohasem szűkítjük le a megszerezhető javak mennyiségének növelésére. Az életszínvonalhoz hozzátartozik a lelkiközérzeti állapot is, hiszen az ember csak akkor lehet egyensúlyban önmagával és a társadalommal, akkor nevezheti magát elégedettnek, ha mind a társadalomban, mind munkahelyének kisebb közösségében az ember tiszteletének, a személyiség megbecsülésének, a hasznos munka elismerésének légköre veszi körül. A hetvenes évek magyar életszínvonal-politikájához ez legalább annyira hozzátartozik, mint a jövedelem emelkedése és a javak bősége. Pethő Tibor ui&g£Jt (f öldben ■ Komócsin Zoltán, a MSZMP Politikai Bizottságának tagja beszél í t'rM ■tgi 1[ ___p I ■ i ÜNNEPSÉG A PUSZTASZERI ÁRPÁD-EMLÉKMŰNÉL A Csongrád megyei Pusztaszer és Sövényháza határában 75 évvel ezelőtt felállított millenniumi emlékműnél, a hatalmas talapzatra emelt Arpád-szobornál szeptember 5-én megtartották a hagyományos emlékünnepséget. Az ünnepségen, amelyen csaknem tízezren gyűltek össze, felszólalt Komócsin Zoltán, az MSZMP Politikai Bizottságának tagja, s több más politikai személyiség is. Az immár hagyományossá vált Árpád-ünnepségen a szónokok megemlékeztek a honfoglaló ősök pusztaszeri első országgyűléséről, s az 1945-ben országosan ugyanott megkezdett földosztásról, a második honfoglalásról, s köszöntötték — bányásznap lévén — a megye hírneves olajbányászait is. A történelmi jelentőségű helyen — amint erről lapunk olvasóit már tudósítottuk — nemzeti emlékpark létesítését tervezik, a honfoglalás és a földosztás emlékét megörökítő múzeummal, továbbá skanzennel és idegenforgalmi intézményekkel. DR. TÍMÁR MÁTYÁS MINISZTERELNÖK-HELYETTES DÉL-AMERIKÁRAN Dr. Tímár Mátyás, a Minisztertanács elnökhelyettese a Külügyminisztérium, a Külkereskedelmi Minisztérium és a nemzetközi gazdasági kapcsolatok titkársága magas rangú képviselőinek társaságában, eleget téve a hivatalos meghívásoknak, szeptember 4-én Dél-Amerikába utazott. Ellátogat Argentínába, Chilébe, Peruba és Ecuadorba. A delegáció a legmagasabb szintű magyar küldöttség, amely a második világháború óta dél-amerikai országokba látogat. Elutazása előtt Tímár Mátyás a következőket mondotta: — Utazásunk célja, hogy a latin-amerikai országokkal tovább erősítsük kapcsolatainkat, gazdasági együttműködésünket. Utunk első állomása Argentína lesz, a délamerikai kontinens gazdaságilag egyik legerősebb országa. Ezzel az állammal kapcsolataink hagyományosak, s most az együttműködést tovább akarjuk fejleszteni. Chilével viszonylag csekélyek gazdasági kapcsolataink. Mivel azonban Allende elnökké választása után rendkívül erőteljes reformokat hajtottak tésére, nagy várakozással tekintünk kapcsolataink további erősítése elé. Utunk harmadik állomása Peru lesz, amellyel kereskedelmi forgalmunk jelentős. A Peruból származó import azonban jóval meghaladja az exportot. Fontos feladat tehát a Peruba jutó export fokozása. Ecuadorral intenzívek a kereskedelmi kapcsolataink, az együttműködés fokozására azonban még további lehetőségek vannak. Latin-amerikai utazásunktól általában együttműködésünk további elmélyítését várom. Az előrejelzések alapján úgy véljük, hogy partnereink is nagy várakozással tekintenek a tárgyalások — Miért nem viszel hát Magyarországra, apja? En Magyarországra akarok menni. Máskor is megígérted, hogy elviszel egyszer Magyarországra és mégsem vittél. Miért csak mondod mindig, apja, hogy elviszel? Karácsonykor is azt kértem a Jézuskától, hogy vigyen el Magyarországra. A Jézuska sem vitt el: le mikor viszel már el, apja? — Elviszlek egyszer, kisfiam, biztosan elviszlek, de most menj Anyjához, apjának még sok dolga van... Letettem a térdemről s elmentem. Mit is tehettem volna mást? * Egy óra múltán, mikor visszatértem, a szomszéd lakó döbbent-bamba arccal nézett rám. — Traurig, Herr Varga, sehr traurig, — mondotta. — Was ist es traurig? — kérdeztem értetlenül... S akkor megtudtam... alig tíz perc után, hogy elmentem, Koppányka, nővérkéjével együtt kiment az utcára, s egy őrültül száguldó autó elütötte. Kislányom még fel tudott ugrani a járdára, de a kisfiút elsodorta. Szinte eszemet vesztve rohantam a kórházba, ahová a mentők elszállították. Csak órák múlva jutottam hozzá, amikor az orvosok elvégezték rajta kötelességüket. Megpróbálták a lehetetlent, megmenteni az életnek. összezúzott, eszméletlen kis teste, befáslizott, felfüggesztett kis lábaival, az ereibe szúrt tápláló csövekkel, a kis orrlyukaiba és fájdalomba göcsült kis szájába feszített légzőcsövekkel ott feküdt a véresre szennyeződött kórházi ágyon. Az orvosok, ápolónők még sürögtek-forogtak körülötte s szörnyű idegenül pattogtak, csattogtak, nyikorogtak a hol hangosabban, hol halkabban elhangzó német szavak ... — „Armer kleiner Mann’’, mondta még az egyik orvosnő s kivonultak a szobából... Armer kleiner Mann ... armer kleiner Mann... járta köröskörül kábult tudatomat az elhangzott sajnálkozás. A beállt csendben kísértetiesen kattogó mütüdő is mintha azt ismételgette volna ... armer kleiner Mann... armer kleiner Mann. „Armer kleiner Mann”, hasított agyamba újra és újra, mint szörnyű bűntudat. A kisfiam, Varga Koppány, hontalanként született idegen földön s „armer kleiner Mann”-ként pusztulhat el — ha Isten csodát nem tesz! —, ki három és fél éves kis leikével arra vágyott, hogy boldog, vidám magyar gyermekként élhessen magyar gyermekek között, Magyarországon. 38 órás szenvedés után — anélkül, hogy egy percre is magához térhetett volna — kis lelke feladta a harcot. A ragaszkodó szeretet sem tudott úrrá lenni a szétroncsolt testen. Koppány halott. Született Kölnben, 1968. március 8-án. Születési anyakönyvének állampolgársági rubrikájában ez áll: „heimatlose Ausländer”. Meghalt Kölnben, 1971. július 24-én. Közjogi státusa rendezetlen maradt. Németföldön született, de a németek még „hivatalosan” sem iktatták maguk közé. És nem is tekintették — még a gyerekek sem! — közéjük tartozónak. Kis óvoda-társai „tu Pollack”-nak csúfolták; óvó nénije bárgyú „kedveskedéssel” „no, du kleiner Ausländer”-nek „becézte”. Magam is csak a tragikus eset előtti órákban értettem meg, hogy mennyire fájt ez kis lelkének; és hogy milyen nagyon-nagyon vágyott egy igazi haza után. Mennyire tiszta szívvel hitte, tudatosan vallotta, hogy az ő hazája Magyarország. Bízott apja ígéretében, hogy egyszer majd haza viszi őt, Magyarországra, ahol megszabadulhat kis lelki tüskéitől, ahol vidám kis játszópajtásaival magyarul beszélgethet, vitatkozhat s maga is boldog magyar gyermekké teljesülhet. Koppány halott. Az összezúzott test szörnyű szenvedéseiből kiszabadult kis lélek bizonyára ott lebeg már a sosem látott édes tájak felett. Ám a test, a tapintható és tényleges Varga Koppány teljesülhetetlen vágyaival száll kicsiny sírjába; idegen földben. S én, az apa, a nyitott sírnál s majdan a hantokra borulva, választ tudok-e adni a kínzó kérdésre: miért volt kicsi fiam, Koppány — s miért az a másik kettő — „tu Pollack”, „no kleiner Ausländer”, és „armer kleiner Mann”, amikor vidám, szeretten boldog gyermek lehetett volna, és lehetnének, hazájában, hazájukban, Magyarországon? Valóban a kommunizmus vétke ez? Igazolva van-e a lépés, mellyel elhagyjuk hazánkat a szándékkal, hogy „segíteni” akarunk rajta? Segítettünk-e valamit, tudunk-e valamit segíteni? Az idegen földbe temetett kis Varga Koppányok, Nagy Józsikák, Juhász Sárikák a szent cél és szent harc áldozati bárányai-e, vagy szüleik bűnös meggondolatlanságainak, tévedéseinek áldozatai? VARGA SÁNDOR (Köln) a Demokratikus Magyar Nemzeti Szövetség ügyvezető főtitkára végre az ország fejlesz- elé. Dr. Tímár Mátyás elutazása előtt a Ferihegyi repülőtéren (MTI felv.)
