Magyar Hírek, 1971 (24. évfolyam, 1-26. szám)
1971-07-10 / 14. szám
Lukács György Déry Tibor Devecseri Gábor Homérosz-kötetei ,-<■ OTTi 1 | Moldova György Többes szám, vagy egyes szám? Zavarban vagyok: a magyar írók otthona egyetlen épületet, nagybetűs Otthon-t jelentene, egyetlen írói rezervátumot, s nem erről beszél Bállá Demeter. A magyar írók otthonai — többes számban — pedig azt, hogy íróinknak több otthona van. Ami igaz ugyan Illyés és Déry, Németh László vagy Passuth esetében, hiszen ők Budán élnek, egyik otthonukban, vagy a teremtő, a műhely-másodikban Füreden, Tihanyban, vagy Tihany sajkódi szegletében. Bállá Demeter a Petőfi Irodalmi Múzeumban bemutatott fényképkiállítás programfüzetében mindenesetre elkerülte a kétértelmű buktatót: Arcok és otthonok címen tárja elénk a kortárs magyar irodalmat, arcokat és otthonokat mutatva be. Képzeljük el, hogy ma — még a dagerrótipia használata előtt — rendelkezésünkre állna Vörösmarty, Berzsenyi, Bajza, Arany, Petőfi arcmásgyűjteménye, látnánk a niklai kúrián Berzsenyit, verseit skandálva és sarkantyús csizmájával a veranda padlatát verve; látnánk az elborult, öreg Vörösmartyt Kápolnásnyéken, vagy Aranyt a szalontai egyszerűségben, hiszen „szülőhelyem Szalonta nem szült engem szalonba ...” Amit a régmúlt megteremteni, eszközök hiányában, nem volt képes, megvalósította napjainkban Bállá Demeter. Az érzékeny művész. Irodálomrajongó. Irodalomértő. Az irodalmi fényképész, szinte. Hónapok, évek során kereste föl rendre íróinkat, magyar költőket, megfigyelve, meglesve őket az otthonos közegben, a műhely-melegben, megrajzolva — lefényképezve — legsajátosabb arcukat. A nem ünnepélyes otthonit. A kedveset, az igazit. S elénk terítve egy képsort, egy otthon-sort, egy műhely-füzért: íme, ilyenek ők, a nemzeti köztudatba átment idézetek megfogalmazói, az egyetemen tanított művek, regények, színdarabok alkotói, könyvtáraitok darabjainak, féltett darabjainak a szerzői. S akit már nem fényképezhetett le a kortárs irodalom jelesei közül, mint az eltávozott Veres Pétert, vagy a tragikusan elment Sarkadi Imrét, annak megszólaltatta a hűlt helyét, a valóságos hült helyét, Veresnél kerti székét, Sarkadinál az elárvult dolgozószoba homályos szegletét ragadva meg. De az élők ábrázolása is olyan, mint az eltávozott Veres Péteré; mintha vad, éles, illatos, csupa-kusza, csupa-rendezett kertben sétálgatnánk, s ennek a virágoskertnek mai magyar irodalom a közönséges, s fölemelő neve. Illyés a tihanyi malomkő-asztal mellett ül; márványba faragva szinte. Déry telefonál: mármár érezni a telefonba mondott mondatok veretét. Németh László visszapillant a völgybe, a sajkódi ház lépcsősoráról. Illés Béla pipázik. Füstkarikákba bodorodva. A fiatal Moldova kedves és kaján. Csurka, otthonában, olyan, mintha az imént találta volna ki legújabb turpisságait. Zelk Zoltán már-már könnyezik, tág, hatalmas szemével. Lukács György még föltűnik könyvtára oszlopai, roskadozó polcai közt — az arckép bemutatása idején már nem élt. Talán nem is arcokat és otthonokat fényképezett le Bállá — azt is —, hanem le tudta fényképezni, ami elég nehéz, a költői kovácsműhelyeket, olyannyira, hogy szinte hallom, érzem a kalapács tiszta szavát. R. P.Zelk Zoltán • ' I Gondolatok, eszmék, hitek Veres Péter mondta egyszer: „Nagyon okos ember Németh László, nagyon sokat lehet tanulni tőle, csak éppen iskolában nem lehet tanítani az ő gondolatait, eszméit”. Pontosan így van, ő nem a kész tudásanyag megbízható termelője, hanem különféle írói szerepében maga az élő kísérletezés, a prövokáló gondolkoztató, aki mindent igazán végig gondol, s a felismerések, felfedezések és tévedések emberi útján halad előre. Maga is tudja és mondja ezt. A Tanú bevezetőjében (I. kötet, 8—9.) írta: „Nem akarok tanítani, az essayt a nyilvános tanulás műfajának tekintem; egy lélek égtájakat keres, s közben égtájakat segít megtalálni, munkásságom meghívó egy tanácskozáshoz, melyet önmagámmal folytatok. Folyóiratom tanulmányai messzeágazóak lesznek, otthonos vidékről gyakran térek olyan területre, ahova akkor vetődöm először. Lehet, hogy a szakember nem mindig fog örülni ennek a látogatásnak. (A politikus különösen nem. E. F.) Azonban mindenkinek joga van minden emberi tapasztalathoz, s az én feladatom nem a szaktudományokban van, hanem önmagámban.” (Aláhúzás tőlem. E. F.) Aztán később fordul ez a „hozzáállás”, de lényegében nem változik. Már érett fejjel és nagyon sok tapasztalat birtokában írja 1961- ben (Ha most lennék fiatal — Kortárs, 1961/4. sz.): „Én fiatal koromban azt mondtam: az író dolga az, hogy a maga véleményét más vélemények felé éles lapokkal elhatárolja, s így azt, amit a gondolkodásnak ő jelent, mintegy kikristályosítsa ... De ha ma lennék fiatal, inkább az élettel, az életben útjukat kereső nagy emberi érdekekkel próbálnám azonosítani magam. Ügy tekinteném, mint szívós gyökereivel kemény kövek közt tapogatózó növényt, s magam is vele csinálnám fényt nyomozó, sziklát őrlő, szívós és tétova munkáját. Az adott szocializmus fölött például nem egy tökéletes szocializmus platóni eszméjét próbálnám megcsillogtatni. hanem lentről, a szívemben hordott jó ügy felől próbálnám úgy átjárni, hogy minél jobban hasonlítson rá.” A világirodalom legnagyobb emberi hitelű és legtermékenyítőbb hatású írói vallomásai közé sorolom e Németh László-i hitvallásokat. Ez persze az én szubjektivitásom, de ez is tanúságtétel valami tör4 ténetileg objektív nagy igazság, helyesebben igazlátás mellett. Tíz évvel fiatalabban, mint Németh László, a hatvanéves író fogalmazásában ismerem fel saját életem nyitját, ami gyermekségemtől fogva uralkodott pályámon: „a nagy emberi érdekekkel próbáltam azonosítani magamat”, de éppen úgy, mint a szikla közti növény, „fényt nyomozó, sziklát őrlő, szívós és tétova munkát” végezve. Egyenesen és prózai nyelven szólva: gyermekfejjel a munkásmozgalom szocializmusát ismertem fel a „legnagyobb emberi érdek képviseletében”, s minden cselekedetem ehhez kapcsolódott, a „vele való azonosulás” törekvésével, mégis a más szempontú hozzájárulás igényével, illetőleg érzetével; Németh Lászlóval szólva: növényként a sziklák közé. Szubjektív egyéni nézőpontból ezt úgy is fel lehet fogni, hogy én olyan fiatalabb kortársa vagyok Németh Lászlónak, aki olyasféle normákat követett, amit ő később visszavetítve fogalmazott meg 1961-ben, olyan értelemben, hogy „ha most lennék fiatal”. De ez csak példa és bizonyíték Németh László írói igazsága mellett. S ilyennek is nagyon szubjektív. Sokkal többet lehet erről mondani objektív történeti érvénnyel. Először azt, hogy a Tanú időszakának az írója és a hatvanéves Németh Lászlónak az írói hitvallása lényegében azonos, bár lényegesen eltérő is; írói-emberi viviszekció a jó ügy érdekében. Az azonos az, hogy a „nagy emberi érdekek szolgálatában” élt, gondolkodott és írt kezdettől fogva; az eltérő, hogy pályája első szakaszában konkrét történeti irányzathoz nem elkötelezve cselekedte ezt, pályája második felében pedig elkötelezve magát ilyenhez: a mi szocializmusunkhoz. De korábban is, később is úgy „azonosult a nagy emberi érdekekkel”, hogy a maga írói eszközeivel, élete tanulságaival szolgálta azokat. Másodszor, Németh László gondolatai, eszméi és elkötelezettségének a bázisa változott pályája során és megsem gyakorolt önkritikát. De hát miért gyakorolt volna? Mindig ugyanaz volt a lényegbeli törekvése, csak éppen fejlődött, tisztult és mind pontosabban kötődött pártossága, eszmei elkötelezettsége. És előre megmondta, mindig tisztán tartotta, hogy ő életével és egész irodalmi tevékenységével az igazságkeresés útján hajad. Csak dogmatikus ER/JE/ FEltENC: követelés, hogy előrehaladása közben „önkritikát is kellett volna gyakorolnia”. Harmadszor, meghaladott gondolati, eszméi és hitei sem avultak el annyire, hogy azokról örökre meg lehetne feledkezni. Németh László sohasem volt szektás, aki kizárólagosan hitt volna hangoztatott tételeiben. Mindig azzal a fenntartással fogalmazott, hogy az ő egyéni és társadalmi-történeti képviseleti minőségében ezt és ezt vallja. És ennek mindig történeti érvénye és történeti korlátozottsága volt, s ezt mindig ő tudta legjobban. Példának vegyük a legáltalánosabbat, a „harmadikutasságot”. A „baloldali” szemléletnek és gondolkodásnak megvan a maga egyetlen elvi érvénye és történeti igazsága. De ez a szemlélet és irányzat annál erősebb lesz, s annál több lesz az igazsága, minél több „harmadikutas” hozzáadást asszimilál. Mindezek előrebocsátása után nyugodtan beszélhetünk arról, hogy Németh László gondolatai, eszméi és hitei hogyan alakultak és változtak pályája során. (Mód Aladár ezt lelkiismeretesen végiganalizálta és ítéleteket is mondott erről — A harmadik út és Németh László útja címmel, a Valóság 1961.,évi 5. számában —, s lényegében igaza is van.) A tételes igazságtevés mégis tulajdonképpen formális, mert a tételek igazságának minden bizonyítása, s Németh László minden tévédé-NÉMETH LASZLÓ-DR/ A Madách Színház Kamaraszínháza bemutatta a Papucshőst. Képünkön: Pécsi Sándor, Psota Irén és Ujlaky László A Józsel Attila Színház a Nagy család című háromfelvonásos társadalmi drámáját vitte színpadra. Képünkön: Ráday Imre és Szemes Mari
