Magyar Hírek, 1971 (24. évfolyam, 1-26. szám)
1971-06-26 / 13. szám
/ // Jltándíj a fLZiti twek teá ja Napjaink igen népszerű, a második világháború alatt és után jelentkező egyik értékes, egyéni hangú képviselőjéről, Mándy Ivánról szólunk. A terek: a Teleki tér, a Tisza Kálmán tér — ma Köztársaság tér — és a Mátyás tér életében és működésében egyaránt fontos szerepet játszottak. — Ügy tudom, hogy jelenleg is a Teleki térre néz az egyik ablaka. — Valóban. Különben az egykori Gyár utcában — ma Jókai utca — születtem. Néha elsétálok arra, bemegyek a régi ház udvarára, nézelődöm, tűnődöm. — De a terek nemcsak ilyen vonatkozásban játszottak fontos szerepet életemben — folytatta vallomását az író. — Regényeim többnyire a külvárosokban játszódnak, s alakjaim túlnyomóan vagányokból, csaposokból, terek ődöngő figuráiból kerülnek ki. — Legkedvesebb „gyermekem", Csutak is a tér szülötte. Így nevezték a többi fiúk azt a fiút, akit beleírtam egyik hang játékomba, és a Rádió is sugározta. Csutakról eddig már négy könyvem jelent meg, némelyik második kiadásban is (Csutak a színre lép, Csutak és a szürke ló, Csutak a mikrofon előtt, Csutak és Gyáva Dezső). Mándy Iván nemcsak idehaza népszerű. Neve az utóbbi években külföldön is ismertté vált. Néhány éve egy francia kiadó lektora nem ajánlotta könyvét, azzal az indokolással: olyan sajátosan magyar dolgot csinál, hogy ők, ott, nem tudnak mit kezdeni vele. Azóta ugyanez a kiadó már más meggyőződésre jutott. Más országok kiadói is hasonló érdeklődést tanúsítanak az író művei iránt. A Német Szövetségi Köztársaságban eddig már megjelent a „Fabulya feleségei” kisregény, az „Elbeszélések" című novelláskötet, a „Csutak és a szürke ló". Ez utóbbi Lengyelországban is napvilágot látott. Ugyancsak itt jelent meg a „Csutak és a mikrofon" című ifjúsági regény, és valószínűleg rövid időn belül megjelentetik „A locsolókocsi "című ifjúsági regényt is. Csehszlovákiában „Az ördög konyhája” című novelláskötete jutott el az olvasókhoz. Emellett természetesen nem feledkezhetünk meg azokról a francia, amerikai, svéd, norvég, olasz és bolgár antológiákról sem, amelyekben megtalálni az író egy-egy elbeszélését. Könyvei ugyan ismertté tették a nevét, de munkásságával kapcsolatban talán kevésbé ismert információkkal is szolgálhatunk az érdeklődőknek. A róla alkotott kép az író vallomásaival remélhetőleg még teljesebbé válik. — Hogyan lett önből író? — Fejeltünk a téren. Arra jött egy toprongyos csavargó, leült a padra, és elaludt. Vajon honnan jöhetett és hová megy innen ez az ember — erre gondoltam miközben rá-rápillantottam. Azóta is ezt írom állandóan, hol jobban, hol rosszabbul. — Természetesen ez kezdetben nagyon nehezen ment. Legelőször a régi Pethő Sándor-féle Magyarországhoz vittem kézirataimat. Szabó József szerkesztő úr kezébe kerültek, aki azt mondta, hagyjam ott mind, lehet, hogy egyet majd közölnek. Es így történt. A „Pepi” című írásom nemsokára mégis jelent. — Abban, hogy idáig jutottam, ahol ma tartok, jelentős szerepe volt a nagy kritikusnak, Schöpflin Aladárnak. Tőle tanultam meg, hogy nem szabad csüggedni és elkedvelenedni a kezdeti és időnkénti kudarcoktól. örömmel és hálával gondolok vissza Schöpflin Aladár szavaira: „En még soha életemben nem olvastam ilyen rossz novellákat!... De azért... amondó lennék: győzködjék csak tovább az írással! Hátha...?!” És én próbálkoztam. Hol sikerrel, hol sikertelenül. Az eredmény: ötven esztendős múltam, körülbelül 35 éve írok, megjelent csaknem húsz könyvem (ifjúsági és felnőtteknek való is). — Pillanatnyilag a „Siker fényében” című novelláskötetemen dolgozom. Az „Egy ember álma” című regényem pedig már sajtó alatt van. Mándy Iván — aki munkássága elismeréséül 1948- ban Baumgartner-díjat, 1969- ben pedig József Attila-díjat kapott — még mindig és minden tekintetben hű volt a terekhez. S valószínűleg hű lesz a jövőben is. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint egyik novelláskötetének befejező vallomása: „Dolgozni kell — nincs más. Meg hűnek maradni ezekhez a sokat szenvedett terekhez, utcákhoz.” Mérő Éva Elgondolkoztató és — azt kell mondanom — tárgyilagosságával megrázó cikket olvastam az Amerikai Magyar Szó Magyar Naptár című kiadványában, Rev. Gross A. László tollából. Címe: „Anyanyelvűnk megőrzése és ápolása — Amerikában.” Tárgya: az 1970-ben hazánkban megtartott anyanyelvi konferencia. De mondhatnánk úgy is, hogy tárgya annak bizonyítása, miszerint az amerikai magyarság mind kevésbé alkalmas rá, hogy körében az anyanyelvi konferencia célkitűzései megvalósulj anak. Egy ilyen sok időt, energiát, munkát követelő, távoli erőket megmozgató, s hatásában is messzire szétsugárzó kezdeményezés, miközben hat, természetszerűleg ellenvéleményeket is támaszt. Minket töprengésre késztet a Rév. Grosséhoz hasonló jó szándékú kétkedés, amely az amerikai magyarság és az anyanyelv viszonyának sok évtizedes ismeretéből fakad. Cikke bevezetőjében méltatja a konferencia jelentőségét, elismeri a tanácskozás magas színvonalát, megállapítja, hogy a legilletékesebbek — hazai és külföldi magyar nyelvtudósok, írók, egyetemi tanárok — értekeztek az anyanyelv megőrzéséről, ápolásáról, az idegenbe szakadt magyarság, különösen a második és harmadik generáció körében. S azután mintegy kézen fog és végigvezet a nehézségekkel kikövezett úton, hogy személyes tapasztalatai alapján nekünk is megmutassa: látjátok, ezért és ezért reménytelen a vállalkozás. Az anyanyelv megőrzésére fordított igyekezet már 30—40 év előtt is nehézségekbe ütközött, pedig a helyzet akkor sokkal kedvezőbb volt — írja —, mert a magyarok kolóniákba tömörülve éltek, templomaik, intézményeik, egyesületeik sétátávolságra estek egymástól. Ma azonban a fiatalokat — mint kifejti — az az ambíció fűti, hogy „elhagyják a negyedet, mely az ő szüleik nemzetiségének bélyegét viseli magán”, a „régi magyar negyedként ismert városrészekben már csak az öregek laknak, ezek közül is a kissé tehetősebbek elköltöznek különb lakónegyedbe”, sokszor 10—15 kilométer távolságra egymástól, tehát „a tömeges együttélés már a múlté". .. Bizonyára így van. De vajon nem fejlődött-e a közlekedés, nincs-e az érintkezésnek számtalan módja? Az egy városon belüli távolságot nem érezzük döntő érvnek, hiszen sokkal nagyobb földrajzi távolságokat győz le a technika, az érdeklődés, a lelkesedés. Rev. Gross A. László így folytatja: „A magyarságnak, mely 1940 előtt jött Amerikába a szülőhazából, a gyermekei már maguk is szülők, és nem ritkán nagyszülők, akik — miért áltassuk magunkat? — nagyon csekély érdeklődést tanúsítanak szüleik anyanyelve és kultúrája iránt.” Ezektől elvárni, hogy nagyszüleik anyanyelvének tanulását kívánják meg gyermekeiktől: „hiú ábránd”. És ha azt a más nyelvek, más kultúrák felé forduló érdeklődést is számításba vesszük, amely rengeteg emberben él? Megvan az a lehetőség, hogy valaki, ha már amúgy is érzelmi szálak fűzik hozzá, megtanulja szülei, nagyszülei nyelvét, a magyart, akár azért is, hogy megismerje Mikszáthot, Móriczot, Petőfit, Adyt, József Attilát. Rev. Gross így ír: A fiatalok „teljesen be akarnak olvadni abba a szűkebb környezetbe, amit kiválasztottak a maguk számára”... De az embereket hajtja az a kívánság is, hogy bepillantsanak más életformákba, szokásokba, közelebb kerüljenek más országokban élők gondjaihoz, örömeihez. S vajon az embereket csakugyan nem tudja felrázni, izgatni olyasmi, mint: megismerés, szépség, kultúra? Nekünk is megvannak az objektív érveink, hadd fogjuk kézen mi is Rev. Gross barátunkat, s vezessük végig a mi tárgyi bizonyítékaink között. Egyik legutóbbi számunkban levelek garmadáját idéztük: nemcsak a konferencia részvevőitől származó, hanem csupán a konferencia iránt s az anyanyelv ügye iránt érdeklődők levelei voltak. Ostromolják a Világszövetséget, szerkesztőségünket kéréseikkel, kérdéseikkel, sokszor tanácsaikkal, amelyek az anyanyelv megőrzésére, ápolására vonatkoznak. Rengeteg verset hoz a posta távol élő honfitársak tollából, s mi egyfelől fájó szívvel válaszoljuk a szerzőknek, hogy verseket általában nem közlünk, másfelől örömmel tölt el a bizonyosság: a mély érzések sok-sok év és sok-sok kilométer távolából is magyarul törnek fel az emberek leikéből. És ezek nem öregek! Sok köztük a 30—40 éves, vagy az olyan fiatal, aki 56-ban gyerekként ment el szüleivel, s ma: versben és magyarul emlékezik ... Több lapszám — ha teljes terjedelmében ennek szentelnénk — kevés lenne hozzá, hogy közöljük a leveleket, amelyekben írójuk arról biztosít: milyen fontos számára a Magyar Hírek, nemcsak azért, mert híreket közöl, hanem azért is, mert magyarul. Ugyancsak ebbe a kategóriába tartoznak a könyveket, folyóiratokat, hanglemezeket kérő, sürgető levelek. Szülők fordulnak az MVSZ utazási irodájához azzal a kívánsággal, hogy gyermekeiket magyarországi diáktáborba, úttörőtáborba helyezhessék el, mert: „szeretném — írja egy szülő a sok közül —, ha az üdülés mellett a magyar nyelvet is gyakorolná”. .. Nem tudjuk, vajon ez a séta a mi — nemcsak akadályokkal, hanem biztató jelekkel s reménységgel is teletűzdelt — útvonalunkon elég meggyőző-e Rev. Gross számára. De van még valami, és ezt illendő szerénységből hagytam a végére: az anyanyelvi konferencia munkájának folytatása, a Magyar Nyelv Baráti Köre munkájának gazdagítása. Hogy éppen ennek a létjogosultságában nem bízik Rev. Gross, hogy cikke éppen e törekvések realitását vonja kétségbe? Nos, szerintünk e törekvés realitását a puszta érdeklődés is igazolná, csakhogy jóval több az, amivel honfitársaink felénk fordulnak: várakozás, igény! Rev. Gross azt írja: „A beszámolókban nem látom nyomát sem annak, hogy a konferencián bárki kiemelte volna, milyen roppant nagy akadályok tornyosulnak a lefektetett terv megvalósítása elé.” Pedig erre is gondoltak itthon. Bárczi Géza professzor feltette a kérdést: „Szembe kell néznünk a kétellyel is: nem sziszifuszi munkára vállalkozunk-e, amikor magyarnak akarjuk megtartani annyi ország magyarját?” Nem sziszifuszi, mert csak nehéz és fáradságos, de nem értelmetlen. Ellenkezőleg. Szép és nemes értelme van. Tehát vállaljuk. Soós Magda A most 71 esztendős Mészáros Andor 1939 óta Ausztráliában él. Monumentális szobrászattal és éremművészettel egyaránt foglalkozik. Figuratív, enyhén klasszicizáló, dekoratív stílusban dolgozik. A mester Budapesten, Bécsben és Párizsban tanult, majd itthon Teles Edével dolgozott együtt (Széchenyi-kút a Szabadság téren, síremlékek). Képünk Az eredetek szériájából A hit kezdete című bronzplakettet ábrázolja (1970).
