Magyar Hírek, 1971 (24. évfolyam, 1-26. szám)
1971-06-12 / 12. szám
Tóparti részlet **C»V 11 Brit gépek, autók MÉG EGYSZER A VÁSÁRRÓL Bezárta kapuit az 1971-es Budapesti Nemzetközi Vásár. Több mint egymillió látogató tekintette meg a magyar ipar hatalmas kirakatát és azoknak a kiállítóknak a termékeit, akik 35 országból érkeztek Budapestre. Egy nemzetközi árubemutató minőségét azonban elsősorban üzleti sikere bizonyítja. Nos, nem panaszkodhatunk. A vásár jó találkozónak bizonyult a nemzetközi kereskedelem számára. Több millió dolláros nagyságrendű üzletkötések jöttek létre a szocialista partnerekkel éppúgy, mint a tőkés piac cégeivel. A Budapesti Nemzetközi Vásárnak — kapuzárás előtt még néhány képet készítettünk róla — sikere volt. Az olasz pavilon Angol építőipari gépkolosszus A könnyűipar pavilonjában Dijat nyert Ikaruszok (Ifj. Novotta Ferenc felv.) A műszeripar csarnokában ARCKÉPEK A MÁBÓL íQátőtuji ^Qfíhei't, a Thália Színház tagja RIPORTER: Hol és hogyan kezdte színészi pályáját? RÁTONYI: 1942 június 20-án végeztem el Rózsahegyi Kálmán színiiskoláját. Felejthetetlen mesterem az évadzáró vizsga után így nyilatkozott az egyik fővárosi hetilapnak: „Dj drámai színész született, aki Hamletben éppen olyan jó lesz, mint Cyranóban ...” Ez voltam én! Sajnos Rózsahegyi, amilyen jó tanár volt, olyan rossz jósnak bizonyult. Igaz, hogy ez nem rajta múlott, sőt rajtam sem. A háborús évek zűrzavarában a' katonaság fenyegető veszélyét csak úgy tudtam kikerülni, ha azonnal szerződést kapok. A prózai színházaknál nem volt hely, én viszont mindenáron játszani akartam, mégpedig azonnal! Megtudtam, hogy a Moulin Rouge és a Royal Revü Színház táncoskomikust keres. Jelentkeztem. Elég jóképű fiú voltam, tudtam néhány színészt utánozni és parodizálni. Szerződtettek. Amikor a próbák elkezdődtek, akkor derült ki, hogy táncolni egyáltalán nem tudok, énekelni is alig-alig. De elhatároztam, ha törik, ha szakad, mind a kettőt megtanulom. „Egy színésznek j mindent tudni kell!” — ezt vallottam akkor és ezt vallom ma is! Persze nem akartam örökre „revüszínész" maradni, de álmomhoz, a „prózához” csak két évvel a háború után jutottam el! Hosszú volt az út odáig, amíg Várkonyi Zoltán és Apáthi Imre leszerződtetett az akkori Művész Színházhoz, és innen vitt el Jób Dániel a Vígszínházhoz, ahol olyan szerepeket játszhattam el, mint Saroyan: Így múlik el az életünk című drámájában Harryt, Priestley: Váratlan vendég című színművében Eric-et. De ki emlékszik már erre?... Talán a Vígszínház egyik nyári zenés vígjátékára inkább. Vagy Hervé: Nebántsvirág című operettjének orgonistájára. Ebben látott meg Gáspár Margit, aki az államosításkor a Fővárosi Operettszínház igazgatója lett, és leszerződtetett. „Nem árt egy-két év az operettnél ..." — gondoltam. Huszonhárom évig maradtam ott! RIPORTER: Mit tart eddigi pályafutása legkiemelkedőbb sikerének? Egybeesik az a közönség véleményével? RÁTONYI: 1962-ben a Thália Színházban vendégként eljátszottam Vészi Endre: Don Quijote utolsó kalandja című drámájának kettős főszerepét. Az igazi cervantesi hőst, és egy szélhámost, aki visszaél a nevével. Gyönyörű szerep volt és nagyon nagy feladat. Ami a legnagyobb ritkaság, a közönség és a kritika egyöntetűen magasra értékelte alakításomat. Hubay Miklós így fejezte be kritikáját: „Csodálni kell Rátonyi új feladatokat vállaló szenvedélyét. Ez a szenvedélye csinált most megint csodát. A vidám kis kacsa felrepült hattyúként...” Persze ami a közönség véleményét illeti, lehet hogy a több mint ezerhatszázszor játszott szerepemet, a Csárdáskirálynő Bénijét tartják a legkiemelkedőbb sikeremnek. Nem tiltakozom ellene! RIPORTER: Mint hallottam, a jövő évben a Thália Színház tagja lesz. Mi késztette arra, hogy hoszszú operett-pályafutása után egy drámai színházhoz szerződjön? RÁTONYI: Az előző kérdésekre adott válaszaimból, azt hiszem, több minden kiderül ezzel a kérdéssel kapcsolatban is. Prózai színésznek indultam ... zenés színész lettem ... mindent játszó színész akartam lenni! Sajnos, az a bizonyos „skatulya” a „könnyű műfajban” a legjobban szorít! A Thália Színházhoz régi és meghitt kapcsolat fűz. Nemes feladatokat kaptam, valahányszor megtiszteltek azzal, hogy meghívtak vendégszerepelni. Most megtisztelő meghívásuk szerződést kínált. Abban reménykedem, hogy szerény munkámmal hasznos tagja lehetek annak az együttesnek, amelynek művészi törekvései remélhetőleg lehetőséget adnak arra, hogy megmutathassam színészi skálámnak azokat a színeit, amelyeket eddig nem volt alkalmam megmutatni. RIPORTER: A közönség önt elsősorban operettszínészként tartja számon, és ez érthető, hiszen ilyen szerepekben volt alkalma látni önt. Azt hiszem, különös erő és elszántság kell ahhoz, hogy az évtizedek során kialakult elvárások falát ledöntse és újat építsen maga köré. Természetesen ez korántsem lehetetlen. Kérdésem: mi ennek a kemény vállalkozáshoz szükséges erőnek a forrása? RÁTONYI: A kérdés nem egyszerű, éppen ezért elnézést kérek, ha a válasz Rátonyi Róbert is kissé bonyolult lenne, bár szeretnék világosan fogalmazni. Próbáljuk a kérdést, illetve a választ felbontani. Az, hogy a közönség engem „operettszínésznek” tart, részemre egyáltalán nem jelent semmilyen fajta kisebbrendű megkülönböztetést! Részemre! Ennek a jelzőnek csak azok számára rossz az akusztikája, akik az operettet szeretik olyan jelzőkkel felcicomázni, amelyek nem hízelgők a műfajra, s természetesen azokra sem, akik alkalmazzák. Ezeknek mindig Voltairet idézem; „Minden műfaj jó, kivéve az unalmas műfajt!” A közönséget tehát nem „hibáztatom”, hogy „operettszínésznek” tart. Azokat, akiknek ez a jelző dehonesztáló — nos, azokat szeretném meggyőzni arról, hogy nem „csak” operettszínész vagyok, hanem színész is! Ami az erőt és elszántságot illeti. Hát erő és elszántság valóban kell ahhoz, hogy valaki újat építsen maga köré. De legalább akkora erő és elszántság kellett ahhoz, hogy megpróbáljak „karbantartani” egy műfajt, amelyre egyesek kimondták a szentenciát: nem lehet újjáépíteni! Ami az „elvárásokat” illeti ... hát azok lesznek! Nem áltatom magam, nyugtalanságra van okom! De előtten egy olyan előd példája, mint Rátkay Mártoné, aki a Király Színház deszkáiról ugrott táncos lábaival a Nemzeti Színház drámai szerepeibe. Persze egy ilyen ugrás nem megy könnyen és egyszerre! Rátkay Mártonnak sem ment! Annak idején sokat mesélt nekem erről! Egy szó mint száz, kockázat, izgalom az lesz!!! De válaszom befejezéseként szabadjon megint idéznem. Ez alkalommal Montaigne-t. „A siker és a nyugalom olyan dolgok, melyek nem lakoznak mindig egy szálláson!” RIPORTER: Köszönöm a figyelmét és az idejét. Salamon Pál BARTÓK-HANGVERSENY TULSÁBAN Az oklahomabeli Tulsa városából érkezett a hír: a város egyetemének zeneiskolája a Tyrrell Hall Auditóriumban április 20-án hat művész közreműködésével Bartók emlékhangversenyt rendezett. A művészek egyike, Rózsa Béla magyar származású. 51 esztendeje él Amerikában, egyetemi tanár, zeneszerző, zongoraművész, a tulsai egyetem zeneiskolájának igazgatója, néhány soros levelében mindössze ennyit árult el magáról. Vagy talán mi mégis többet tudunk róla? Feltétlenül. Hiszen bemutatkozó levele, és az ehhez csatolt program arról tanúskodik, hogy fontosnak tartotta jelezni, aminthogy fontos is, itthon feljegyezni: a Bartók emlékének adózók sorában — mint annyifelé a világban — városa is részt vett. Köszönjük. S ha most nem időzünk tovább a nyilván nagy sikerű Bartók hangversenynél, amelynek műsorismertetőjéből kitűnik: Oklahoma államban negyedszázaddal ezelőtt csendült fel először a bartóki mű, annak a tízsoros levél egyik mondata az okozója. Ezt írja Rózsa Béla: „Apám volt Rózsa Lajos operaénekes Pesten 1910—1920-ig.” Engedje meg, hogy az édesapa emlékét ehelyütt mi is felidézzük. Bár öregjeink még emlékeznek rá, illő, hogy a fiatalabb zenekedvelő nemzedék is tudjon róla. A pontosság kedvéért a nemrégen megjelent, s neves halottainkat idéző Magyar Életrajzi Lexikon második kötetét hívjuk segítségül. Az 543. oldalon Rózsa Lajosról, az 1922-ben Detroitban elhunyt operaénekesről ezt olvashatjuk. „Pályafutását a Népszínház énekkarában kezdte, később operettszerepeket énekelt, majd Krecsányi Ignác budatemesvári társulatának lett a tagja” — írja többi között a lexikon. 1909- ben az Operaházban lépett fel, amelynek 1910 —1920-ig tagja volt. 1920-ban a New York-i Metropolitanhoz szerződött, itt a Lohengrinben lépett fel először Jeritza Máriával. A lexikon utal híres szerepeire... Escamillo, René, Telramund, Hans Sachs és Rigoletto egykori alakítójának, a nemes muzsikálás egy másfajta, hangszeres zongoraművész örökösével, Bartók tolmácsolójával ismerkedtünk meg tehát a tulsai koncert kapcsán. Remélhetőleg ez az ismerkedés — „1971 karácsonyán fogok látogatni Pestre” — személyes találkozást is ígér. h. m.
