Magyar Hírek, 1971 (24. évfolyam, 1-26. szám)
1971-04-29 / 9. szám
ARCKÉPEK A MÁBÓL (Vámos László felvétele) Tavasz a Duna-parton (B tuli jUajm KOSSVTH-DÍJAS SZÍNMŰVÉSZ, A víqszínhAz TAQJA RIPORTER: Miért és hogyan lett színész? BÁST1 LAJOS: Néhai drága barátom, Mányai Lajos minden évben az én fatornyos hazámban, Keszthelyen nyaralt a rokonainál. Így lettünk mi „kenyeres pajtások” — ötéves koromtól fogva. Mányuskám apja operaénekes volt és beíratta a fiát a Színművészeti Akadémiára. A következő nyáron — érettségi után — már engem szaval tatott Mányus és üvöltött velem, hogy nekem is jelentkeznem kell felvételire. Még azt is kitalpalta valahogyan, hogy a Nemzeti Színház akkori igazgatója, Hevesi Sándor is meghallgasson. Hevesi azt mondta nekem: „Nagyon helyes, jendben van. kéjem, fejtétjenüj jejentkezzék az Akadémia felvételi vizsgáján." Így hát jelentkeztem és felvettek. RIPORTER: Megkülönböztet-e pályáján szakaszokat? Ha igen, melyek azok? BÁSTI LAJOS: Pályám nem szakaszos. Világos folyamatnak látom, természetes hullámhegyekkel és hullámvölgyekkel. Indokoltan többször bírálható és indokoltan kevesebbszer értékelhető. RIPORTER: Hozzávetőlegesen hány szerepet játszott? Vannak-e olyanok, amelyeket különös jelentőségűnek tart önmaga számára? BÁSTI LAJOS: Az idén volt a 116. színházi premierem. Mit tartok említésre méltónak színpadi alakjaim közül? — Felkai F.: Vágta, Kosztolányi D.: Édes Anna (Patikárus János), Molnár F.: Delila (Motoros), S. Maugham: A kérő, Oedipus, Csongor, Ádám, Bolyai, Hamlet, Lear, Don Pedro, Buckingham, Volpone: Leone kapitány, Beaumarchais: Figaro házassága (Almaviva), Lavrenyov: Amerika hangja (Kild), Szimonov: Orosz kérdés (Mr. Smith), Darvas J.: Kormos ég, Dobozy 1.: Holnap folytatjuk, 12 dühös ember; (3. esküdt), Jegor Bulicsov: Zvoncov, Osztrovszkij: Vihar (Tyihon), Brecht: Coriolanus (Menenius Agrippa), Ármány és Szerelem (Ferdinánd), Kaméliás hölgy (Armand), Budai Nagy Antal (Csá(Velencei napló) Ha nem hatna hencegésnek, akkor a legutóbbi füredi napló után most velencei naplót írnék, mert a húsvéti időt Velencében töltöttem. Ez pedig a Krúdy-féle álmoskönyv szerint is jó dolog. Tíz évvel ezelőtt még ujjal mutogattak volna rám Budapesten az utcán, hogy most megy Velencébe, vagy most érkezett meg, de manapság a barátok és ismerősök már nem irigykednek, hanem közös emlékeket elevenítenek fel. Nem csináltam róla statisztikát, de nincs rokoni, baráti, munkatársi, ismerősi és szomszédi körömben olyan család, ahol vagy mindenki, vagy legalább egy-két családtag ne járt volna az elmúlt évtizedben egyszer vagy kétszer Velencében. Csak néhány példa. Kocsin tettem meg az utat és ehhez kiterjesztettem az autóbiztosítást Jugoszláviára és Olaszországra. Az Állami Biztosító fiókjában az egyik kedves hölgy arra kért, adjam át meleg üdvözleteit annak a bölcsen mosolygó kőoroszlánnak, amely az Akadémia-híd lábánál áll. Ezt annál szívesebben megígértem, mert elárultam neki, hogy a következő kötetem címe ez lesz: A filozófus oroszlán, és éppen e velencei oroszlánról szól az első tanulmány benne. Nem is az oroszlánról, természetesen, hanem az ihletnek arról a soha ki nem apadó kútfejéről, amelyet a velencei oroszlánok és emlékek adnak az utasnak. A biztosítási kötvény aláírására kért az igazgató-asszony, és vele arról cseréltünk eszmét, le lehet-e érni egy nap alatt kocsin Velencébe, ö és férje már kétszer voltak, de Trieszt körül mindig besötétedett és ott töltötték az éjszakát. Visszajövet eldicsekedtem neki, hogy fél tízkor reggel indultam el hazulról, mert hiába keltem fel hajnalban, egyáltalán nem haladó hagyományaim szerint az utolsó pillanatra még írnivalót hagytam, de még így is este fél tízkor a Saluta-templom melletti Cici panzióban ettem a tengeri herkentyűt. Ez önmagában is kellő és nemes indok volna a velencei útra, de, noha imádok utazni, tehát számomra minden út „kéjutazás”, mégis mindig kötelezettséget is jelent. Ezúttal a Société Européenne de Culture, rövid nevén SEC vezetőségi ülésén vettem részt. Olasz, angol, francia, belga, holland, szovjet, jugoszláv, nyugat- és keletnémet, spanyol, dán, görög, lengyel és román írók, professzorok, filozófusok, történészek vettek részt ezen a munkaülésen, amely tulajdonképpen az európai kulturális társaságnak a további terveit és munkáját vitatta meg. Mipdig boldogan megyek erre az ülésre, vagyis megyünk, mert a szakvezetőségnek rajtam kívül magyar tagjai Sík Endre, Kardos Tibor és Hubay Miklós — ezúttal kettesben voltunk Hubayval —, mert ezeknek a tanácskozásoknak egyformán elragad magas színvonala, gondolati mélysége és főképpen a különböző nézetek szembesítéséből fakadó európai egység, amely kicsiben, de nem jelentéktelenben előképe lehet a jövő Európájának. És mindez ráadásul a sors különös ajándékaképpen a tavaszi Velencében, napsütésben, de a nyári párás és fullasztó hőség nélkül — mindig arra vártam, hogy szárnyam nő és lebegni kezdek a város fölött. (Győri napló) De írhatnám címül most már a hencegés veszélye nélkül azt is, hogy Győri napló, mert tanácsüléseket és értekezleteket édes hazánkban is nagyon szeretnek tartani. Április közepének egyik vasárnapját Győrben töltöttem, ahol a Magyar Irodalomtörténeti Társaság tartotta háromnapos vándorgyűlését, ezzel is hozzájárulván a 700 éves Győr jubileumi ünnepségeihez. Hála a SEC tanácsüléseinek, az utóbbi években többször jártam Velencében, mint Győrben, és restellem bevallani, de talán már jobban ismerem is, és ha az Adria-parti városhoz a világon semmilyen más emberi település és művészi alkotás nem hasonlítható, ez a kedves öreg-fiatal Győr a maga 700 évével Velencének, kisöccse, annyi örömet és annyi meglepetést nyújt a látogatónak, hogy nagyobb maradó idegenforgalmat érdemel. Mert az átmenő, gépkocsikon átrohanó idegenforgalom jelentős ugyan — hiszen Ausztriából, Németországból, még nyugatabbról minden autós átvág Győrön —, de kevesen tudják, hogy a városháza és a Rába Szálló előtt egy kicsit balra kellene fordulni, és az ember elérkezik a magyar barokkba, sőt helyenként a középkorba. Ha az ember csak egy napot tölt is Győrött, eszébe jut, és ha nem jut, a győriek figyelmeztetik rá, hogy már Könyves Kálmán király Képes Krónikája is „Győri kapunak” nevezi a várost: ez valóban az idegenforgalom őse. Kosztolányi is ezt fejezte ki egy furcsa formájú rövid verssel: Győr, Kelet s Nyugat közt állj hazámba, kedves őr. Ezt a verset is emlegették az irodalomtörténészek és az írók találkozóján, ahol az elitről és a népi kultúráról, valamint az irodalom és a telekommunikáció viszonyáról volt szó. Ha a napló valamelyik nyájas olvasója kocsin érkezik Bécs felől, álljon meg Győrben a Rába Szállónál és rendeljen pontyot roston Molnárné-módra. Nincs az a fogás, amely ennél finomabb és ízletesebb. Vagy, ha valamivel magyarosabb — úgynevezett magyarosabb, hiszen a ponty ugyanolyan magyaros, mint a paprikás — ételt akar, akkor menjen el az 50-es kilométerkőig a Bécs— Budapest úton, és ott, Bécs felől jövet a jobb oldalon, egy zsúptetős, modern épületet talál. Ott kapja az országban a legjobb lebbencslevest és borjúpörköltet. Hogy az ember hogyan oldja meg a paprikás ebédet borocska nélkül, nem tudom, mindenesetre az, aki kocsit vezet, ne igyon egy kortyot se, mert az alkoholellenőrzés Magyarországon — igen helyesen — szigorú. Legutóbb a borjúpörköltre Coca Colát ittam, de a magyar ínyesmesterek istene rossz néven vette és istentelen háborgást küldött le rám... (A 70 éves Németh László) Ezekben a napokban egész Magyarország egy nagy fia felé fordul, sok szeretettel, jókívánsággal — a Népköztársaság Elnöki Tanácsa a Munka Vörös Zászló Érdemrendjével tüntette ki —, és mint mindig, kíváncsisággal is, mert Németh Lászlóról van szó. Oly kevéssé illik örökké mozgékony elméjéhez, ősz hajú, kisfiús arcéléhez a hetven éves jubileum, hogy az emberek alig akarják elhinni. Az egyik ünnepi cikk Németh Lászlót Lukács, Déry és Illyés mellett a magyar irodalom egyik nagy öregjének nevezte, de mindjárt helyesbített is. Németh László nagyságának — és népszerűségének, olvasottságának is — egyik titka az, hogy már fiatal korában is bölcs volt, de hetvenévesen sem lett öreg. Amikor tavaly nyáron meglátogattam sajkodi házában, a Balaton partján, azt mondta, hogy drámáira a legbüszkébb, de regényeit szereti legjobban. Ahányan ott voltunk, mind vitatkoztunk vele. A magyar drámairodalom szegényebb lenne színdarabjai nélkül. Regényei, különösen az Iszony, a Gyász és az Irgalom, meg a Thomas Mann-i méretű és hangvételű Égető Eszter is a magyar irodalom nemzetközi rangjához és elismertetéséhez járultak hozzá. Mégis, Németh László a legnagyobb abban, amiben egyszerre bölcs és fiatal: a keresésben és a kísérletezésben, a megismerésben és a felismerésben, a megtalálásban és a soha meg nem elégedésben. Jó érzés magyarnak lenni azért is, mert Németh László itt él közöttünk. A LÓSPORT VILÁGÁBÓL Az Európa-bajnokságra készülő bábolnai ötösfogat A díjugratók első nagy nemzetközi versenye júniusban lesz a lengyelországi Olsztynban. Az Európa-bajnokságot pedig júliusban a németországi Aachenben rendezik. Mindkét nagy nemzetközi erőpróbában népes mezőnyre számítanak. A mieink komoly előkészületeket tettek az eredményes szereplésre. * A sok évszázados múltra visszatekintő magyar-agár tenyésztése ismét divatba jött. Az agárversenyek mellett a közelgő vadászati világkiállítás terelte rá az érdeklődést. A agárral való vadűzés régen bevett szokás a vadászatban. Legújabban a nagy tekintélynek örvendő Agárdi Állami Gazdaság jánosmajori üzeme is foglalkozik az agárneveléssel. Tenyésztőink a vadászati világkiállítás alkalmából rendezendő kutyabemutatón adnak számot eredményes munkájukról. * Kijelölték a hajtó Európa-bajnokságra készülő keretet. Kecskemétről a többszörös bajnok, Abonyi Imre, Kiskunságról Fülöp Sándor, Dömsödről Papp József és Mezőhegyesről Szentmihályi Ferenc került a legjobbak közé. Sz. L. Básti Lajos ky), G. B. Shaw: Pygmalion (Higgins), Moliére: Fösvény, Sükösd: Kívülálló (Prónay), Miller: Alku (Solomon), Illyés Gy.: Tiszták (Perella). RIPORTER: Gyakran hallani a világszínház válságáról. Mit tart ön erről? Létezik-e egyáltalán, és ha igen, miben látja az okát? BÁSTI LAJOS: Világ színházválság? Fikció. A nagy előadásnak a világ minden színházában sikere volt, van és lesz. RIPORTER: Mit tart arról a véleményről, hogy a színész ugyan fényben áll, de valójában az író szövegének, a rendező és színigazgató akaratának kiszolgáltatottja? BÁSTI LAJOS: Helyszűke miatt felhívom szíves figyelmét arra a matematikai variáció- és permutáció sorra, hogy van jó író, rossz író, jó rendező, rossz rendező, jó színész, rossz színész, jó igazgató, rossz igazgató. Mikor, hogy verődik össze a csapat?! És még mindig nincs vége: mert van jó siker, rossz siker, jó bukás, rossz bukás! De ha őszintén számba vesszük, hogy ma körülbelül százan rendeznek Magyarországon színpadon, de igazából a fél kezemen meg tudom számolni, hogy hány közülük a Rendező. Körülbelül .nyolcszáz színész van ma Magyarországon, de abból legalább kétszáz a jó színész, akkor ugye még komplikáltabbá, bizarrabbá válik a kérdés. Az biztos, hogy ha a színész „érzi”, hogy „kiszolgáltatott” — nem tudja futni igazi formáját. De ha elhitetik vele, hogy „szabad” alkotótárs, akkor azzá válik és repülni tud. RIPORTER: ön köztudomásúan sokat dolgozik. Mit jelent ez a gyakorlatban? BÁSTI LAJOS: Évi átlagban kb. napi 16 órás permanenciát. Ez az iparosítás jó lehet a mezőgazdaságban, vagy a Kohó- és Gépipari Minisztériumban, de életveszélyes a színművészeiben, amelynek szakmai részét kicsit idegenkedve nézik, hivatástudata pedig szemérmes belső ügyünk és még nem „közérthető”. Ráadásul, ha ez a rohammunka huszonöt évig tart, akkor öl, butít és nyomorba dönt. Ez a nyomor nem rongyokat és koplalást jelent. Lelkifurdalást. Elégedetlenséget önmagunk mércéje alatt. Titkolt, belső válságot önmagunk ítélőszéke előtt. A maradéktalanul elmélyülő művészi kimunkálás helyett, olykor csak részmegoldásokat, fél teljesítményeket. A nagy alakítás ritka virág és ebben a hajrás életformában — ha nem óvjuk, nem dédelgetjük — egyre ritkább lesz. Mégis optimista vagyok! RIPORTER: Köszönöm az idejét és a figyelmét. Salamon Pál
