Magyar Hírek, 1970 (23. évfolyam, 1-26. szám)

1970-05-30 / 11. szám

Az új Kőbánya: Martinovits tér Zoltán Péter: Budapesti Mozaik 1945—1970 (Részlet) f. Baross-utca Jézusmária! A Szent József templom (mögötte állt a kis cserkészotthon), mily megtépázott volt negyvenötben, amikor a frontról hazajöttem, magam is rongyos, megtépett vándor. Roggyant fészer lett szép iskolánkból. Agyúk, s hullák hevertek mindenütt, egy kirakatban döglött ló feküdt. Örült farsangi táncot járt a nincs: Gyertya, só, krumpli volt akkor a kincs. A szörnyűséget megírtuk százszor, már tíz sor is sok a pusztulásról. Boldogság —, hogy végre mégis itthon — csitítgatott és fogyott a szitkom, Mert az ég kéken mosolygott felém. Talán e kékség volt csak a remény. 2. Kőbánya ... S a kékségben egy vékony, szürke folt; messzi gyárkémény érdes füstje volt. Tavaszi széllel küldött üzenet, hogy Kőbányán már dolgozni lehet. Temettünk árkot, hordtunk szemetet, beleztünk rokkant, horpadt gépeket dühhel, s kacajjal. — Kinek és miért? — magam sem tudtam, hiszen semmiért, fizetség nélkül róttam sok napom ott Kőbányán, a rút gyárudvaron. S buzgolkodásunk nagy jutalmaként dolgozni kezdett szomszédban a pék. Ukrán katonák voltak a gazdák. Az első munkát, s lisztet ők adták. Napi bérünk egy vekni kenyér lett. Sírva csókoltuk: Éljen az életi 3. Panoráma Igen, az élet! — Eveim delén mérlegem kész van. — Nem volt csupa fény. Dehát a nap is fényből, s éjből áll; az őszre tél jön, a tavaszra nyár, örömre bánat. Oda se neki, ha orra buktál. Ez az emberi sorsok, életek örök forgója. Kudarc a siker, s öröm adója. Mondhatják: furcsa filozófia. En bátran vallom: Budapest fia, mert negyvenöt és ötvenhat után orrunkról keltünk újra talpra. Ám mi tudjuk, hogy nem istencsodája a frissen díszes pesti panoráma, s a neon-fényes vén budai fák. En itt tanultam filozófiát. U. Római-part Tanultam mást is, mert csak bölcselés a dús élethez sanyarún kevés. Tizennyolc éve, több is már talán, az első leckét óbudai lány­­* tói kaptam kint a Római-parton. Ma is emlékszem: kék nyári alkony borult le ránk és pattant a titok, mit csak sejtettem, s fel még nem nyitott forró varázslat. Jött a hűvös éj. Karomba zártam. Nyugtattam: „ne félj!” Remegett mégis, bár a kis kabin izzott, mint csókom lázas ajkain. Tanulságos volt az a friss kaland: vakon vezettem szép világtalant. S mert mesterré a gyakorlat tesz, mi sokáig jártunk ide ... evezni. Nyári élet a Római-parton (MTI lelv.) Arcképek a inából Olazákg. rfotnán AZ IRODALMI SZÍNPAD RENDEZŐJE RIPORTER: ön rendező és színész is. A kettő közül me­lyik tevékenysége szerepel a másik kiegészítőjeként? BOZÓKY ISTVÁN: Egyik sem. A két művészi tevé­kenység merőben különbözik egymástól. A színész gyakran úgy érzi, hogy az előadásnak csak kis része az övé. Na­gyobb teljességre vágyik. Olyan érzése is támadhat, hogy csupán a rendező el­képzeléseit szolgálja. Kétség­telen, hogy a modern színház egységes alkotói elképzelést igényel, amit általában való­ban a rendező álmodik meg. Igaz, hogy az előadást végül is a rendező teszi fel a szín­padra, de a színpad igazi művésze, akinek a döntő pil­lanatban kezében van a cse­lekvés lehetősége — a szín­ház varázsa, mindenkor a színész. RIPORTER: Az ötvenes évek közepén alkalmi néző­ként volt közöm a színház­hoz. Az ön Madách színház­beli Éjjeli menedékhely ren­dezését nem láttam, szakmai körökben azonban még ma is gyakran beszélnek róla. Min alapult annak a produk­ciónak a sikere? BOZÓKY ISTVÁN: Egy­részt a nagyszerű színészgár­dán, amelynek abban az elő­adásban szinte kivétel nélkül minden tagja kiváló alakítá­sokat produkált. Másrészt az az előadás szakított az addigi hagyományokkal. Addig ugyanis két híres előadás ké­pe állott előttünk: az egyik a reinhardti, amely az emberi lélek hihetetlen nyomorúsá­gát tárta fel, a másik Szta­­nyiszlavszkijé, amely a tár­sadalom kivetettjeinek sor­sát mutatta meg, s amelyben a főalak az a Szatyin, aki ezt a konklúziót vonatta le a né­zővel: „az ember az minden". A mi előadásunknak is ez a gondolat volt a bázisa, de oly módon, hogy ezt az egész színpad, a darab minden egyes figurája — bújával. örömével, méltó vagy méltat­lannak látszó cselekedetével — egy szakadatlan életfolya­matban, az emberi lét szün­telen sugárzásával nemcsak Szatyin figurájában, hanem az egész színpad elevenségé­vel tudta megvalósítani. Ügy hogy a színpadon látott min­den nyomorúság ellenére a néző valósággal vágyott ezek között az emberek között él­ni. Ez persze, nem a nyomor propagandája, hanem az em­ber propagandája volt. A da­rabbal azt akartuk mondani, hogy önmagunk és ember­társaink sorsáért felelősek vagyunk. Az az előadás töké­letesen szakított az akkori­ban realizmus címszó alatt divatozó naturalizmussal. Egy szalmaszál nem volt a színpadon, minden az embert szolgálta és tette a figyelem középpontjába. RIPORTER: Véleménye szerint milyen jellegzetes változásokon ment át a ma­gyar színház az ön nevezetes rendezése óta? BOZÖKY ISTVÁN: A szín­ház akár akarja, akár nem — tükörképe a társadalomnak. A magyar színházi élet is vi­lágosan mutatja mindazt a változást, ami a társadalom­ban végbement. Egy nemzet, egy társadalom élete komp­lex valami, amelyet mindig csak dialektikus egységben nézhetünk. Minden fejlődés­nek vannak negatív és pozi­tív vonásai. Ezt a mi szín­házi életünk képe is mutat­ja. Szembetűnő pozitív vonás, hogy kétségtelenül szaba­dabb, változatosabb ma a színházi életünk. Formai, gondolati határaink lényege­sen tágabbak. Mozgalmasabb és színesebb alkotómunkára ad lehetőséget. így a színház alkotóira és irányítóira hárul a felelősség, hogyan él azok­kal. RIPORTER: Mit tart a ma­gyar dráma és a színházak kapcsolatáról? BOZÖKY ISTVÁN: Saját tapasztalataim e tekintetben Bozóky István általában jók. Ami a színhá­zakat illeti, gondolom, úgy várják az új magyar drámá­kat, mint a termékenyítő esőt. Ennek ellenére a hely­zetet mégsem lehet kielégítő­nek mondani. Ennek egyik oka a közönség ízlésében ta­lálható. Bár egyre szélesebb rétegekben mutatkozik ér­deklődés az új formák és új mondanivaló iránt, maga a nagyközönség ízlése, mint mindenütt a világon, megle­hetősen konzervatív. Márpe­dig konvencionális darabokat magas művészi színvonalon írni ma meglehetősen nehéz, hiszen az új mondanivaló új formákat is követel. így to­vábbra is feladatunk marad, hogy megtaláljuk drámairo­dalmunknak a közönséghez és a közönségnek új dráma­­irodalmunkhoz vezető leg­közvetlenebb útját. RIPORTER: Ha nem téve­dek, hosszú idő óta az idei a? Irodalmi Színpad legsikere­sebb évadja. Mivel érték el ezt a változást? BOZÓKY ISTVÁN: Ügy gondolom, mindenekelőtt az­zal, hogy a színház eddig csak alkalmi együttesekkel működött, ebben az évben sikerült megvetni egy kis lét­számú állandó együttes alap­ját. Ez megkönnyíteti egy csomó egyeztetési gondot, és egy állandó jellegű művészi munka lehetőségét terem­tette meg. Ha végignézünk az évadon, úgy érzem, valóban biztató eredményeket köny­velhetünk el. Szendrő Fe­renccel, a színház igazgatójá­val közös véleményünk, hogy az Irodalmi Színpad további fejlődése érdekében még ko­moly munka vár ránk és az egész együttesre. RIPORTER: Néhány éve a világ színházválságáról be­szélnek, véleménye szerint valóban válságban van-e a színház, és ha igen, melyek e válság tényezői? BOZÓKY ISTVÁN: E kér­dés taglalása, azt hiszem, meglehetősen bonyolult é: hosszadalmas. Ehelyett pró­báljuk kissé szokatlan szem­szögből nézni a színház vál­ságának problémáját. Ha igaz, hogy a színház tükre a társadalomnak, és ha a tü­körbe nézve válságos arc me­red ránk, akkor felmerül a kérdés, vajon a tükör van-e válságban, vagy az, aki bele­néz. A színház válsága — hn ilyen létezik — az emberiség válsága, amely olyasfajta be­nyomást tesz a szemlélőre, mint egy megzavarodott fut­ballcsapat, amelyet váratlan játékkal lepett meg az ellen­fél. A civilizáció eszméje, amely a múlt században, sőt a század első felében is lán­goló csipkebokra volt a hala­dásnak, megszülte a technika századát, amely váratlan problémákkal támadt az emberre. E pillanatban az a látszat, mintha nem az em­ber uralná a technikát, ha­nem a technika őt. Mégpedig oly módon, hogy már-már biológiai létét fenyegeti. Mindennek ellenére azt hi­szem, sokan vagyunk, akik hiszünk az emberben, abban, hogy végül is megtalálja ön­magát. Ami pedig a színhá­zat illeti, azt hiszem, amíg ember lesz, színház is lesz. RIPORTER: Köszönöm a figyelmét és az idejét. Salamon Pál I Sok eutendő telt el e dicsőségéé itáliai hadiárat óta. Aa öregedő Toldi azt követően még egy ideig Budán élt, de bántotta »zeniét az udvar olaszos fénye, puhasága, s addig zsémbelt miatta, míg Lajos király ráúnt és helytadott kérésének; hazatérhetett Nagyíaluba. Üjabb néhány év el­teltével Toldi halálát érzi közeledni. A hű Bencével éppen sírját ássa, araikor hírnök jön Budáról. Játék van Budában, fényes harci Játék, Sok magyar kidőlt már, de egy olasz áll még: Karján a pajzs, melyet viadalban nyere, Rajta országcfmer, hazánk szép címere; De nincs a hazában, hiába keresnél, Amely azt kiváltsa, egy kanál becses vér Most az olasz, mint egy hím páva, kevélyen, Országcímerünkkel hazájába mégyen ... S monda: „Vidd hírül az öreg cimboráknak, Hogy a vén bajnokot sir fenekén láttad: De a lelke ott lesz a viadaltéren. Vérbosszúját Állni az idegen véren.” „A pokolba megyen!’ rivnlkodik Toldi. „Vén sas, ifjodjál meg, nem érzz rá meghalni Vén pap, mit keressz Itt? meguntad életed? ' nOlasz! neked hoztam utolsó kanetet.-r—v Kétszer csapnak össze, annyiszor pihennek; Harmadszor dühösen megint összemennek; Maga Toldi is már ühmgetésre kezdi, Látván, hogy erejét oly hiába veszti. Megharagszik aztán s odavág olymódra, Hogy legény korában Miután végez ellenfelével, Toldi indulna haza, de a király udvara nagyjait utána küldi, s hivatja magához. Ezalatt az unatkozó apródok a palotában nótázgatással ütik el unalmukat. Épp egy Toldit csúfoló vidám dalba kezdenek, amikor belép az ősz bajnok. Elönti a harag és... Hajdanában danában Csuda történt Budában, ihajnáré! egy házban, özvegy asszony házában. Toldi Miklós szerette, A szép asszony nevette, Ihajnáré! szerette. De az asszony nevette. Lett aztán ijedség. I élők jajgatása, Haldoklók nyögése, fogcsikorgatása; Ezzel sarkonfordul és hazatér budai házába. Az elfoga­­táséra küldött testőrök nemsokára jelentik uruknak, hogy Toldi halálán van, Lajos király azon nyomban a betegágyhoz siet. van: miről, volna sincs: kinek, Nem hagyok örököst... csak egy hű cselédet: Azt kötöm szivedre — meg a magyar népet. Szeresd a magyart, de ne faragd le” — szóla, „Erejét, formáját, durva kérgét róla: Mert mi haszria simább, ha Jól megfaragják? Nehezebb eltörni a faragatlan fát” Harmadnap olyankor, egy fölleges estén. Domb emelkedett már Toldi Miklós testén. Amelyet az őskert, bánatja jelével, Behinte lehulló, sárga falevéllel. Nem jelölte a sirt drága vagy márvány: Bence volt aa emlék, lába felől állván: Egy ásót ütött le, arra támaszkodék, S elborító a sirt úi havával az ég. I í t 1

Next

/
Oldalképek
Tartalom