Magyar Hírek, 1970 (23. évfolyam, 1-26. szám)
1970-05-30 / 11. szám
Az új Kőbánya: Martinovits tér Zoltán Péter: Budapesti Mozaik 1945—1970 (Részlet) f. Baross-utca Jézusmária! A Szent József templom (mögötte állt a kis cserkészotthon), mily megtépázott volt negyvenötben, amikor a frontról hazajöttem, magam is rongyos, megtépett vándor. Roggyant fészer lett szép iskolánkból. Agyúk, s hullák hevertek mindenütt, egy kirakatban döglött ló feküdt. Örült farsangi táncot járt a nincs: Gyertya, só, krumpli volt akkor a kincs. A szörnyűséget megírtuk százszor, már tíz sor is sok a pusztulásról. Boldogság —, hogy végre mégis itthon — csitítgatott és fogyott a szitkom, Mert az ég kéken mosolygott felém. Talán e kékség volt csak a remény. 2. Kőbánya ... S a kékségben egy vékony, szürke folt; messzi gyárkémény érdes füstje volt. Tavaszi széllel küldött üzenet, hogy Kőbányán már dolgozni lehet. Temettünk árkot, hordtunk szemetet, beleztünk rokkant, horpadt gépeket dühhel, s kacajjal. — Kinek és miért? — magam sem tudtam, hiszen semmiért, fizetség nélkül róttam sok napom ott Kőbányán, a rút gyárudvaron. S buzgolkodásunk nagy jutalmaként dolgozni kezdett szomszédban a pék. Ukrán katonák voltak a gazdák. Az első munkát, s lisztet ők adták. Napi bérünk egy vekni kenyér lett. Sírva csókoltuk: Éljen az életi 3. Panoráma Igen, az élet! — Eveim delén mérlegem kész van. — Nem volt csupa fény. Dehát a nap is fényből, s éjből áll; az őszre tél jön, a tavaszra nyár, örömre bánat. Oda se neki, ha orra buktál. Ez az emberi sorsok, életek örök forgója. Kudarc a siker, s öröm adója. Mondhatják: furcsa filozófia. En bátran vallom: Budapest fia, mert negyvenöt és ötvenhat után orrunkról keltünk újra talpra. Ám mi tudjuk, hogy nem istencsodája a frissen díszes pesti panoráma, s a neon-fényes vén budai fák. En itt tanultam filozófiát. U. Római-part Tanultam mást is, mert csak bölcselés a dús élethez sanyarún kevés. Tizennyolc éve, több is már talán, az első leckét óbudai lány* tói kaptam kint a Római-parton. Ma is emlékszem: kék nyári alkony borult le ránk és pattant a titok, mit csak sejtettem, s fel még nem nyitott forró varázslat. Jött a hűvös éj. Karomba zártam. Nyugtattam: „ne félj!” Remegett mégis, bár a kis kabin izzott, mint csókom lázas ajkain. Tanulságos volt az a friss kaland: vakon vezettem szép világtalant. S mert mesterré a gyakorlat tesz, mi sokáig jártunk ide ... evezni. Nyári élet a Római-parton (MTI lelv.) Arcképek a inából Olazákg. rfotnán AZ IRODALMI SZÍNPAD RENDEZŐJE RIPORTER: ön rendező és színész is. A kettő közül melyik tevékenysége szerepel a másik kiegészítőjeként? BOZÓKY ISTVÁN: Egyik sem. A két művészi tevékenység merőben különbözik egymástól. A színész gyakran úgy érzi, hogy az előadásnak csak kis része az övé. Nagyobb teljességre vágyik. Olyan érzése is támadhat, hogy csupán a rendező elképzeléseit szolgálja. Kétségtelen, hogy a modern színház egységes alkotói elképzelést igényel, amit általában valóban a rendező álmodik meg. Igaz, hogy az előadást végül is a rendező teszi fel a színpadra, de a színpad igazi művésze, akinek a döntő pillanatban kezében van a cselekvés lehetősége — a színház varázsa, mindenkor a színész. RIPORTER: Az ötvenes évek közepén alkalmi nézőként volt közöm a színházhoz. Az ön Madách színházbeli Éjjeli menedékhely rendezését nem láttam, szakmai körökben azonban még ma is gyakran beszélnek róla. Min alapult annak a produkciónak a sikere? BOZÓKY ISTVÁN: Egyrészt a nagyszerű színészgárdán, amelynek abban az előadásban szinte kivétel nélkül minden tagja kiváló alakításokat produkált. Másrészt az az előadás szakított az addigi hagyományokkal. Addig ugyanis két híres előadás képe állott előttünk: az egyik a reinhardti, amely az emberi lélek hihetetlen nyomorúságát tárta fel, a másik Sztanyiszlavszkijé, amely a társadalom kivetettjeinek sorsát mutatta meg, s amelyben a főalak az a Szatyin, aki ezt a konklúziót vonatta le a nézővel: „az ember az minden". A mi előadásunknak is ez a gondolat volt a bázisa, de oly módon, hogy ezt az egész színpad, a darab minden egyes figurája — bújával. örömével, méltó vagy méltatlannak látszó cselekedetével — egy szakadatlan életfolyamatban, az emberi lét szüntelen sugárzásával nemcsak Szatyin figurájában, hanem az egész színpad elevenségével tudta megvalósítani. Ügy hogy a színpadon látott minden nyomorúság ellenére a néző valósággal vágyott ezek között az emberek között élni. Ez persze, nem a nyomor propagandája, hanem az ember propagandája volt. A darabbal azt akartuk mondani, hogy önmagunk és embertársaink sorsáért felelősek vagyunk. Az az előadás tökéletesen szakított az akkoriban realizmus címszó alatt divatozó naturalizmussal. Egy szalmaszál nem volt a színpadon, minden az embert szolgálta és tette a figyelem középpontjába. RIPORTER: Véleménye szerint milyen jellegzetes változásokon ment át a magyar színház az ön nevezetes rendezése óta? BOZÖKY ISTVÁN: A színház akár akarja, akár nem — tükörképe a társadalomnak. A magyar színházi élet is világosan mutatja mindazt a változást, ami a társadalomban végbement. Egy nemzet, egy társadalom élete komplex valami, amelyet mindig csak dialektikus egységben nézhetünk. Minden fejlődésnek vannak negatív és pozitív vonásai. Ezt a mi színházi életünk képe is mutatja. Szembetűnő pozitív vonás, hogy kétségtelenül szabadabb, változatosabb ma a színházi életünk. Formai, gondolati határaink lényegesen tágabbak. Mozgalmasabb és színesebb alkotómunkára ad lehetőséget. így a színház alkotóira és irányítóira hárul a felelősség, hogyan él azokkal. RIPORTER: Mit tart a magyar dráma és a színházak kapcsolatáról? BOZÖKY ISTVÁN: Saját tapasztalataim e tekintetben Bozóky István általában jók. Ami a színházakat illeti, gondolom, úgy várják az új magyar drámákat, mint a termékenyítő esőt. Ennek ellenére a helyzetet mégsem lehet kielégítőnek mondani. Ennek egyik oka a közönség ízlésében található. Bár egyre szélesebb rétegekben mutatkozik érdeklődés az új formák és új mondanivaló iránt, maga a nagyközönség ízlése, mint mindenütt a világon, meglehetősen konzervatív. Márpedig konvencionális darabokat magas művészi színvonalon írni ma meglehetősen nehéz, hiszen az új mondanivaló új formákat is követel. így továbbra is feladatunk marad, hogy megtaláljuk drámairodalmunknak a közönséghez és a közönségnek új drámairodalmunkhoz vezető legközvetlenebb útját. RIPORTER: Ha nem tévedek, hosszú idő óta az idei a? Irodalmi Színpad legsikeresebb évadja. Mivel érték el ezt a változást? BOZÓKY ISTVÁN: Ügy gondolom, mindenekelőtt azzal, hogy a színház eddig csak alkalmi együttesekkel működött, ebben az évben sikerült megvetni egy kis létszámú állandó együttes alapját. Ez megkönnyíteti egy csomó egyeztetési gondot, és egy állandó jellegű művészi munka lehetőségét teremtette meg. Ha végignézünk az évadon, úgy érzem, valóban biztató eredményeket könyvelhetünk el. Szendrő Ferenccel, a színház igazgatójával közös véleményünk, hogy az Irodalmi Színpad további fejlődése érdekében még komoly munka vár ránk és az egész együttesre. RIPORTER: Néhány éve a világ színházválságáról beszélnek, véleménye szerint valóban válságban van-e a színház, és ha igen, melyek e válság tényezői? BOZÓKY ISTVÁN: E kérdés taglalása, azt hiszem, meglehetősen bonyolult é: hosszadalmas. Ehelyett próbáljuk kissé szokatlan szemszögből nézni a színház válságának problémáját. Ha igaz, hogy a színház tükre a társadalomnak, és ha a tükörbe nézve válságos arc mered ránk, akkor felmerül a kérdés, vajon a tükör van-e válságban, vagy az, aki belenéz. A színház válsága — hn ilyen létezik — az emberiség válsága, amely olyasfajta benyomást tesz a szemlélőre, mint egy megzavarodott futballcsapat, amelyet váratlan játékkal lepett meg az ellenfél. A civilizáció eszméje, amely a múlt században, sőt a század első felében is lángoló csipkebokra volt a haladásnak, megszülte a technika századát, amely váratlan problémákkal támadt az emberre. E pillanatban az a látszat, mintha nem az ember uralná a technikát, hanem a technika őt. Mégpedig oly módon, hogy már-már biológiai létét fenyegeti. Mindennek ellenére azt hiszem, sokan vagyunk, akik hiszünk az emberben, abban, hogy végül is megtalálja önmagát. Ami pedig a színházat illeti, azt hiszem, amíg ember lesz, színház is lesz. RIPORTER: Köszönöm a figyelmét és az idejét. Salamon Pál I Sok eutendő telt el e dicsőségéé itáliai hadiárat óta. Aa öregedő Toldi azt követően még egy ideig Budán élt, de bántotta »zeniét az udvar olaszos fénye, puhasága, s addig zsémbelt miatta, míg Lajos király ráúnt és helytadott kérésének; hazatérhetett Nagyíaluba. Üjabb néhány év elteltével Toldi halálát érzi közeledni. A hű Bencével éppen sírját ássa, araikor hírnök jön Budáról. Játék van Budában, fényes harci Játék, Sok magyar kidőlt már, de egy olasz áll még: Karján a pajzs, melyet viadalban nyere, Rajta országcfmer, hazánk szép címere; De nincs a hazában, hiába keresnél, Amely azt kiváltsa, egy kanál becses vér Most az olasz, mint egy hím páva, kevélyen, Országcímerünkkel hazájába mégyen ... S monda: „Vidd hírül az öreg cimboráknak, Hogy a vén bajnokot sir fenekén láttad: De a lelke ott lesz a viadaltéren. Vérbosszúját Állni az idegen véren.” „A pokolba megyen!’ rivnlkodik Toldi. „Vén sas, ifjodjál meg, nem érzz rá meghalni Vén pap, mit keressz Itt? meguntad életed? ' nOlasz! neked hoztam utolsó kanetet.-r—v Kétszer csapnak össze, annyiszor pihennek; Harmadszor dühösen megint összemennek; Maga Toldi is már ühmgetésre kezdi, Látván, hogy erejét oly hiába veszti. Megharagszik aztán s odavág olymódra, Hogy legény korában Miután végez ellenfelével, Toldi indulna haza, de a király udvara nagyjait utána küldi, s hivatja magához. Ezalatt az unatkozó apródok a palotában nótázgatással ütik el unalmukat. Épp egy Toldit csúfoló vidám dalba kezdenek, amikor belép az ősz bajnok. Elönti a harag és... Hajdanában danában Csuda történt Budában, ihajnáré! egy házban, özvegy asszony házában. Toldi Miklós szerette, A szép asszony nevette, Ihajnáré! szerette. De az asszony nevette. Lett aztán ijedség. I élők jajgatása, Haldoklók nyögése, fogcsikorgatása; Ezzel sarkonfordul és hazatér budai házába. Az elfogatáséra küldött testőrök nemsokára jelentik uruknak, hogy Toldi halálán van, Lajos király azon nyomban a betegágyhoz siet. van: miről, volna sincs: kinek, Nem hagyok örököst... csak egy hű cselédet: Azt kötöm szivedre — meg a magyar népet. Szeresd a magyart, de ne faragd le” — szóla, „Erejét, formáját, durva kérgét róla: Mert mi haszria simább, ha Jól megfaragják? Nehezebb eltörni a faragatlan fát” Harmadnap olyankor, egy fölleges estén. Domb emelkedett már Toldi Miklós testén. Amelyet az őskert, bánatja jelével, Behinte lehulló, sárga falevéllel. Nem jelölte a sirt drága vagy márvány: Bence volt aa emlék, lába felől állván: Egy ásót ütött le, arra támaszkodék, S elborító a sirt úi havával az ég. I í t 1