Magyar Hírek, 1970 (23. évfolyam, 1-26. szám)
1970-04-13 / 8. szám
<? f WIT ORSIM ÍLDALATTI OKEZER KÖZÜL nem gondol semmire, hajtottuk az ort-ot, állva persze, a Corvin jelé. Fejtettük a talajt az orrunk előtt, fölöttünk, néha a fejünk felett. A dobhártya pattog, a fejen állati nyomás van. A föld omlik, folyton ácsolni kell, hogy ránk ne szakadjon. — Hajnali hatkor a keszonból átléptünk a személyzsilipbe. Itt húsz percig várakozni kell, húsz perc alatt veszik le a túlnyomásos levegőt. Azután fölmentünk a kasban, megittuk a kötelező duplát, forró fürdőt vettünk, következett a kétórás kötelező várakozás, mert lassan, folyamatosan kell visszatérni a külső világba a föld alól. — Azután hazamentem, ettem, kislányomnak, Erzsikének a számtanleckéjénél segítettem, lefeküdtem, elaludtam és megint rémekről álmodtam. Egy mély aknában azt kiabáltam: nem lesz prémium, nyomjuk meg a földet, emberek. Pedig a pénz nem érdekes. Négyezer fölött keresek. De csak kiabáltam: nyomni emberek! Hirtelen ébredtem. Merő víz volt a testem. Almomban jobban kifáradok, mint éjjel a föld alatt. Egy hat és fél kilométeres budapesti felszíni útvonalon az utazási idő harminc perc, csúcsforgalom esetén ennél is több. A metró ezt a hat és fél kilométeres földalatti szakaszt tizenhárom perc alatt teszi meg. („A dobhártya pattog, a fejen állati nyomás van. A föld omlik, folyton ácsolni kell, hogy ránk ne szakadjon") A régi földalatti kéregvasút állomásai, a hivatalos közlés szerint, olyan távolságra vannak egymástól, mint a felszíni járművek megállói. Az új metró állomásai egy kilométerre vannak egymástól. („öt brigád dolgozott, s az öt brigád együttesen a hatórás műszak alatt egy métert haladt előre az alagútban") A metró — megint csak hivatalos közlés szerint — 2,5 perces indítási időköz esetén óránként, egy irányban 17 280 utast képes számtani. („Egy mély aknában azt kiabáltam: nyomjuk meg a földet emberek ... Merő víz volt a testem") Ha 1.5 perces az indítási idő, akkor a metró óránként és egy irányban 28 800 utast képes szállítani, 28 800 ember életét hosszabbítva meg azzal, hogy nem kell órákat villamosozni, vagy autóbuszon utazni. (Ez volt az értelme például Rácz Tibor verejtékének. A verejtékét ugyan már régen beitta a föld. De — jelképesen — mégis afölött utazunk.) Ruffy Péter Az első szerelvény indulása AZ ELSŐ UTAZÁS A város játszik. Ezzel a rövidke mondattal jellemezhetnénk a budapesti metró első három napját. Az újdonság varázsa rabul ejtette az embereket. A Deák tértől a Fehér útig a mozgólépcsőkön szakadatlanul ömlött lefelé az emberáradat, fiatalok és öregek, gyerekek és aggastyánok, de erre a csúcsforgalomra nem volt jellemző a tülekedés, az idegesség, inkább valami karneválhoz volt hasonlatos. Tartozunk annyival az igazságnak, a riporter egy héttel ezelőtt még nem szívesen vállalkozott volna arra, hogy elkalandozzon a Fehér útig, akkor még a döcögős öreg villamosokkal, zsúfolt buszokkal úgy egy óra hosszat tartott az út. Most 13 perc az egész, könnyű kis száguldás a föld alatt. A régi kéregvasút Deák téri megállóját folyosók kötik össze a metróállomással. A szintkülönbség mintegy 40 méter. Odalentről a mozgólépcsők alagútjából meleg levegő árad. Az első, ami szerabeötlik, az állomás termeinek mértéktartó ízléses berendezése, a modern, egyszerű vonalak, a falburkolat szolid fénye. A hangszóróból női hang hallatszik: „Vegyük fel a lépcső sebességét, kezünkkel a gumiperembe kapaszkodjunk, ne egymásba, lépjünk nagyot..Tisztes családapák szökdécselnek gyermekeikkel a lépcsőn, mindenki játszik, mindenki derűs, csak a metró személyzete komoly — számukra ezek a nagy próbatétel napjai, ennél nagyobb tülekedésre, ennél nagyobb ügyetlenkedésre a jövőben aligha számíthatnak. A pesti polgár nem szokta meg még a föld alatti közlekedést, éppen ezért felettébb szerény és engedelmes, ftfynden utasítást tudomásul vesz, minden szabályt betart, s eközben mindent megcsodál, csak egy baj van vele, semmiképpen sem akarja elhagyni a metró területét; felsiklik az egyik mozgólépcsőn, aztán alászáll a másikon, kiélvezi az újdonság örömét, persze még pénzébe sem kerül, a villamos- és autóbuszbérietek a metróra is érvényesek. A szerelvények szorgalmasan nyelik a hatalmas tömeget, ebben a nagy zűrzavarban sincs fennakadás. A Deák térről a Fehér útig a távolság hat és fél kilométer. A közbeeső megállók neve ismerősen cseng, a föld fölötti közlekedés csomópontjai: az Astoria, a Blaha Lujza tér, a Keleti pályaudvar, a Népstadion, a Pillangó út. A riporter leereszkedik a mozgólépcsőn, besodródik az egyik kék színű kocsiba, s feszülten figyelni kezd, hogy az utazás egyetlen mozzanatát se szalassza el, mert hivatásának megfelelően mindenről számot kell adnia. A szerelvény felgyorsul, pillanatok alatt eléri a 70 kilométeres sebességet, az alagút fala szürke sávvá oldódik, hirtelen fehér fények villannak fel, a szerelvény fékez, az állomáson embertömeg, hátul a felirat: Astoria. „Na — mondja magában a riporter —, nem sokat láttam, nem volt rá időm. Egy csiga persze egész életében szemlélődhetne, míg a Deák tértől az Astoriáig ér.” így hát inkább a kocsi belsejére fordítja figyelmét, az utasokat veszi szemügyre. Azt kell megállapítania, egyetlen olyan ember sincs a közelében, akinek valamilyen dolga lenne a metrón, egyik sem utazik sehova, csak élvezi a szokatlan utazás örömét. Gyors ez az utazás, nincs idő fölocsúdni, a szerelvény a Népstadion után már észrevehetően felfele halad, s rövid idővel később a napfényre ér. A Pillangó úti és a Fehér úti megálló már a felszínen van, itt a földalatti vasút szerelvényei modern villanyvonatokhoz hasonlítanak. A Fehér úton zöld színű, egyenruhás emberek irányítják a tömeget, elegánsak, vadonatújak ők is tetőtől talpig, akár a metró, s szinte kivétel nélkül fiatalok. A végállomás modern épülete szépen belesimul a szellős külvárosi tájba, a téren most szokatlanul nagy a forgalom, akár ha az Oktogon költözött volna ki ide. Nos, akkor forduljunk vissza — mondja magában a riporter néhány percnyi szemlélődés után Több száz pesti polgárnak ugyanez a véleménye, így a szerelvény pillanatok alatt megtelik, és ismét nekilendül a 13 perces útnak. A Keleti pályaudvar előtt a metró mozgólépcsője a Baross téri aluljárólabirintusból indul és fölfelé pedig oda vezet. Az állomás épületét föld alatti folyosók kötik össze a térrel, a beérkező vonatok utasai így szinte másodpercek alatt elérhetik a metró szerelvényeit. Középütt a hatalmas betonteknőben üvegfalú bisztró áll, rövidesen talán Budapest egyik kedvelt találkozóhelye lesz. A riporter csak pillanatokat akar a felszínen tölteni, aztán döbbenten veszi észre, hogy a metró bejárata előtt több száz méter hosszúságban embersor kígyózik, s annak a végére kell állnia, ha ismét le akar jutni a föld alá. Ezekben a percekben kezdődik a Népstadionban a kettős rangadó, a Baross téren áthaladó villamosok és autóbuszok most mégsem a megszokott látványt nyújtják, nem csüngnek a lépcsőkön emberíürtök, a szokásos tülekedésnek nyoma sincs, mindezt úgy látszik „elnyelte a föld.” A sor tovább kígyózik, s a riporter ismét a mozgólépcsőn áll, egyenletesen halad lefelé, aztán máris meglendül a kék színű szerelvény, folytatódik az utazás tovább. Egy pillantás a Blaha Lujza téri aluljáróra, néhány perc az Astoria állomáson, mindenütt nagy a tömeg, de torlódás, zavar nincs sehol. A szerelvény a Deák térhez közeledik, két fiú áll az ajtó mellett, a krónikás hallja beszédüket: — Haláli menő a metró — mondja az egyik. — Már másfél órája furikázok. — Főként a mozgólépcsők haláliak — mondja a másik —, láttam egy öregasszonyt, aki járni is alig tudott, de azért fel-le furikázott a lépcsőn, olyan mosollyal, mintha a Vidám Parkban lenne. A riporter nézi a tömeget, az öregeket és a fiatalokat, s azon tűnődik, vajon mi vonzotta őket ide ezen a napon, s miféle érzés tartja őket itt, a sehova sem utazókat, a nézelődőket. Tűnődik és hamar megleli a magyarázatot: ezek az emberek nagyon szeretik a városukat, s a metró a város legújabb ékessége. Kristóf Attila A kocsik utastere A mozgólépcső
