Magyar Hírek, 1970 (23. évfolyam, 1-26. szám)

1970-04-04 / 7. szám

MARQIT-H ÍD

Ezerkilencszáznegyvenötben, lejőve a hegyről, szertenézve a meggyötört Budapesten, s megpillantva a Dunába omlott, omlasztott hídjainkat, Illyés így kiált tel: „ahogy feküdtek sorban,/ mint leölt állatok/ a bűnben és mocsokban*/ ők, az ártatlanok.”

Az első ártatlan mindenesetre a Margit-híd volt.

Halálos pusztulása nem egyszerre, nem azonnal és nem Budapest ostroma idején történt, hanem jóval annak előtte, két „részletben” és „véletlenül”. Hazánk felszabadulásának huszonötödik évfordulója alkalmából nem térhetünk ki a pusztulás, s az újjászületés, a budapesti Duna-hidak hullámsírjának és újjáépítésének felidézése elől. Budapest hidjai jelképek és mementók, ezeknek nem műszaki történetük van csupán, hanem valóságos nemzeti történetük, a híd nálunk nem csupán a Duna két partját köti össze, hanem élesen elválaszt két korszakot. Az elmúlt korszak olyan robajjal omlott össze, hogy a legördülő függöny ördögmoraja a Dunába döntötte, vízi sírba vetette — „ahogy feküdtek sorban” — valamennyi budapesti Dunahidunkat. S ezzel együtt jelképesen is, meg földrajzilag is — széttépett egy világvárost, s nem a jelentéktelenebbek egyikét, Európában,

A Margit-híd francia ízlést, nemesvonalúságot tükrözött, egyszerre volt könynyed és súlyos, s úgy volt szép, hogy a híd közepe táján, ahol kis csatlakozó híd ágazott ki a Margitsziget felé, vonala kissé megtört.

S a budai hídfőtől a szigetig vezető egyenes vonal, majd a megtört nyomvonal a pesti part felé mégis összhangot keltett az emberben. Negyvenhárom pályázat futott be Budapestre, angolok, franciák, németek, osztrákok küldték el pályaműveiket, közöttük egy külföldön élő magyar is, Feketeházy János. Tizenegy szavazattal, egy ellenében av francia Gouin Ernest tervét fogadták el (készítette a párizsi Gouin et Comp. cég, a tervet ellenőrizte egy másik, világhírű francia (Eiffel) 1872-ben, a hidat 1875-ben

kellett volna átadni rendeltetésének, az átadást azután elhalasztották 1876 áprilisra, de 1876 tavaszán olyan árvíz tört a Margitszigetre, hogy „csak a fák csúcsai látszanak”.

Margitsziget? Hiszen az ebben az időben még két szigetből állt, a Császárfürdő felőli oldalon volt látható a Festő sziget, ezt végül is csak a század végén egyesítették, földfeltöltéssel, a Margitszigettel.

A Margit-hidat, második állandó Duna-hidunkat (első a Lánchíd volt) 1876. április 30-án nyitották meg — de Arany János császárt köszöntő verse nélkül. Aranytól verset kértek Ferencz József fogadtatására, a Margit-híd avatására. A költő meg is írja a „Hídavatás”-t, de az nem hangozhat el a császár előtt, mert nem köszöntés van benne, hanem gyász, a Dunába zuhanó öngyilkosokat búcsúztatja Arany, s apokaliptikus képet fest vele egy kor, s egy társadalom halálba meneküléséről.

A híd 1876-tól 1944 november negyedikéig élt. Küszöbön állt, de időben még távol volt Budapest ostroma. A Margit-hidat a német hadvezetőség parancsára mindenesetre aláaknázták s 1944. november 4-én szombati napon, délben két óra hét perckor „véletlenül” felrobban a' híd pesti szárnya, és Zichy Mihály víziója, a metszet, amelyet az Arany-vers illusztrálására készített, valóra válik, a robbanás erejétől megrázkódtatott hídról az emberek zuhannak lefelé, a folyóba. A visszavonuló németek 1945. január 18-án végeznek a híd csonkán maradt budai szárnyával is: Los!, s összeroskad Gouin álmának budai szárnya is.

A felszabadulás után először csak fél szélességben építették újjá a hidat, pontosan követve, kijavítva Gouin eredetijét és helyreállítva a hldpilléreket borító nimfákat és faunokat, a francia Thabard domborműveit, amelyeket Chabrol francia szobrász rajzai alapján készített.

Ezerkilencszáznegyvennyolc augusztus elsején, vasárnap délben azután teljes szélességben megnyitották az új — a régit mindenben hűen követő — Margit-hidat.

Különös dél volt, forró. Mint meghívott újságíró a budai hídfőhöz mentem és felszálltam arra a villamosra, amely elsőnek ment át a teljes szélességű, új Miargithídon. A villamoson csak mérnökök, vonalvizsgálók és ellenőrök utaztak. Én a villamosvezető mellett álltam. Ez még csak „próbajárat” volt, a mérnökök és ellenőrök folytonosan a

légféket, a homokozást, a villamos működésének zavartalanságát figyelték. A villamos azért is különös volt, mert feldíszítették, a vezető ablakában pedig virág állt, két cserép muskátli. S mikor elindultunk, a hídra áramló tömeg a kocsi vezetőjét, a negyvenéves Kerényi Andrást kezdte éltetni.

A villamos a 45-ös számjegyet viselte. Kerényiről, a vezetőről semmit nem tudtam. Éljenzik, persze, hogy éljenzik, az emberek az újjáépülést ünnepük benne. Hogy mást is, arról sejtelmem sem volt.

Menet közben egy-egy kérdést tettem föl neki. Apróságokat munkájáról, családjáról. Már elhagytuk a margitszigeti bejáratot, mikor a villamos megállt.

— Valami baj van? — kérdezte az egyik mérnök.

— Semmi — felelte Kerényi, de kicsit párás hangon.

— Akkor miért nem megyünk tovább?

— Valami eszembe jutott — felelte, s az álló villamosról a Duna felé nézett.

A muskátli ott piroslott előtte. A pillanatban valami rendkívüü feszült.

— S mi az a valami, ami eszébe jutott?

— 1944. november 4-én délben ezzel a villamossal és itt zuhantam a vízbe.

— Mire emlékszik annyi év után?

A Margit-híd madártávlatból... él a Duna szintjéről

— Előttem Pest felől. Buda felé haladva a 48-as ment. Én a 45-ös villamost vezettem utána. Ezen a hídrészen körülbelül száz ember tolongott. A 48-as még elment. Utána az én 45-ösömet valami fölemeli. Mikor a vízbe zuhantam, vasra vágódhattam, mert a lábam három helyen eltört. Az eszméletemet nem vesztettem el, mert néhány métert még úsztam és megkapaszkodtam a 48-as villamos utolsó kocsijába, amely a vízből kiállt.

— S mennyien vesztek a vízbe?

— Azt mondják, ötszázan. Először még a kiálló vasakra tapadtak a kezek. Azután lekulcsolódtak, lehulltak onnan.

Eötvös József 1836-os fájdalmas Búcsújában honunk könnyének nevezte a Dunát: „Tán honom könnye vagy te, nagy folyó?"

Kerényi Andrást megmentették, a 45-ös villamost a háború után a hullámsírból kiemelték; ez volt az egyetlen pesti villamos, amelynek a háború alatt épek maradtak az ablaküvegei. A dunai iszap védte meg.

S miután Kerényi András volt 1944-ben az utolsó villamosvezető, aki a Margithídon haladt, 1948. augusztus 1-én ő lett az első, aki átgördült régi villamosával az új Margit-hídon.

A régi Margit-híddal Is legalább napjában kétszer találkoztam, az újjal is legalább kétszer egy nap alatt: mikor Budáról Pestre megyek dolgozni, s este, mikor hazamegyek. Életem folytonosan, állandó tanúja e híd, amely leggyengédebb ismerősöm Budapesten s a legszebb képet nyújtja minden alkonyaikor: az ég alján, mint Csontváry szicíliai képein, mikor a budai hegyek gerince mögött lebukik a nap.

Ruffy Péter

%a

nimm

HÁRO

LAisk

A Lánchíd története tulajdonképpen Budapest története. Létezése összefügg a „legnagyobb magyar”, Széchenyi István nevével.

0 volt az első, aki megértve az idő szólitását, a magyar főváros valóságos, európai méretű létezéséről álmodott.

Almai tárgyiasulásának kedzetét egy állandó Duna-hid felépítése jelentette, amely összekapcsolja Pestet és Budát.

Gróf Széchenyi István 1832 őszén hosszabb időt töltött Angliában. A polgárosuló világ legtanulságosabb metropolisának, Londonnak életritmusát szemlélte, gondolatainak hátterében Budapest jövője fénylett.

Apró csónak haladt a Temzén a ködben, tengerjáró hajók, uszályok között. Utasa minden hídnál megállította a ladikot, különös gondossággal szemlélte a kőből, fából vagy vasból épült pilléreket. Kilenc híd iveit át akkor a Temzén, de Széchenyi István és a csónak utasa egy tizedikről ábrándozott, egy nemlétezöröl, amely a Duna két partját köti majd össze, több ezer kilométernyire onnét, Magyarországon. Néhány nappal később megkezdte tárgyalásait egy kitűnő angol mérnökkel, William Tierney Clark-kel. Hazatérése után az ország közvéleményét megnyerte elképzeléséhez, hidegyletet alapított, pénzt szerzett, kicsikarta a király engedélyét, ugyanekkor megterveztette a hidat William Clark-kel, majd az építés vezetésére felkérte Clark Adámot, a mérnök névrokonát. Angol és német szakmunkásokat szerződtetett le, és nyolc esztendővel a terv megszületése után, 1840. július 8-án a híd építői leverték az első tölgyfa cölöpöt a Duna medrébe.

Az előkészítő munkák két évig tartottak, 1848 elején áltak már a pillérek, március 28-án felhúzták az első láncot, a tizenkettediket pedig augusztus 26-án.

Ezekben a napokban Széchenyi a következő sorokat jegyezte fel naplójába: „Én sohasem megyek keresztül rajta.” Szomorú elöérzete nem csalta meg. 1849. november 20-án, amikor a Lánchidat megnyitották, már a döblingi ideggyógyintézetben élt. A kész hidra elsőnek, a sors kegyetlenségének szimbólumaként, a magyar szabadságharc hóhéra, Haynau lépett.

Széchenyi rövid magányában Is sokat gondolt a hidra, látomások gyötörték: „Mint rom fog állni. A Dunába zuhan."

Jövendölése ismét valósággá vált. Halála után 84 esztendővel a német fasiszták felrobbantották a Lánchidat. A látomás a későbbi időkre már nem vonatkozott. Ma a Lánchíd pesti hídfőjénél húzódó partszakaszt Széchenyi rakpartnak nevezik s a Várhegy alatt levő parányi teret, Clark Ádám térnek.

A Lánchíd megálmodójának, illetve építőjének nevéhez két beszélj/ fűződik. Történeti visszapillantásunk zárógépeként, idézzük fel ezeket az emlékeket.

Az első igaz legenda szerint Széchenyi István egykor mégiscsak átment a Lánchídon. A lánckábelek elhelyezése után, ezen az alig méternyi széles, ívelten fölfelé emelkedő, majd lefelé zuhanó ösvényen fiát kézenfogva vezetve, átsétált Pestről Budára. Roppant mélység fölött haladtak, nyugodtan mosolyogva a férfi és a gyermek.