Magyar Hírek, 1970 (23. évfolyam, 1-26. szám)

1970-11-14 / 23. szám

Rónai Mihály András:

TőadcL ívfak míq, expjízer

a gjjjOitiati t&aamhant mjÁvvól

Már életében legendák keringtek róla, legkivált rendkívüli hivatásszeretetéröl és munkabírásáról. Halála után — 1939- ben — hamar kialakult a becslés: amit hátrahagyott, tíz alkotó életművének felel meg. Nevéhez állandó megjelölések társultak: „A magyar Reinhardt”, „A színházművészet polihisztora”. Egy személyben volt rendező, elméletiró és drámaíró, dramaturg, színházvezető, műfordító és tanár.

Míg a pályáját feldolgozó monográfiát írtam és előbb, az anyaggyűjtés közben, állandóan éreztem egyénisége eleven erejét. A szüntelen kísérletező, a soha el nem fásuló művész és tudós sugárzását. Évtizedekkel korábban lezárult működése időszerűségét, helyenként szinte meghökkentő modernségét.

Hevesi elméleti tevékenysége szorosan összefonódik Shakespeare tiszteletével. Ha a jelen színházáról beszél is, Shakespeare a legfőbb mérték, a leggyakrabban használt példa. A XX. században változatlanul érvényes — vagy minden addiginál érvényesebb — lélektani igazságot hangsúlyozza.

Hevesi változatos eszközökkel közelít az igazi Shakespearehez. Talán legérdekesebb az a Hamlet, Vihar és Sok hűhó semmiért rendezése, amelyhez a Shakespeare korabeli színpad térkompozícióját alkalmazza. Tökéletesen rekonstruálja a Globe Theatre hármas tagozódású, egyszerű favázas szerkezetű, tragédiában komor-sötét, vígjátékban vidám-világoskék drapériás színpadát. A játék gyakran párhuzamosan folyik a térség kétkét, világítási hatásokkal kiemelt részében. A jelenetek másodpercnyi elsötétülés után villámgyorsan váltják egymást, felvonásközök nincsenek. A kritika arról számol be, hogy az eredeti színpadon folyó előadás páratlan hatást vált ki a nézőkből. Képzeletüket szárnyra bocsátja, illúzióigényüket jobban kielégíti, mint a legravaszabb fogások, legbonyolultabb gépezetek. \

Shakespeare magyarországi virágkora akkor következik el, amikor Hevesi 1922-ben a Nentzeti Színház élére kerül. Tízéves igazgatása idején hat ciklust szentel Shakespeare-nek és van olyan esztendő, amikor tizennyolc művét tartja színpadon. Ezzel felülmúlja a világ összes színházát. Előadásait sok külföldi szakember látogatja, s ők hazatérve nemegyszer felsőfokú dicséretekkel számolnak be a folyóiratokban, lapokban színházi élményeikről. Hevesi pedig angliai előadáskörútján bebizonyítja, hogy Shakespeare minden drámaírónál mélyebb gyökerekkel fonódik a magyar kultúrához. Arany János Hamlet-fordításáról azt állítja: itt maga Shakespeare szólal meg magyarul.

Hevesi saját műfordításaival ugyancsak kultúrmissziót teljesít. Temérdek tolmácsolása közül a G. B. Shaw-műveket említem, egyfelől, mert kevés kivétellel az író valamennyi jelentős alkotását magyarra ültette. Másfelől: mert ő Shaw magyarországi meghonosítója. Sikert akar kivívni Shaw számára, odaadással törekszik arra, hogy minden értékét átmentse. Számos cikkben hangoztatja: a nagy író mélyebb, mint ebben az

Ezt a sok országjelzést egyetlen nap láttam mind-mind Balatonfüreden és Tihanyban s a kettő közt a tóparton cirkuláló s álldogáló autókon. Ausztria, Belgium, Bulgária, Svájc, Csehszlovákia, Németország, Dánia, Spanyolország, Franciaország, Liechtenstein, Nagy-Britannia, Görögország, Olaszország, Luxemburg, Norvégia, Hollandia, Lengyelország, Románia, Svédország, Finnország, Szovjetunió, Törökország, Amerika, Jugoszlávia. Nem csaltam. Pesten látni többfélét is, portugált, kanadait, egyiptomit, libanonit, mindenféle egyéb tengerentúlit. Ide csak azt jegyeztem, amit — ismétlem — csak a Balaton egy szögletében láttam egyetlen napon. A vendéglátó magyaron kívül huszonnégy — azaz huszonöt (mivel Németország ma kettő van) államból való gépkocsit. Elég szép karrier ez Balatonfürednek, ahová fürdőszezon idején a múlt század ötvenes éveiben még utazóbatáron érkezett a vendég, mint eladó lányával Nógrádból Veres Pálné is, betyárt rettegő regényes szorongásban a Bakonyon át. Most autóutak, benzinkutak, autósstrandok: nemhogy a múlt századihoz, de gyerekkorom, sőt fiatalabb férfikorom Balaton-vidékéhez sem hasonlít már a táj. De maga a Balaton a régi — s körös-körül a gyönyörű díszlet is. Tihany foka, Szántód réve, Badacsony. Csokonai, Kisfaludy ráismerne még. S külön Balatonfüredre is Jókai meg Blaháné.

Az történt meg csak a Balaton partjával is, ami a Földközitengerével Mentőn és Cannes között, mikor a tündöklő parti sávból, melyet századokig csak berber kalózok látogattak, francia Riviéra lett, világ promenádja, Cőte d’Azur.

Tulajdonképpen csak két élményemet szeretném erről a balatoni napról följegyezni, igénytelen kis élmény mind a kettő, bizonyára mással is megeshetett, hadd maradjon meg mégis a nyoma. Kezdem az elsővel — amely német.

Mert hát, ugye, ők vannak a legtöbben itt is. NDK és NSZK: fele-fele. Utánuk, úgy látom az osztrákok, csehszlovákok, olaszok, franciák, jugoszlávok következnek, aztán a többiek. Snem is emlékszem, mikor dicsértem utoljára a németeket, de most dicsérem. Produkálják ugyanis jóravaló, békebeli tulajdonságaikat újra: szolidak, megbízhatóak. Ott van például tegnapról a koblenzi házaspár.

Szép, nagy, fehér Opel-kocsi a Balaton partján, Balatonfüred és Tihany között, egy fa alatt, a Gödrösben. Másodszor vannak itt, ugyanott bérelnek szobát Füreden, ahol tavaly. Egész nap egy-egy kinyitott kerti ágyon hevernek, Pesten nem is voltak, oda most sem mennek. Az embernek megáll az esze. Hogy ehhez a heverészéshez ide kellett jönni, hogy ezt miért nem lehet ugyanígy megtenni odahaza, ahol véletlenül a legszebb a némettáj, a Rajna partján, egy másik fa alatt. Német rejtély ez is, megfejtésével nem is próbálkozom, maradjon a Balaton titka, a tó tündérének annyi titka közt. Mert hisz ott van, ugyancsak tegnapról, az erfurti házaspár is.

Derék kis Trabant, ugyanott a Gödrösben, fa alatt, ök is már másodszor vannak itt, két éve is ott voltak. Ugyanitt. Tudniillik: ugyanez alatt a fa alatt. Megkeresték a fát, aláálltak a kocsival. Címre érkeztek, Erfurtból e fa alá. A szobát is ugyanabban a házban bérlik Füreden. Igaz, hogy ők már érdeklődőbb, mozgékonyabb, modernebb fajta, Pesten is voltak annak idején, felmennek most is. A kocsijuk farán ugyanaz a D betű,ami a koblenziakén. Hanem ez az egyforma D mégiscsak két Németországot, Német Demokratikus Köztársaságot és Német Szövetségi Köztársaságot jelent. Esténkint, vacsora előtt összeülnek a fa alatt. Vágy az egyik, vagy a másik fa alatt.

Mindkét német család bőrén a Balaton csöppjéi. A diplomáciai viszony tökéletes.

Másik élményem magyar. Francia rendszámot visel, de magyar. S ehhez egy kis bevezető is elkél.

Van annak ugyanis már vagy tíz éve (ha nem tizenegy), hogy ugyanitt, a Magyar Hírekben megírtam egy ausztriai útiemlékemet. Osztrák rendszámú kocsiról volt szó, amely megállt egy percre Gloggnitzban, a Semmering alján a kocsim mögött, utasai mintegy álomlátón nézték egy percig rendszámom mellett a H betűt (ritkább volt még az akkor odakünn), nem szóltak, tovahajtottak. Magyar fiatalemberek voltak, világosan volt olvasható szemükben a fájdalom.

Ennyi bevezető elég is ahhoz, hogy most a balatonfüredi utcán -odakanyarodott a járda széléhez egy francia rendszámú kocsi s volánja mellől kiszállt egy jóvágású fiatalember.

— Szabad itt megállni? — kérdezte tökéletes magyarul.

— Inkább a túloldalon — feleltem, s őneki sem, nekem sem volt a szituációban semmi különös. Mintha soha el nem ment volna innen a fiú.

Csak nekem rémlett hirtelen úgy, mintha azok a gloggnitzi fiúk szólaltak volna meg, mintha ők jöttek volna haza, mintha bennük, mintha a világon volna múlófélben a fájdalom.

időben bárki a kontinensen. A Pygmalion például „oly mulatságos, mint a legkönnyebb bohózat, s olyan magvas, mint egy társadalomtudományi essay”.

Évtizedeken át sűrűn levelez Shaw-val a kor művészetének legizgatóbb kérdéseiről. És évtizedeken át küzd itt azért, hogy elnémítsa rágalmazóit. Mert bár Shaw nálunk is óriási sikert arat, mégis újra és újra akadnak újságírók, kritikusok, akik erkölcstelenséggel, hitetlenséggel és homállyal vádolják. Hevesi teljes meggyőződéssel hirdeti: Shaw éppen az erkölcs apostola. A valóságot elkendőző, az igazságot hamisan megszépíteni akaró rózsaszínű vígjáték ellenhatásaként születtek művei.

Az élénk kölcsönhatás Hevesi életműve és a külföldi kultúra között sok egyéb mellett előadáskörútjain is megnyilatkozik. Szuggesztív, nagy érdeklődéssel kísért előadásokat tart Londonban, a Shakespeare Társaságban, a King’s College-ben, a Pen Club-ban.

Mindez — amiről csak vázlatosan szólhattam most — a Hevesi-centenárium közeledtével új feladatokat ró ránk. Születésének századik évfordulójára a Hevesi-kutatás eddigi eredményeit tovább szeretnénk gazdagítani. Hazai működése feltárt, külföldi tevékenysége és visszhangja viszont csak alapjaiban és nem részleteiben ismert. Ezért fordulok a Magyar Hírek olvasóihoz azzal a reménnyel, hogy a nagy magyar színházművész és tudós emlékének áldozva segítik tervezett munkámat.

László Anna

*

FELHÍVÁS. Kérjük kedves olvasóinkat, ha bármilyen Hevesi Sándortól származó vagy Hevesivel foglalkozó külföldi írás birtokában vannak, szíveskedjenek vagy ezt elküldeni nekünk vagy feltüntetni a megjelenés adatait, amelyek alapján a helyszínen magunk is megkereshetjük az anyagot. Köszönjük. Címünk: Magyar Hírek szerkesztősége. Budapest, VI., Benczúr u. 15.

Szent György (Orosz ikon, XVI. század eleje, Budapest, magyar orthodox templom)

S3 ■$."■ Aä* '

A SOPOTI C

Az október végi, hűvös szombat este házon kívüli program helyett az ember szívesebben belesüpped egy kényelmes fotelba és nézi a tévét. Móricz Zsigmond bűbájos kisregénye, a Pillangó tévé-változata után, nemzetközi dalfesztivál záróhangversenyét közvetítik a lengyelországi Sopotból. Jóllehet bőven van részünk hasonló műsorokban, s nyilván ez az est sem nyújt különösebb újdonságot — lévén az énekelt téma mindig ugyanaz: a szerelem —, mégis szinte izgatott örömmel figyelem az adást.

S míg különböző nemzetek szépséges dalkirálynői csábos miniben, maxiban vagy estélyi pantallóban versengenek, kezükben mikrofonnal, visszaringatom magam a nyárba. Az idén egy fülledt augusztusi este én is ott ültem a sopoti dalfesztivál színhelyén, az Erdei Opera 22. sorában.

De hogyan is jutottam Sopotba, a lengyelországi Siófokra?

Sem a mi IBUSZ-unk, sem az Orbis, a legnagyobb lengyel utazási iroda jóvoltából, hanem testvérlapunk, a Nasza Ojczyzna (a lengyel „Magyar Hírek”), azaz a Lengyelország határain kívül élő lengyel honfitársak havonta egyszer megjelenő gyönyörű és közkedvelt lapja szerkesztőségének meghívásába. Varsóba érkezésemtől egy héten keresztül, elutazásom pillanatáig, bármerre jártam is az országban, éreztem figyelmes gondoskodásukat, vendégszeretetüket. Lengyel újságíró kollégám pedig újdonsült idegenvezetői minőségében olyan fáradhatatlan és alaposan felkészült útikalauzként tevékenykedett, hogy bátran felvehetné a versenyt a hivatásos cicerónékkal. Voltak is bőven ezekből, bármerre jártunk, amerikai, angol, francia, német, svéd, holland csoportokat vezettek, s, ha lengyel turisták tűntek fel valahol, ki tudja, a világnak mely tájáról jöttek haza, országnézőbe.

Ha a korábbi években hazalátogatók fájdalmasan vették szemügyre a pusztítás nyomait, már a 85 százalékban elpusztult főváros, Varsó újjáépült, modern várossá vált, amelyben azonban kegyelettel építették újjá a műemlékjellegű negyedeket és épületeket. Én már így láttam a lengyel fővárost.

Bejártam a történelmi múltú Krakkót is, amely viszonylag kevesebbet szenvedett a háborúban. A Visztula partján, a mészkőszikladomb csúcsán épült Wawel, a királyi palota és a székesegyház megragadó szépségű műemlékegyüttesét, a nemzeti történelem emlékeinek kincsesházát is elárasztották a látogatók. A székesegyházban nyugszik Báthory István, erdélyi fejedelem is, a lengyelek egyik legnagyobb királyukat tisztelik benne.

Nevével később is találkoz-Krakkó. Részlet a Wawel egyik csőd.

Lenyűgöző az a gazdagság, amely már belépéskor magával ragadja a látogatót. Időtlen szépségükben pompáznak a végtelennek tűnő teremsorban az ékkövekkel díszes, óarany ragyogású katolikus liturgikus tárgyak, a puritán fényű protestáns edények, az isteni fájdalmak fába faragott szobrai, az őszinte hit vászonra és fára festett örömei és kegyetlenségei, a zsolozsmázó éjszakák varázslatai, a miseruhák és gobelinek, és mindazok a tárgyak, amelyeket évszázadok során a legpénzesebb mecénás, az egyház rendelt a még gazdagabbaktól: a művészektől.

— A Magyar Nemzeti Galéria egyházi gyűjtemények kincseit bemutató kiállítása — mondja Dávid Katalin művészettörténész, a rendező — az első olyan hazai megnyilatkozás, amely az egyházak tulajdonában levő egyetemes értékeket együtt tárja a néző elé. A római katolikus, a református, az evangélikus, az izraelita, a magyar ortodox és a görögkeleti szerb egyházak művészetének közös áttekintése szinte kínálja a bennük mutatkozó sajátosságok határozottabb érvényesülését. A kiállítás ezzel túl is mutat művészettörténeti feladatán, s bizonyos értelemben a magyar művelődéstörténet szélesebb területére világít rá.

— A bemutató — amennyire a megmaradt emlékek lehetővé teszik — a legkorábbi időből, tehát az államalapítástól kíséri végig az egyházművészet alakulását. Arra törekedtünk, hogy nindegyik egyháznak művészettörténetünkben elfoglalt adott szerepe érvényt kapjon, korszakonként más-más egyházművészeti anyagot hangsúlyozva — aszerint, melyik volt az adott időben meghatározóbb, vagy kiemelkedőbb.

— Ügy érzem, soha nem fogom elfelejteni azt a megértő segítőkészséget, amit a kiállítást megelőző felmérő munka során tapasztaltam. Gazdag egyházi kincstárak nyíltak meg előttünk, hogy az egyetemes művészettörténet által jegyzett ereklyetár-Széchy Domokos kelyhe <1440— 1465, Esztergom, Főszékesegyházi Kincstár)

Kondor Béla: Pléh Krisztus (1970)

4