Magyar Hírek, 1970 (23. évfolyam, 1-26. szám)
1970-10-31 / 22. szám
$ VÁROSOK. :ndre ii. AQYOMÁNYA kedvvel láttak munkájukhoz, valóságként hozták közel a múltat, felidézték a Comedia del Arte bohókás, nyers, őszinte légkörét; a nyári hétvégi színházi esteken Szentendre főtere száz esztendőket fiatalodott, fölnyíltak az időkuliszszák, régi korok levegője de nyugodtan elmondhatom, rengeteg nézője volt a szentendrei játékoknak, a fővárosból a nyári hétvégeken külön HÉV, autóbusz- és hajójáratokat indítottak, mert az érdeklődés felülmúlt rhinden várakozást. A kitűnő rendezés és a főszereplők bőkedvű játéka mellett a színinövendékeknek döntő szerepe van abban, hogy a szentendrei színház különbözik minden más szabadtéri színháztól. A főiskolások serege alkotta a statisztériát, felszabadult, derűs bolondozásuk, „csepűrágói” vitalitásuk hűségesen idézte fel azt a kort, amikor Szentendre Fő tere nem „régiség”, különlegesség volt még, hanem megszokott, mindennapi valóság. Alig valamivel több, mint egy esztendő telt el a kezdet óta. Három éve sincs, hogy a színi főiskolások szentendrei sétájuk során a színjátszás számára felfedezték ezt a gyönyörű teret. Nem nagy idő. A város korához képest elenyésző. Mégis, most már e színjátszás nélkül a szentendrei nyárból valami hiányozna. Ritka eset az, amikor két nyár elmúltával, nem egészen két esztendő alatt, valami nélkülözhetetlen hagyománnyá válik. De most ez történt, itt, ezen az őszi napfényben sütkérező kis téren ódon épületek között. Kristóf Attila Európa legkisebb fogadója KÉT KERT Szentendre legmagasabb és legmélyebb pontján két kert fekszik. A két kert között a távolság másfél—két kilométer lehet, egyikből nem látni a másikat, mert az egyik kert a Pilissel ölelkező, szelíden összehajló nyugati dombokon virul őszi ékességében, a másik a Duna-part mélyedésében, mint egy védett kagylóban. A kettő között áll a város törékeny öreg házaival, szűk utcáival féltékenyen őrizve egy középkori városszerkezet szigorú rendjét és meghitt légkörét. A két kertet, mint térképre húzott tusvonal, egy emberszemmel láthatatlan fonal köti össze: a művészet. A dombháton pirosló kertben mészfehér, egyforma arcú, villogóan új épületek állnak, mint egy zárkózott családi településen. A szellős rendben elhelyezett földszintes házak között hatalmas tágasságot fonnak át a kavicsos utak és az őszi naptól perzselt gyepágyak. Minden háznak van egy középső traktusa, földig érő ablakokkal, egy-egy fényben fürdő műterem s a kőkerítés kapuja mögött, a gyümölcscsüket hullató diófák alatt nyers kőtuskók, félig már megfaragott szoborvázlatok, mint holmi jelképek és cégérek, amelyek arra figyelmeztetnek: a látogató itt lépi át az új szentendrei művésztelep kapuját. A telep ilyenkor csöndes, a festők a város ódon zugaiban állnak állványaik mögött, a szobrászok az engedelmes anyaggal dolgoznak, csak egy kisfiú karikázik haza az iskolából s az egyik műteremből kijön egy izmos, trikós fiatalember, egyetlen trapézművész lendülettel felveti magát az ágak közé, megül egy csonkon és rázni kezdi az érett diót. A csendbe néhány éles koccanás hasít, szinte hallani a lepattanó kőszilánk zúgását — valaki a faragáshoz látott s az üvegen át ki lehet lesni egy hatalmas, szakállas alakot, amint áll a kőtuskó előtt, kezében véső és kalapács, a szobrászok ősi eszközei, arcán olyan feszült figyelem és olyan mély töprengésről tanúskodó ráncok, hogy az arcot keretező szakáll is vasból kovácsolt ékességnek tűnik. A művész és a készülő alkotás szinte összeforr ebben a helyzetben, az élő ember és a holt kő között az alkotás titkos folyamatának forró áramkörei futnak. Az új szentendrei művésztelep szakított a régi művésztelep hagyományaival, itt szobrászok is dolgoznak, nemcsak festők és grafikusok. Három-három évig vendégeskedik a művész, a műteremmel egybeépült családi lakásokban, anyagi függetlenségben és teljes szellemi nyugalomban. Ebből a kertből át lehet látni a Malompatak völgyén túl emelkedő másik dombhátra, ott a messziről idevakító sorházakban, az ódon város új lakónegyedében a város polgárai élnek, s amögött a domb mögött, a lejtő legmélyén, a parti kanyarulatban rejtőzik az a másik kert... Ez a kert a híres szentendrei szoborpark. Néhány évvel ezelőtt egy szobrász engedélyt kért és kapott a szentendrei tanácstól, hogy szobrait a város tulajdonát képező kertben kiállítsa. Szentendre kapcsolatai a művészetekkel olyan mélyen gyökereznek, hogy senki sem talált kivetnivalót a kerti kiállításon. A szobrokat elhelyezték a dombra kapaszkodó kert bokrai és fái között, természetes környezetben s kitűnt, hogy semmiféle rendező ötlet nem tudja felvenni a versenyt egy régi kerttel, amelyet valaha valaki művészi gonddal és ihlettel telepített, összeválogatva fákat és bokrokat, ritka növényeket. Mintha ötven vagy száz évvel ezelőtt már arra gondolt volna, hogy valamikor egy szobrásznak eszébe jut a kertet szobraival megtölteni. Így született a szentendrei szoborpark, amelyhez a város, a művészek nemes gondolkodású és bőkezű pártfogója szép kis házikót épített a toborozni kezdte a magyar szobrászokat, népesítsék be a kertet. A szobrászok elmentek a szentendrei kertbe, megnézték az első szobrokat, azután hazamentek a műtermükbe és gondolkodni kezdtek. A városnak egy kérése volt: a szobrok legelső változatát, az első megfogalmazást, az alkotás születésének vajúdását idéző műveket adjanak. A szobrászok megértették a szentendrei magisztrátus szép gondolatát és elkezdték küldözgetni a sok mázsás vázlatokat, amelyeket értő kezek felraktak az előre elkészített talapzatokra, időálló anyaggal konzerválták az agyag- és gipsz-tömböket. Még öt év sem telt el és a szentendrei szoborpark gazdag tükörképet adott a mai magyar szobrászat vívódásairól... Nem lehet megrendülés nélkül járni ezt a kertet, mert ez nem hasonlít semmiféle kiállításra, mert a kiállítások mindig a befejezést tükrözik, ez a szabadtéri múzeum a kezdetet, a születés csodálatos gyötrelmét, az alkotó művész első kitárulkozását. Van ezekben a nyers vázlatokban valami az első, kapkodó szerelmi vallomás lázaiból, a kert légköre valamiképpen felfűlik azoktól a gyöngéd és indulatos mozdula-* toktól, amelyekkel a szobrász a nyirkos agyagból elővarázsolta egy meztelen női váll gyönyörű ívelését, egy régvolt király komor fenségét. S milyen meghökkentő találkozások. Ahol a part középső útvonala nekilendül az enyhe kaptatónak, egy pirosló mogyoróbokorral a háttérben rőtbarna szarvastehén áll a borjával. Kecsesen és arányosan, abban a figyelő tartásban, ahogy a szarvas áll az erdőben, dermedten a félelemtől és menekülésre készen, mert valahol ember jár a sűrűben. A szobor talapzatán Somogyi József neve olvasható, azé a szobrászé, aki a dunaújvárosi Martinásszal és a vásárhelyi Kubikussal olyan szenvedélyes viharokat váltott ki. Somogyi művészi fogalmazására a szikár egyszerűség és a munkában elnyűtt emberi test inai, csontjai, bütykös ízületei, a munka drámaköltészetének csomópontjai jellemzőek; ez a két szarvas peuig csupa lírai arány, a természet költészete, mintha ez a szobordrámákat fogalmazó nagy művész néha kiszökne a maga zord világából és állatmeséket olvasna egy erdei zugban. S nem messze a tájba simuló állatcsoporttól Borsos Miklós Térforma-kompozíciója látható, valamiképpen az Anjouliliomra emlékeztető alkotás, amely a művész tihanyi műterméből került ide. A végletekig leegyszerűsített pogány jelkép, vagy a legfelszabadultabb ihlet agyagba foglalt formái erről nem beszél a tájékoztató, s a látogató úgy érzi, nem is illenék feszegetni a titkot... A kert nagyon csöndes, néha csattan egy fényképezőgép zárja, a kavics meg-megroppan a látogatók talpa alatt, a megjegyzések is csöndesek. Mindig feljebb és feljebb vezetnek az ösvények, minden kis tenyérnyi fennsíkon áll egy szobor, hever egy női akt, komorlik egy férfiarc. Már fenn jár a látogató a dombocskát lezáró, terjedelmes sárga kúria közelében, amikor a nyitott ablakon váratlanul felsír egy újszülött csecsemő, azzal az éles és riadt rikoltással, amellyel a világra érkezett emberke jelentkezik. A terjedelmes kúriában a szentendrei szülőotthon működik, a csendes kert fölött az élet első hangjai repkednek, a néma szobrok fölött az újszülöttek madárcsipogása. — Megint érkezett valaki — mondja csöndesen az öreg parkőr s nem lehet tudni, kire érti? Arra a kisgyerekre, aki éppen a világra jött odafenn, vagy arra a teherautóra, amely éppen megáll a kapuban, a nagy szögletes ládájában egy új szoborral. Baróti Géza Borsos Miklós: Térkompozíció Somogyi József: Szarvasok (Vámos Lár/Jó felvételei) áradt, a tér, az ódon házak már nem díszletként, hanem lényegként vették körül a különös játékot, a művészet a térnek cserébe önmagáért visszaadta a múltat. Vásári komédiások, erőművészek, szemfényvesztők járták a várost. Ügy, ahogy egykor, „képmutogatók” csalogatták a nézőket a színielőadásra, habár — alig hogy híre ment a dolognak — már senkit sem kellett különösképpen csalogatni. Pontos számadatom nincs, Az új művésztelep
