Magyar Hírek, 1970 (23. évfolyam, 1-26. szám)

1970-03-21 / 6. szám

Egy nemzet emelkedésének tapintható jelképe, akár a lánchíd, mellyel fogantatása iker volt, s amelyet — régi pesti humorka szerint — bele kell tolni, ha esik az esó.

Kocsin mentem rajta először végig, több bizony, mint ötven éve annak. Omnibuszon, a kocsis mellett, aki azzal tett boldoggá, hogy az Alagútban, ahol tilos volt vele pattogtatni, kezembe adta az ostort. Az omnibuszra oldalt az Elkán szűcs neve volt ráfestve, előtte két nehéz mecklenburgi trappolt, úgy utaztunk — már engedelmet kérek — lócitromtól lócitromig. A két végállomáson volt ugyanis ebből egy-egy nagy rakás, a Horváth-kertnél és a Műcsarnok mögött; klasszikus ma már a két végpont közti útvonal, autóbusz járja ma is.

S ez az útvonal az Alagúttal vált lehetségessé. Amíg nem volt meg, úgyszólván hiába állt a Lánchíd: Buda és Pest közé odatehénkedett a Várhegy, át kell mászni rajta. Eötvös József és Jókai például a Svábhegyről igyekezett lefelé, az Akadémia ülésére. „A Svábhegyről leértünk, lejtőn sebesen halad az ember” — írta Jókai. — „Eljutottunk a várhegyig, az alagutat még akkor fúratta Ürményi (ez az ő müve volt, bizony megörökíthetnék egy emléktáblán a nevét), eszerint még a várba is fel kellett ballagnunk, hogy a Lánchidhoz jussunk.”

Az ám, kétségkívül „Ürményi műve” volt az Alagút. Ür. ményi József egykori alnádoré, a Világos utáni ötvenes évek konzervatív főnemesi pártjának, a magyar feudálkapitalizmust megalapozó neo-széchenyiánusoknak gazdaságpolitikai vezéréé. Clark Ádámmal csináltatta meg, a Lánchidépítő Clark Vilmos társszerzőjével. Bécs nem is nézte egyelőre jó szemmel (később sem nagyon), hogy jövendőbeli partnerei, némely magyar mágnások ott a Lajtán túl, -külön „tartományi” kapitalizmust szerveznek.

(IfJ. Novotta Ferenc felvétele)

kó«4i WMLYAMMS:

delmi Bank „nagyobb előlegére” szorul — holott utasforgalma már az első években is eléri a milliót.

Az Ürményi emléktáblája az Alagúton, melyet Jókai oda reklamált, mégis elkelne oda; nevének csak fölé kellene vésni, nagyobb betűvel, a Széchenyi s a Clark Ádám nevét.

Jól építették az Alagutat, azért szolgál jól ma is: nemcsak két szekér — két autóbusz is tisztességesen elhalad benne egymás mellett. Azóta új műkőburkolatot kapott az Alagút belseje — s olvasom, hogy mégsem az Alagúton keresztül próbált menekülni 45-ben az utolsó várbeli német alakulat. Hisz fel is robbantotta volna akkor, mint a Lánchidat, melynek robbantásával már 1849-ben is megpróbálkoztak, s meg is járták elődei. Megjárta akkor az ostromlott német az Alagút budai szája, azazhogy annak leendő helye fölött is: Udvardi őrnagy a Horváth-kertből ott mászott fel rohamozó honvédéivel.

Legyen a Horváth-kertben, Budán! Dehogyis frivolitás itt mindjárt a Zerkowitz dalát megpendítenem! Azt is hogy Éjjel az omnibusz tetején. Hozzátartozik az is az Alagúthoz, de meg e város dallamkincséhez is. Mit nem adott volna ezekért 1861-ben a jeles Molnár György, amikor Alsdorf német direktortól kibérelte a Színkörnek becézett Horváth-kerti pajtát, kiíratta rá a régi balatonfüredi színház Kisfaludy-féle jelszavát — Hazafiságot a nemzetiségnek! —, buzgón játszatván benne e jelszó alatt („párisi kánkánnal”) a Dunnán apó és fia című műremeket!

(Lesz különben, mint hallom, színház megint — ha nem is az Alagút túloldalán, de fölötte: a régi Várszínház születik ott újjá, hogy Budának újra színháza legyen.)

Molnár Györgyöt említettem az imént, a hajdankori Horvát-kerti színigazgatót — hadd mondok most másik Molnárt, újabbat és klasszikust: magát Molnár Ferencet. Dermesztőén kacagtató polgárkritikájának egyik legremekebb próbatétele volt a Regényvázlat című s Az Alagút-panama alcímű rettenetes szatíra.

„Egy pénzcsoport" — úgymond — „elhatározta, hogy értékesíteni fogja a budai Alagutat, amely úgyszólván parlagon hever a Várhegy alatt. Azért a néhány emberért, aki ezen a lyukon megy át a zöld Budára, igazán nem érdemes üzemben tartani ezt az intézményt, elhatározták tehát, hogy egy gyönyörű világvárosias tervvel járulnak a fővároshoz és a kormányhoz, az Alagútból világraszóló nevezetességet csinálnak, amely nagymértékben fogja idevonzani az idegent, s amely már a maga különösségénél fogva is a kontinens világcsodái közt fog helyet foglalni. A terv az volt, hogy az Alagutat mindkét végén befalazzák és a közlekedés elől örök időkre elzárják. Bent, az így előállt helyiségben ezer darab ívlámpával vakító fényt árasztanak, a mostani két gyalogjáró helyén a fal mellett vonuló hosszú bársonypamlagokat állítanak fel. a mostani kocsiutat pedig 40 centiméterrel felemelvén és zöld posztóval behúzván, baccarat-asztallá alakítják át. A tervezők szerint ez lesz a világ legnagyobb baccaratasztala, amely már ennélfogva is megérdemli az állami és városi támogatást. Az Alagút hossza ugyanis 349 méter és 66 centiméter lévén, a bakkasztal maga 349 méter hosszú lesz, miután 66 centimétert foglal el az Alagút kapuit fedő két Rabitz-fal. Az asztal körül 700 játékos foglalhat egyszerre helyet, ami körülbelül hetven fővárosi kártyaklubot tesz egyszerre feleslegessé. A pénzcsoport az Alagút ilyen célra való kibéreléséért hajlandó évenként 500 korona bért fizetni, s egyben megengedni, hogy a Budára tartó gyalogosok és kocsik minden külön díjfizetés nélkül igénybevehessék az Albrecht (ma: Hunyadi János) utat. Ezenkívül még csak néhány kisebb kérelme van a pénzcsoportnak a fővároshoz: a város vállalja el az Alagútnak télen gázzal való fűtését, adja a villamos áramot önköltségi árban és szubvencionálja ezt az idegenforgalmat emelő intézményt évi nyolcvanezer koronával.”

Dr. Egyenes Péter országgyűlési képviselő és fővárosi bizottsági tag ezt megtudván, felháborodott és cikket akart írni ellene. De közben „beszéltek vele”. Beszélt vele dr. Kijáró, a neves fővárosi ügyvéd és pártvezér, aki a pénzcsoport nevében kocsi-átalányt ajánlott fel neki, amennyiben az Alagutat budai útjain csakugyan oly fájón nélkülözné; beszélt vele saját sógora, a Fővárosi Minden Lében Bank igazgatója, közölvén, hogy hetvenezer koronával van érdekelve ez ügyben, s hogy gyermektelen lévén, vagyonát dr. Egyenes Péter fiai öröklik; beszélt vele legjobb barátja, dr. Agresszív Arnold, a nagy purifikátor, ezúttal mint az Alagút-pénzcsoport jogtanácsosa; s beszélt vele végül az az egyetemi tanár, akinél dr. Egyenes Péter fiának ősszel az utolsó pótvizsgát keilenden letennie, s aki — „nem azért mondom, mert kedves fiának jövője kezembe van letéve” — jóakaratúlag figyelmeztette dr. Egyenest, hogy csak egy zsaroló kompánia eszközévé válik, s majd azt mondják, hogy ő azért lármázik, mert nem kapott. Egyszóval: beszéltek vele. S dr. Egyenes Péter mindezeket kirúgta ugyan, de egyre csökkenőbb lendülettel rúgta ki, a végén pedig nem írta meg a leleplező cikket, hanem — az ingyen elhallgató és a pénzért elhallgató közt mindössze azt a különbséget szűrvén le, hogy az előbbin még nevetnek is — kissé szomorúan elment feleségéért, aki éppen dr. Agresszív Arnoldnénál volt zsúron.

Vagyis: az Ürményi-féle alagútépítő pénzcsoporttól a dr. Kijáró és dr. Agresszív alagúthasznosító pénzcsoportjáig — mert hiszen a valóság elemeit az írói zseni összegezi — meredeken és „történelmileg rövid idő alatt” tette meg a magyar kapitalizmus a halálos utat.

illők Dunánk szélén, a pesti parton — akárcsak Arany Já/l nos százkilenc évvel ezelőtt —, Előttem a kép, színdús, üde carton. A Vár, a Lánchíd, az Alagút.

Ahonnan nézem, a kacsalábon forgó új óriásszálloda, az Inter-Continental Duna helyén 1945-ig, földszintjén a Negresco nevű kávéházzal, az Első Magyar Általános Biztosító palotája állt. Azé, amelyet Ürményiék 1857-ben alapítottak, vezetését arra a 48-as honvédtisztre, arra a Lévay Henrikre bízván, aki aztán a század végére már megbárósodott s éppúgy főrendiházi taggá lett, mint utóda, Ormódy Vilmos a század elején. Csakhogy Henrik még a szabadság katonája volt és a biztosítás szakembere, Vilmosnak meg Ormódy Bertalan volt a bátyja, a Hölgyfutár munkatársa s a Magyarhon ébredése című verskötet szerzője, ő maga pedig a női eszményt hirdető művekre tűzött ki akadémiai jutalmat s teljes fizetéssel szabadságolta évekre ifjú tisztviselőjét, Lengyel Menyhértet, miután megtekintette A nagy fejedelem című első színművét a kültelki Thália-színpadon. E törekvő s módjával még széplelkű kapitalisták harácsoló, majd árjásító, gleichschaltoló utódai már sem a szabadsághoz, sem a biztosításhoz, sem Magyarhonhoz, sem a női eszményhez s az irodalomhoz nem értettek — égzengésben, robbanásban, földindulásban így tűnt el tehát Ürményiék biztosítási palotájának még a nyoma is. Ez a lejtő is meredek volt, ez a tempó is sebes, ez a grafikon is mutat valamit. Állok Dunánk szélén, a pesti parton.

Állok az Ürményiék egyik alkotásának beépített helye előtt — s nézem a túloldali másikat, amely megvan, az Alagutat, mely túlélte a Molnár-szatíra jogosultságának korát s az abból logikusan elkövetkezett históriai robbanást, a szemközti új szállodaóriásnak helyet csinálót. Üj hazának helyet csinálót.

így áll amott szemben most előttem a kép, színdús, üde carton.

Voltaképp a Széchenyi régibb, falrahányt borsóit kezdték fölszedegetni.

Az alagútépítés már a negyvenes évek elején a Széchenyi nagy Lánchíd-tervének része volt: Ürményi tehát, mikor megcsináltatta, s épp a Lánchíd egyik mesterével csináltatta meg, akkor e gyakorlati program végrehajtásában egyúttal politikailag is Széchenyi művének jelképes és elvszerű folytatását kívánta demonstrálni. (Más kérdés, hogy ekkor már ez nem volt ugyanaz.)

Bérczy Károly akkor még nem fordította az Anyégint, csak Heckenastnak csinált Világkrónikát, s abban írta meg az Alagút riportját is: az Alagútét, „mely a budai várhegy alatt ISO öl hosszúság és 5 öl szélességben vezet keresztül s 1857- ben már a szekerek átjárására is készen fog állani”.

S így mondja ő is: „Gróf Széchenyi István ezen eszméjét Ürményi József fogta fel s 300.000 forintnyi tőkével részvényes társulatot alapítván, ennek fáradhatatlan buzgalmú elnöke lön. Az anyagi kivitel érdeme Clark Adám angol építészt illeti, ki a hasonnevű Tierney Clark nagy hírnevű építész remekművét, a páratlan Lánchidat elhúnyt mestere jobbkeze gyanánt fejezte be. Az alagút díszes homlokzata s tömör idoma a Lánchíd nagyszerűségéhez van mérve s ennek folytatásaként tekinthető, miután e két nagy mű egyenes vonallal köti össze a pesti partszegélyt Buda Krisztina külvárosával. Az angolul tunnelnek nevezett alagút belseje is — bár az átfúrásnál és sziklarepesztéseknél sok akadállyal kellett megküzdeni — mindenütt csinos és arányos. A ki- és bevezető két oldalgyalogút között egymás mellett elhaladó szekerek számára kellő tér van hagyva. Építésmódja Clark Adám találmánya szerint eltér az eddigi alagútakétól, mert míg azok beljebb egyre magasodnak, itt az üreg magassága közép felé kisebbedik, s míg a bejárásnál az öt ölet három lábbal haladja meg, addig e magasság a középen csak egy lábbal több négy ölnél.”

Hogy ezeket a mágnásokat mi lelte! Széchenyi Döblingből némi elégtétellel, de kissé fanyarul is figyeli, mint kap észbe az osztrák tőke gyarmatosító ereje láttán — jó másfél évtizedes késéssel — a magyar arisztokrácia: az a németes mágnásvilág, mely a „Stefi gróf”, a bogaras „Stefferl” hajdani „bolondériáin” annyit mulatott, s amelynek mozgékonyabb része most lázas közgazdasági tevékenységbe kezd, sőt osztrák tiszteket inzultálgat. s nem győz díszmagyart ölteni. Lám, muszáj nekik 1856-ban földhitelbankkal is kísérletezni. 1857-ben Első Magyar Általános Biztosítót alapítani!

Bizony, a feudálkapitalizmusként jelentkező magyar kapitalizmus nem éppen egészséges, de még mindig szükséges, s mindenesetre nagyszabású fundálásának történetileg még mindig nem kellő figyelemre méltatott évei ezek. S a nagy vasútépítkezések évei: 55-ben, 56-ban alakulnak az ország nagy vasútvonalainak engedményes társulatai, igazgatóságukban csupa mágnással, köztük egy-kó! bécsi pénzcsoporttal és — Péreire, Fould, Seilliére — a Második Császárság nagy párizsi bankámeveivel. Kilencven évre szólnak a licencek: olyan kamatproblémákat, pénzügyi és jogi kérdéseket vetnek fel ezek is, hogy a 67-es magyar kormányok ugyancsak beleizzadnak majd, míg a vonalakat sikerül végre idejekorán állami tulajdonba venniük. Különben is kapkodva megy minden: maga Ürményi is majdnem lehetetlenné lesz anayagilag, ha váltóadosságából a vállalkozási lázba esett mágnások ki nem húzzák. „Ürményi Széchenyit utánozzaV — mérgelődik hivatalos jelentésében Kempen altábornagy, a bécsi rendőrminiszter. „Igen tevékeny izgató, úgy viselkedik, mintha a konzervatív párt vezetője volna” — mondja egy másik jelentés; beválasztását az OMGE vezetőségébe az ország helytartója, Albrecht főherceg nem erősíti meg. Az osztrák és a speciális, parlagi magyar kapitalizmus birkózásának első. „szabadfogású” menetei ezek, mélyén a kompromisszumot meghozó Hatvanhét előtt. A hatvanas évek elején már Urményi Alagút-részvénytársasága is a Pesti Magyar Kereske-10

tajos összerántó

homloka redőjét, Nem akart elhinni

Toldirul ily dórét; Még egyszer a dolgot kérdezi apróra,

S miután elhitte,

komoran így szóla:

s parancsol» egybe’ testőr-kapitánynak: Elfogatásárn, mint úti zsiványnak,

Csapatot hogy küldjön Toldinak e percben. S tartsa nehéz vason, szigorú tömlöcben.

A szalontai tivornyák híre eljut Nagyíaluba is, özvegy Toldi Lőrincné nem sejti, mi történhetett fiával. Aggodalmában tüstént útra kel, de mire célhoz ér, mór csak a garázda cimborákat és a ledér nőket találja a várban. Miklóst, — akinek jelentik édesanyja közeledtét — elfogja a szégyenkezés, nyeregbe pattan és clvágtat. Sokáig tévelycg erre-arra, végül — szinte akaratlan — belovagol Budára. Nem azért jött, hogy lássa Piroskát, óvakodik tőle. hogy akár csak véletlenül is találkozzanak. De hogy ne is halljon róla, arra hiába ügyel. Megtudja, hogy Tar Lőrinc gonoszul bánik asszonyával. A szegény teremtés egyre fogy, sorvadozik. Toldi ezt már nem tudja szó nélkül tűrni. Bajvívásra hívja Lőrincet, aki gyáván, mondvacsinált ürügygyei kitér a harc elől és...

Fegyveres ittlétem megbocsássa, Felség! Hanem üldöz engem bosszuló ellenség, Toldi erős bajnok, úton és útfélén: Életre-balálra vini akar velem.

Csellel, erőszakkal rávett vala, rákért, Hogy helyettem ő ví a szép Piroskáért; Vitt; a leány nőm lett; azután megbánta: örült szerelemre gyúladt fel iránta.

Se t e lovag nem vagy ezután, sem Toldi: Címered a könyvből m a ki fogják dobni, Becstelenül a díszt m a letépik rólad,

Róla is. Elmehetsz.

Rossz bőröd megóvtad!

A z pedig otthon sem vala rnílő héten, Bujdosik, erdők közt, mint bús bika réten, Mely töri a nádat rideg özvegy útján,

Egész falu sem bír vele a nagy pusztán.

De mikor a vérszomj kerekedik feljül, Be-bejő Budára titkon a vad helyrül,

Lőrinc pedig épen tér vissza Budáról. Vagyis Dunaszerre, lefelé a várból.

S íme sarok mellől Toldi reá fordul. Ragadó nvakszirton s ráförmede mordul:

Kiálta fel a hős, s lebukott utána, \

S felhozó, mielőtt a fenékre szállna. fi,

Ott az erős bajnok, noha csak fél karral, ft Oszva elére a kis szigetet Tarral,

Létévé a fák közt egy szép tiszta helyen, V Megvárta sokáig, hogy jól kipihenjen; J

S vonszolta — hiába verdik erőlködve — Csónakot a parthoz talála kikötve.

Amint már közepén halad a folyónak, Egyszerre nagyot rúg s fellibhen a csónak, Oda tekint Miklós, mellette mi csobban: Hát foglya kiugrott s lemerül a habban.

Bosszúm' a Dunának nem engedem által: Meghalsz, nyomorult:

de az én kezem által!

Jössz velem itt mindjár’ Duna szigetére, Vívni: ne kiáltson rám egy pulya vére!

Akkor szóla „No Tar, itt az idő, vijjunk,

Halál ma egyőnknek e szigeten dijjunk, — Én csak e szál karddal, te egész fegyverben: Viadalmunk ukkép van egyenlő szerben.

Néz vala szét Lőrinc: a vízre, az égre,

Látja, sehol senki nem jő segítségre,

Elbúsulja mugál, elszánja keményen.

Bátrabbá teszi most az utolsó s'.égyci..

Halnia kell, tudja: de a reménység is Felcsillan előtte: hátha talán, mégis!...

Fogat csikorint. hogy csak levegőt szabdal,

(Vala jártas vívni hadakon k é t karddal,) |rjgR«|kfip Hirtelen a fegyvert veszi bal kezébe,

S döfi hón1 alatt Tar páncélja közébe.^/FOLYTATJUK,

Kardját senye Lőrinc forgatja emberül. Sok szúrást ügyesen, sok vágást kikerül, Toldit e fonák harc majd hozta zavarba, Jobb kézre csinálván, amit amaz balra: