Magyar Hírek, 1970 (23. évfolyam, 1-26. szám)
1970-09-13 / 19. szám
AZ ISKOLA % a fuiiam BARTÓK EML A KOLL Két régi kép. A FELSŐ: Bartók 1927-ben. S »z ALSO: Conrad Beck, Bartók, meg Paul Sacher 1939-ben, Baselban adásokra szóló jegyeket, szüleim bizonyos megértéssel és elnézéssel mosolyogtak. Én úgy éreztem, hogy már értem a bartóki zenét, s azt is határozottan éreztem, hogy ehhez az iskola segített hozzá, amely nemcsak homlokán viselte a Mester nevét, de igyekezett Bartók szellemében nevelni. — A kórus, amelynek tagja voltam, egyik szép sikert a másik után aratta, nagyszerűen összekovácsolódott, s már „jegyezték” a zenei világban, amikor a televízió nyilvánossága elótt döntő sikert értünk el. A siker ezúttal nemzetközi sikernek bizonyult, egy megtisztelő külföldi meghívás és egy jutalomutazás lett az eredménye. A kórussal eljutottam Párizsba és énekeltem egy dél-franciaországi katedrálisban, egy nagy nemzetközi fesztivál mezőnyében. Ez az út nemcsak az utazás hatalmas élményével ajándékozott meg, de azzal az élménnyel is, hogy a világ tájairól öszszesereglett kórusok és muzsikusok milyen határtalan tisztelettel viseltetnek Bartók iránt. Ügy éreztem, hogy mi, itthon még nem ismerjük eléggé Bartók Béla életművét, s bizonyos restelkedést okozott köztünk, amikor idegen nemzetek fiatal muzsikusai olyan tüzes és részletes elemzésekbe fogtak, amelyhez nemcsak nyelvi nehézségeink miatt, de kevésbé megalapozott ismereteink miatt sem tudtunk hozzászólni. Legalábbis nem olyan fokon, mint amilyen fokon Bartók nemzetének fiatalságához illett volna. Ez azonban korántsem az iskolánk hibája volt, hanem a ml sajátos és egyéni mulasztásunk, ami arra figyelmeztetett bennünket, hogy Bartók megismerésében még nagyon sok tennivaló vár ránk. Amikor a vonat ablakából megpillantottuk a Mont Blanc jeges és fényes csúcsait, egy hasonlat jutott eszembe. Bartók Béla mélységeit és magasságait már megpillantottuk, de a csúcsok még távol és fenségesen szikráznak. Baróti Géza As űszi Bartók Béta út Az országnak — e kétemeletes palotán kívül — alighanem egyetlen más olyan épülete sincs, amelynek nyitott ablakain át tavasszal, vagy ősszel egyszerre huszonkét zongora hangja hallatszik. Egyszerre huszonkét zongorából szökkennek elő, áradnak kifelé, úsznak át az ablakon és ütköznek össze a levegőben, valamely sajátos zenei csatát viva, a chopini melódiák, a liszti futamok, hogy el nem választhatóan immár ölelkezzenek, valamely égi tájon, a bartóki zene mikro- és makrokozmoszával és ebben az összefonottságban végül is szerteessenek, darabokra hulljanak és a semmibe merüljenek a hangok, valahol a Dózsa György úton, vagy a Hősök terén. S a huszonkét zongora chopini futamaiba és bartóki nehéz súlyába belezengenek, belefonódnak, a hangszer finomságától függően beleszitálódnak vagy beledörögnek a hegedűk, csellók, klarinétok, oboák, bőgők és trombiták, telehintik a hangokat a hárfa futamai, megszólalnak ebben a Gorkij fasori égi fényű zenében a kürtök, tubák és brácsák s olybá tűnik, mintha a világzenei mennyországgá és muzikális zűrzavarrá vált volna, egyetlen hangországgá, s a levegőben nem madarak röpdösnének, hanem jókedvű violin-kulcsok s nem az ég dörögne, villámhasitó sárga késeivel, hanem a zene fortissimója rázza meg a földet és a zene pianója oldja szelíddé a vihar leszakadását. Ezek a hangok fogadnak, játszanak velem és kísérnek, ezek a futamok ölelnek körül s ez a Uszít, chopini, bartóki muzsika ivódik belém és itatja át idegdúcaimat, amint az épülettel, a budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola Bartók Béláról elnevezett kollégiumával ismerkedek, az egykori Vilma királyné úton, a mai Gorkij fasor harminchárom szám alatt. A kollégium (Novotta Ferenc felvételei és Holies Gyula gyűjteményének képei) A Bartók Béla Zeneművészeti Szakiskola Budapest belvárosban, a Semmelweis utcában van, valamiképpen Budapest zenei negyedének belső körében. Szomszédos azokkal az intézményekkel, amelyek a magyar zenei életet irányítják a hangversenyrendezéstől a zeneműkiadásig. A Bartók Béla nevét homlokán viselő iskoláról, az iskola munkájáról és a bartóki szellemben végzett zenei nevelésről egyik volt növendék vallomását jegyeztem le. A volt növendék arra kért, nevét hallgassam el, s kérését ezzel indokolta: — Nem azért kérem nevem elhallgatását, mert nem lettem és minden valószínűség szerint sohasem leszek híres muzsikus, a zenéhez való viszonyomban sohasem leszek plakátnév. Azért nem kívánok névvel szerepelni a lap hasábjain, mert úgy érzem, ebben a vallomásban nem az én személyem a fontos, hanem Bartók Béla csodálatos egyénisége, az a halálon túli erő, amely képes a legnagyobb dolgokat véghezvinni, képes egy ember teljes szellemi valóját megváltoztatni, mintegy átrendezni egy ember lelki molekuláit. — Amennyire vissza tudok emlékezni, az óvodai éneklés, az együgyűen játékos dalocskák selypítve és a hanglétra fokain bukdácsolva előadott dallamai nem jutottak 2l hozzám, ha lehetett, kivontam magam ebből a közös éneklésből, szívesebben vettem részt a fiúkkal a homokvárak építésében és lerombolásában. Hogyan is sejthettem volna akkor, hogy valamikor a közös éneklés életem nagy szenvedélye és gyönyörű teljessége lesz, amely ifjúságom legszebb örömeivel ajándékoz meg. — Nyolcéves voltam, amikor inkább a szülők kedvére, mint a magam örömére, beiratkoztam egy zeneiskolába és elkezdtem zongorázni, természetesen annál a gyötrelmes kezdetnél, amit a hangokkal, a skálával való ismeretség jelent. — Két év múlva szüleim úgy intézték a sorsomat, hogy átkerültem egy zenei tagozatú iskolába, ahol a- zene volt a legfontosabb tantárgy. Idegenül és kissé ijedten léptem be abba az osztályba, ahol minden tanulótársam sokkal többet tudott, mint én, sokkal alaposabb és mélyebb zenei alapismeretekkel rendelkezett. Ebben a zenei tagozatú osztályban következett be az átalakulás, amelyet kezdetben magam sem értettem. Talán a versengés hajlama, amely minden fiatalban megtalálható, talán a lemaradástól való félelem, amely szintén egyik alkotórésze a fiatal és kialakulatlan jellemnek, az vezetett rá, hogy pótoljam hiányosságaimat. A zenei oktatásnak az a módszere megkönnyítette törekvésemet, már abban az iskolában azzal a módszerrel oldották a zene titokzatosságát, amelyet ma már az egész világon ismernek és iparkodnak lemásolni. — Nem tagadom, a fordulat engem is meglepett. Serdülőkorú lány lettem, az élet amúgy is tele van ebben a korban szertelen izgalmakkal, s ezekkel a lázas lelki válságokkal sokkal könnyebben küzdöttem meg, mint azok a barátnőim, akik nem ebbe az iskolába jártak. Ügy éreztem, a zene titokzatos gyógyszer, valami földöntúli nyugtató, amely a fejgörcsre éppen úgy használ, mint a lelki viharra. Remélem, mindez nem hangzik fellengzősen, tizenöt éves koromban semmiképpen sem tudtam volna így megfogalmazni. Ahhoz, hogy mindezt ilyen tisztán lássam és érezzem, újabb tíz évnek kellett elmúlni, s e tíz évből négyet a Bartók Béla Zeneművészeti Szakiskolában töltöttem. Azzal már tisztában voltam, s efelől tanáraim sem hagytak kétségben, hogy sohasem lesz belőlem hangszeres művész, de én nem is akartam az lenni. Akkor már megfogott a pedagógus hivatás, zeneoktató akartam lenni, ehhez lassan kibontakozó képességeim és vonzalmaim elegendőnek bizonyultak. — Már hosszú évek óta énekeltem kórusban, egyre inkább meghódított a közös éneklés varázsa. Talán sohasem történik ez meg, ha nem Kodály és Bartók szellemében dolgozott volna az énekkar, amelynek tagja lettem. Ekkor már sokat olvastam s éppolyan szenvedélyesen jártam hangversenyekre, mint a szüleim, talán csak érdeklődési körünk távolodott el egymástól. Apám és anyám nem értette a legmodernebb muzsikát, őket maAx Iskola radéktalanul boldoggá tette egy Bach-est a Zeneakadémián, Bartókot a dilettáns zenerajongók módjára tudomásul vették, de a tiszteletnél többet sohasem éreztek iránta. Amikor én lázasan olvastamf a Mesterről szóló könyveket, s vásároltam a Bartók-lemezeket, a Bartókhangversenyekre, operai elő-