Magyar Hírek, 1970 (23. évfolyam, 1-26. szám)

1970-09-13 / 19. szám

Az európai magyar egyesületek tánccsoportjainak I. magyarországi fesztiválja

Kárpáti József, az MVSZ főtitkára átadja a díjat a párizsi tánccsoport képviselőjének

(Novótta Ferenc felvételei)

magyar szakemberek, táncpedagógusok foglalkoztak velük ittlétük alatt, ők végezték az utolsó simításokat a csoportok műsorán. Műsor után pedig összeültek, megbeszélték a tapasztalatokat, ötleteket, megoldásokat gyűjtöttek. Megnézték, hol tartanak hazai kollégáik, a Rajkó-együttes, s mi az, amit egymástól tanulhatnának.

A tánccsoportok persze nem maradtak végig Budapesten. Ellátogattak Egerbe, a Dunakanyarba, Balatonra, Keszthelyre. Ám a legfontosabb mégis a fesztiválműsor volt. Neves szakemberekből álló zsűri, élén a Kossuthdíjas Rábai Miklóssal, az Állami Népi Együttes vezetőjével, nézte végig és bírálta el a programokat. S végül Kárpáti József, a MVSZ főtitkára nyújtotta át a díjakat, a magyar porcelán- és kerámiaipar remekeit.

Az anyanyelvi konferenciával egyidőben rendezték meg Budapesten az első fesztivált az európai magyar egyesületek tánccsoportjai számára. Szerencsés volt — jóllehet nem véletlen — ez az időegyeztetés. Az anyanyelvi konferencia résztvevői a gyakorlatban láthatták a magyar kultúra ápolásának és terjesztésének egy fontos területét; mindenki fölmérhette, vajon saját szükebb kolóniája mennyire tart lépést az európai színvonallal, milyen lehetőségek léteznek a hazai folklór megőrzésére. Ugyanakkor a más kontinensről jött honfitársak gyakorlatilag az egész világra szétviszik élményét, hírét a fesztiválnak, s így serkentik a távoli földrészek magyarjait is a nemzeti hagyományok okos ápolására.

Hét városból érkeztek tánccsoportok Budapestre. Lehetőségeik, körülményeik nem egyformák. Volt közöttük tízéves együttes, de volt, mely csupán néhány hónapja alakult. Bőven tanulhattak egymástól. Neves

Moór János, a burgenlandi magyar kultúregyesület vezetője ajándékot ad át az MVSZ-nek. Kárpáti József veszi át az ajándékot, mögötte Rábai Miklós Kossuthdíjas. Háttérben az unterwarti, oberwarti és oberpullendorfl tánccsoportok képviselői. Lent: Három tüzes pillanat a műsorból: a bécsi, a grázl és a tourcolngi együttes programjainak egy-egy pillanata

Huszonöt éve hagyta el az emberiséget — és néhány hét múlva, október 8-án lesz harminc éve annak, hogy hangverseny keretében búcsúzott el a budapesti közönségtől s rajta keresztül szülőhazájától.

A világ minden nyelvén megjelent zenei lexikonok és enciklopédiák éppúgy, mint a szinte napról napra gyarapodó-gazdagodó Bartók-irodalom önmagáért szól és önmagában véve bizonyítja a Mester jelentőségét — nem is beszélve a nemzetközi hangversenyprogramokról és hanglemezkatalógusokról. Nagy és egyetemes jelenség, nemzeti és nemzetek feletti egyszerre. Mi, az utókor alig vagy egyáltalán nem tudjuk felfogni e jelenség egészét.

Mint ahogyan a zene maga, általában véve is, mintha már-már kicsúszna kezünkből.

Korunk zeneélete riasztó gazdagságot mutat. Ügy teszünk, mintha kétszáz zenei nyelven beszélnénk egyszerre, holott valójában félő, hogy az egyik nyelvet sem beszéljük. A világjáró előadóművészek újra- és újratálalják több mint háromszáz év több mint háromszáz zeneszerzőjének termését és e tevékenységüket megsokszorozza a gépi hangrögzítés; a jazzmuzsika számtalan irányzata, valamint a különféle rendeltetésű egyéb zenék végtelen sora nemcsak mai formájában, hanem — a hanglemezeknek köszönhetően — teljes történeti múltjával együtt szólaltatható meg.

Minden túlzás nélkül kijelenthetjük, hogy legalább félezer zenei nyelvünk van.

Ez a végtelenbe szétszaladó differenciálódási folyamat már Bartók fellépésének idején megindult, sőt, egynémely vonatkozásában már a maiéhoz hasonló útra lépett. Ki tudott tájékozódni az 1910-es években és melyek voltak a tájékozódás módszerei? Ha ezekre a kérdésekre keressük a feleletet és ebben a tükörben vizsgáljuk Bartók életművét, talán egynémely vonatkozásban hasznosabb eredményekre jutunk, mintha akár novellisztikusan, akár tárgyszerű alapossággal mondanánk el a Mester életét és sorba raknánk fontosabb műveit.

Vegyünk egy tetszőleges évszámot: 1911, az „Allegro barbaro” és „A kékszakállú herceg vára” keletkezési éve. Bartók harminc éves, hat évvel az első népdalgyűjtések után és nyolc évvel „A csodálatos mandarin” komponálása előtt. Ez évben mutatják be Drezdában Richard Strauss „Rózsalovag” című operáját és ez évben hal meg Bécsben Gustav Mahler. Ugyanekkor mutatja be Párizsban a Gyagilevféle balett-társaság Sztravinszkij „Petruska”ját, tavaly mutatták be Puccini „Nyugat lányá”-t és az új bécsi iskola (Schönberg, Webern, Alban Berg) már jelentős művekre tekinthet vissza, ugyanekkor Szkrjábin, ez a furcsa fantaszta, Moszkvában a „Prometheus” című szimfóniájának premierközönségét egy bizonyos „szín- és fényzongorá”-val ejti bámulatba. Ez évben ünnepük Giuseppe Verdi halálának tízéves évfordulóját. És ez időre esik az absztrakt festészet megindulása.

nPöbb ezer év művészetének tanulsága sze- X rint: nem közömbös, hogy 1. az alkotónak vannak-e gyökerei és 2. ha vannak, milyen talajba mélyednek? E tekintetben Sztravinszkij kétségkívül példaképnek tekinthető, hiszen egész Európát megrendítő reformja nem jöhetett volna létre az orosz népzene termékenyítő hatása nélkül. Az új bécsi iskola viszont már céltudatosan kapcsolja ki ezt a lehetőséget — főként, mivel a német—osztrák népzene energiái már évszázadokkal azelőtt kimerültek, legalábbis, ami a műzenére gyakorolt hatáslehetőséget illeti. Ez az iskola éppúgy, mint az absztrakt festészet — legalábbis elvileg — nemzetközi művészet jelszavát hirdeti meg, mindenfajta népi-nemzeti művészetről való tudatos lemondást és ezt az ars poeticát a jelek szerint a nemzeti érzés és ezzel együtt a nemzeti ellentéteket végsőkig csigázó világháború sem befolyásolja.

E kaleidoszkopikus szellemi élet tükrében Bartók népdalgyűjtő tevékenysége valóban anakronizmusnak látszik, valamiféle „nem modernség”-nek, sőt — ne féljünk kimondani: konzervativizmusnak. „Sohasem értettem meg — nyilatkozta Sztravinszkij mintegy másfél évtizeddel ezelőtt Robert Craft-nek —, vajon miért rajong Bartók annyira a magyar népdalokért?”

Sztravinszkij „ál-értetlensége” egyfelől önkritika — úgynevezett „orosz periódusa” miatt, amelyben különben halhatatlan remekműveket alkotott! —, másfelől valóságos értetlenség, amely azon alapul, hogy nem veszi észre Bartók népdalszemléletének két oldalát: a nemzeti és a nemzetek feletti oldalt. És rajta kívül még sokan nem veszik észre e két oldal egymást átható egységét, azt a tényt, hogy egyik sincs a másik nélkül.

Bartók tartózkodó és szemérmes egyéniség volt, saját magáról, érzéseiről soha, egyetlen szót sem szólt. Egyszer mégis kivételt tett: 1928-ban egyik tanulmányában ezt írta: „Életem legboldogabb napjai azok voltak, melyeket falvakban, parasztok között töltöttem ...” Ezt ^viszont kulcsmondatnak kell tartanunk. Belőle megtudhatjuk, hogy a magyar — és távolabbról a nemzetközi — népdalgyűjtés monumentális tudományos rendszerezése Bartóknál érzelmi alapokon nyugszik, érzelmi kiindulópontra támaszkodik. Ez az alap: a nemzeti-közösségi érzés, tehát Bartók magyarsága. Kilenc évvel később egyik nyilatkozatában a következőket olvashatjuk: „Az én vonósnégyeseim dallamvilága lényegében nem különbözik a népdalokétól; csak épp hogy a foglalatuk szigorúbb”. És ez már a másik oldal, a nemzetközi és a világérvényű műzene ars poeticája — amely azonban az előbb említett érzelmi alap nélkül sohasem jöhetett volna létre.

De nemcsak a magyar népzene és a bartóki műzene végső fokon mutatkozó azonosságában pillanthatjuk meg az életmű végső egységét, a bartóki tevékenység nemzetközi hatóerejének „titkát”. Ez a nemzetköziség a népzenekutatásban magában is megfigyelhető, de

Bartók Béla

(Holies Gyula fotóarchívumából)

csak akkor, ha ezt a munkát bartóki szellemben végzik. Bartók ugyanis a magyar parasztzene talajában olyan mélyfúrást eszközölt, amelynek eredményeként sikerült elérnie és felszínre hoznia A Népzene ősrétegeit, azt a dallamanyagot, amelyben a világ minden népe valamilyen módon rokon egymással. Egyfajta zenei ősnyelv ez, amely akkor tárta fel saját magát Bartók előtt, amikor népzenei kutatásait fokozatosan terjesztette ki előbb a szomszéd országokra, majd Kis-Azsiára és Észak- Afrikára, végül pedig az amerikai kontinensre. Elképzelhetjük megdöbbenését, amikor ez az ősnyelv — az összehasonlító kutatómódszerek alkalmazása révén — fokozatosan elébe tárult és mind világosabb körvonalakat nyert. Európában a népek az első világháború folyamán egymást gyilkolják, mert érdekeik és nyelvük különbözik egymástól — de nem sokkal e szörnyű élményt követően mind világosabb lesz Bartók előtt, hogy ezek a népek közös zenei nyelvet beszélnek, vagy legalábbis olyan zenei nyelvet, amely nem különbözik döntően egymástól. Innen már csak egy lépés a harmincas-negyvenes évek nagy felismerése: a nemzetek egymás iránti gyűlölete nem a népben magában gyökerezik, hanem „csak a felsőbb körök árasztják”, saját, jól felfogott érdekükben.

Ahogyan Bartók népzenei kutatásai a nem. zeti fogalmának meghatározása érdekében fokozatosan szélesedtek és terjedtek ki a mind távolabb élő népek zenéje felé — ezzel többékevésbé azonos módon szélesedett műzenéjének világa is „A kékszakállú herceg várá”-tól a „Concerto”-ig, illetve a ,„III. zongoraverseny”-ig. Az európai, sőt világérvényű alkotások több mint három évtizedét jelzi ez a három mű — de ezt az időszakot töretlenül íveli át Bartók népzenetudományi kutatómunkája is. Töretlenül és megszakítás nélkül dolgozik tanulmányain és népzenei gyűjteményein — ezt a tényt újból és újból hangsúlyoznunk kell, mert korunk differenciált zenetudománya hajlamos a „Bartók, a népdalkutató” és „A zeneszerző Bartók” alakjának kettéválasztására, legfőképpen pedig arra, hogy az előbbit valamiféle „hobby”-ként interpretálja. Igen, valóban „hobby”, abban az értelemben, ahogyan Anteusnak, a földisten fiának az volt a „hobby”-ja, hogy ha földet érint, újból erőre kap.

„A népzene óvott meg bennünket a céltalan tévelygéstől” — mondotta erre vonatkozólag Bartók egyértelműsítve a világnépzene és a világérvényű alkotás végső egységét.

De mindez nem változtat azon a tényen, hogy az első „mélyfúrás” színhelye — Magyarország. Mindenféle művészi tevékenység kiindulópontja csakis és kizárólag élményszerű lehet — márpedig a népzenekutatás első és meghatározó élményeit Bartók szülőhazájában szerezte és az első ilyen szellemű alkotásaitól egészen a harmincas évek végéig életművének gerincét itt hozta létre. Csupán a fasizmus szörnyűséges és lebírhatatlan ereje téphette el azokat a szálakat és gyökereket, amelyek Bartókot ide láncolták. Sem a költő, sem a zeneszerző nem hagyhatja el hazáját.

Évekig tartott, amíg az emigráció megrázkódtatásából magához tért és újra képes volt a komponálásra. Pontosan mutatja ezt a hallgatás időszaka: 1940—43, amelyet nagyobbára hangversenykörutak és népzenei kutatómunka tölt ki. 1943 szeptemberében újból működésbe lép teremtő fantáziája és ezzel már az utolsó korszak, a végső összefoglalás és egyben a klasszikus letisztulás korszaka kezdődik.

Valóban, csak a legnagyobbaknak adatott meg életük végén ez a harmónia és ez a tisztaság: Mozartnak a „Varázsfuvolá”-ban és Beethovennek az utolsó vonósnégyesek vonulatában. De még így is — mint azt halálos ágyán mondotta — „teli tarsollyal” ment el.

Az életmű méltatására — vagy éppenséggel „védelmére” — e helyen már csak helyszűke miatt sem vállalkozhatunk. Utóbbira különben is ma már aligha van szükség. Mint anynyi másban, ebben is a leghelyesebb, ha Bartók tanácsát követjük: „Forduljanak magához a zenéhez; elég világos hozzá s elég erős, hogy megvédje magát”.

Pernye András