Magyar Hírek, 1970 (23. évfolyam, 1-26. szám)
1970-09-05 / 18. szám
A LEQDACOSABB OLIMPIKON Zsivőtzky Gyula Zsivótzky Gyula pályafutása tulajdonképpen sporttörténelem. 1962-ben indult először Rómában az olimpiai versenyeken, hagyományok kötelezték, a nagy magyar kalapácsvetők, Németh Imre, Csermák József által felnövelt hagyományok. Rómában második lett. Később pályáján balszerencsésnek nevezhető események kísérték, ily módon eltolódott a teljes siker, a megnyugvás időszaka. Nem egészen egy, esztendővel a tokiói olimpia előtt, 1963 őszén találkoztam vele személyesen először egy kórházi különszobában. Súlyos operációja után szinte élettelenül feküdt az ágyon, az erős testet a műtét rettenetesen megviselte, én magam csak valami kétkedő szomorúságot éreztem, amikor Zsivótzky reményeiről és terveiről beszélt. „Ott leszek az olimpián — mondta — bármi történjék is.” Kezei görcsösen összezárultak, karján megfeszültek az izmok, csak később vettem észre, hogy tenyerében teniszlabdát szorongat: már a kórházi ágyon az adott lehetőséggel élve készült arra, hogy beteljesítse vágyait. Attól kezdve tudtam, aligha maradhat alul a sorsával folytatott küzdelemben. És Tokióban valóban ott állt a győzelmi emelvényen, csak a szovjet Klim előzte meg. Ezüstérmet nyert, s ezt az ezüstérmet — ismerve előzményeit — mindenki diadalnak könyvelhette el, egyedül Zsivótzky érezte úgy, hogy csalatkozott. A tévé képernyőjén láttam feldúlt dühös-szomorú arcát, nem bírt beletörődni a vereségbe. A mexikói olimpia előtt a világrekord már esztendők óta az övé volt, de igazán nagy versenyen győzni még sohasem tudott. És mégis, a harmadik olimpiáján, Mexikóban teljesedett be mindaz, aminek a lehetősége már hosszú ideje megvolt: a teljes győzelem. Nemes, idegfeszítő küzdelemben győzte le régi vetélytársát, a szovjet Klimet. Ez az olimpiai győzelem természetesen nem törölte el a múltat, s valójában nem is különbözött attól: hosszú évek munkájának eredménye volt, végső soron az akarattal párosult nagy tehetség kiteljesedése. Beszélgetésünk is visszatért a múlthoz. Első kérdésem az volt akkor, régi találkozásunk idején, ott a kórházi ágyon valóban bízott-e abban, hogy magához tér, hogy ismét ott lesz az elkövetkező nagy versenyek győztesei között, vagy csupán a sport szeretete, a feltörekvő akarat volt-e a gyógyulás egyik záloga? — E kettő mindenképpen összefüggött. Bízni akartam, így hát bizakodtam, sportolni akartam ismét, győzni, s így hát könnyebben tudtam legyőzni a betegséget is. Amit addig elértem, kötelezett. A magam részéről mindig lelkiismeretesen dolgoztam, az életemet tulajdonképpen a sportnak rendeltem alá. Ennél többet az ember nemigen tehet, mert egy verseny pillanatának körülményeit nem változtathatja meg. Tokióban még hátráltatott a betegségem, Mexikóra azonban már ideális körülmények között tudtam felkészülni. Harmincegy esztendős voltam akkor, és a súlyom végre elérte a 100 kilót, ez a súlygyarapodás döntő mértékben hozzájárult ahhoz, hogy eredményeim tovább javultak. Az olimpiai versenyek előtt úgy éreztem, nincs vesztenivalóm, viszont tartottam attól, megint azoknak lesz igaza, akik azt állítják, hogy összeroppanok a nagy feladatok előtt, nem tudok világversenyt nyerni. Ez az érzés daccá nőtt bennem, és segített abban, hogy végre csattanós választ adjak a kétkedőknek Valóban sikerült Klimet legyőznöm, aranyérmet nyertem, de ez egy ember életében, sportpályafutásában csak egy pillanat. Az idő múlik, s ha lehetséges, lépést kell tartani az idővel. — A mexikói olimpia óta számos versenyen vereséget szenvedett. Azóta új csillag tűnt fel a kalapácsvetés egén, a szovjet Bondarcsuk. övé a világrekord is. Mivel magyarázható, hogy Zsivótzky Gyula eredményei az elmúlt időszakban szerényebbek voltak, mint azelőtt? — A Szovjetunióban évről évre kitűnő kalapácsvetők nőnek fel. Bondarcsuk egy ezek közül. Megjavította a világrekordomat, több versenyen legyőzött, mindez igaz. De arra a kérdésre, hogy ez fáj-e nekem, csak azt tudom felelni, nem fáj. Az az igazság, az olimpia után a magam részéről kicsikét kiengedtem, nem hajtottam rá nagy eredményre. Bondarcsuk most jött fel, és bizonyítani akart, bizonyítani is tudott, Persze egyetlen világrekord sem örök érvényű, így az enyém sem volt az. De azt gondolom, nekem is lesz még egykét szavam. Két év választ el bennünket a következő olimpiától, hiszem, hogy addig felveszem Bondarcsuk ritmusát. Nem változtatok azokon a dolgokon, amelyeknek eddigi eredményeimet köszönhettem, ugyanúgy élek, ugyanúgy dolgozom; az ilyesmiből hanyatlás nem származhat. — Gondolom, olimpiai győzelme után sok fiatal kapott kedvet a kalapácsvetéshez. Az ő nevüket még nem ismerjük. Zsivótzky Gyula kinek a példáján buzdult fel? — Csermák olimpiai győzelmének hatására kezdtem el kalapácsot dobni. Fizikumom egyáltalán nem volt. Most is úgy gondolom, jó rúdugró vagy középtávfutó könnyebben lehetett volna belőlem, mint kalapácsvető. Később teljesen átalakítottam az alkatomat. Zsivótzky Gyula a Testnevelési Főiskolán végzett, így hát a jövője is kapcsolatos lesz a sporttal. S milyen a magánélete? — Ügy érzem, hogy a családomon belül a nyugalmamat, a lelki boldogságomat meg tudom találni. Életemnek ezzel a részével teljesen elégedett vagyok. — Gondolt-e arra, hogy milyen tényezőknek köszönheti sportsikereit? — Természetesen az ember sokszor felteszi magának ezt a kérdést. Ügy érzem, sportpályafutásom során sok mindent kaptam ettől az országtól, nyugalmas életet, biztonságot, a készülődés feltételeit. Tevékenységemmel ezekre az „adományokra” is igyekeztem felelni. — Mit érez egy sportoló, amikor az olimpián a győzelmi emelvény legmagasabb fokára állhat? — Először önmagára gondol, hiszen a saját vágya teljesült be, aztán felcsendül a Himnusz, látja a zászlót, és akkor a többiekre gondol, s úgy érzi, a saját személye elvegyül valami nagy egészben, amihez ő is maradéktalanul hozzátartozik. Kristóf Attila í! t mám. HÁROM 1 AZ EMBER, AKI A z emberek sorsába néha ■zX gyengéden, tapintatosan, s konok szívósággal be kell avatkozni. Az ember, úgy tűnik, olykor képtelen föltárni önmagát, s egy másikra van szüksége, egy másik ember szemére, aki megpillantja benne az értéket, és egy másik ember akaratára , aki gyengéden és szigorúan tereli-tólja-taszítja ennek az értéknek a kiteljesítése felé. Híres emberek életében mindig szerepet játszott az árnyék, az a jeltelen és névtelen második személy, akiben jókora önzetlenség van, a másikat segíteni kész szándék, s főként az a rejtélyes és kielemezhetetlen képesség, amely például a gyermek Varga Jánosban, a nagyabonyi téglagyár kocsitologató munkásában megpillantotta — de hogyan?, s miként? — az eljövendő sportolót, talán még a világbajnokot is. Véletlenül tudom ennek a férfinak, ennek az „árnyéinak a nevét: Skultéty Sándornak hívják, testnevelő tanár s tizenöt esztendővel ezelőtt az abonyi Petőfi Sportkör egyik vezetője volt. Az idén, a kanadai Edmontonban, ahol Varga János a kötöttfogású birkózás világbajnoka lett, Skultétyt senki sem látta, Skultéty a kanadai világbajnokságon nem volt jelen, csak az árnya volt ott, a dobogó mögött, amelyen Varga átvette az aranyérmet. Ha nincs Skultéty, az idén nem Varga János a kötöttfogású birkózás berlini Európa-bajnoka és edmontoni világbajnoka. Ha nincs Skultéty, Varga János nem azt veszi nőül, akit feleségül vett, akkor Varga János nem világhírű magyar bajnok, hanem kocsitologató az abonyi téglagyárban vagy felszabadult villanyszerelő annál a Lábath József nevezetű derék abonyi villanyszerelő mesternél, akinek később a tanulója lett. Ha nincs Skultéty, én nem járok itt, faggatva életéről Vargát, ebben a nagyon modern, korszerű, festők alkotásaival és nemzetközi viadalok érmeivel díszített lakásban, akkor Varga nem is lakik ebben a Zsombolyai úti szép budai otthonban, akkor én a nevét sem hallom soha, s ha írok róla, talán egy abonyi névtelent, egy villanyszerelőt rajzolok meg benne. Mondjuk ki végre, kicsoda Varga János, ez a híres ember, a magyar sport egyik büszkesége, a néphadsereg századosa, a kötöttfogású birkózás harmincegy esztendős magyar világbajnoka. Tizenhét esztendős, amikor kötött- és szabadfogásban Magyarország ifjúsági bajnoka; huszonkét esztendős, amikor az országnak már nem ifjúsági, hanem felnőtt bajnoka; huszonkét esztendős, mikor először kerül ki külföldre, mikor először ül repülőgépen s egyenesen Japánba utazik, ahol a világbajnokságon második a szabadfogásban; huszonhárom esztendős korában az XJSA-beli Toledóban harmadik a szabadfogású birkózásban, a világbajnokságon; Varga János huszonnégy esztendős, mikor a svédországi Helsingborgban a kötöttfogású birkózás világbajnoka lesz; huszonnyolc éves, mikor Minszkben, a Szovjetunióban, kötöttfogásban, Európa-bajnok; s harmincegy, mikor Berlinben, Magyar bajnokok egymás között: Varga (Bp. Honvéd) döntetlenül mérkő az 57 kg-osok bajnokságát
