Magyar Hírek, 1970 (23. évfolyam, 1-26. szám)
1970-09-05 / 18. szám
A magyar anyanyelvi konferenciáról, amely két héten át tanácskozott Debrecenben, w"T a Kossuth Lajos Tudományegyetemen, szekcióülést, majd együttes záróülést tartott Budapesten, a Fészek klubban — mint ígértük —, jelentőségéhez, missziójához híven kívánunk tájékoztatást adni. S még így sem tudjuk kellőképpen visszaadni a tanácskozás hangulatát, teljes mértékben érzékeltetni nyílt légkörét, elmondani mindazt, ami elhangzott. A konferencia — amelyet Bérezi Géza professzor az egyetemes magyarság életében történelmi fordulatnak nevezett, s úgy véljük, hisszük, e szavakat még sokszor fogjuk idézni — már létrejöttének tényével is programot adott, s a gyakorlati teendők felvázolásával, a magyar nyelvünkért, kultúránkért szerte a nagyvilágban tenni kívánók okos szavát, cselekedeteit várva, elindított egy nagyszerű folyamatot. Folytatva az előző lapszámunkban már elkezdett beszámolót, az alábbiakban Ruffy Péter krónikáját közöljük, a külföldi vendégekkel készített interjúkat — szerzőjük Bogáti Péter — és a konferencia zárónyilatkozatát. S visszatérünk a konferenciára következő számunkban is, mint ahogy — híven a Magyar Hírek hivatásához — mindenkor nyitva áll majd lapunk mindama szó, tett, cselekedet hírül adására, amely az anyanyelvi konferencia valóraváltását segíti. cd mag.yxu' dkuzpévtL QOnd jai és mnémfei * A budapesti Fészek klubban ülök, a magyar diaszpóra — tehát szétszóródás — pillanatnyilag összeterelt képviselői között. Nem valamennyi képviselője között, mert számos olyan ország, amelynek határai közt jelentős magyar nemzetiség él, magyar kiküldöttei által nincs jelen. A debreceni anyanyelvi konferenciát, amelynek az a budapesti tanácskozás a záróülése, a Magyarok Világszövetsége, a Magyar Tudományos Akadémia és a debreceni egyetem ugyanis a nyugati — nyugateurópai és tengerentúli — magyar szórványok képviselőinek kérésére hívta össze. „Kicsit későn kezdtünk ugyan ezzel a kérdéssel súlyának és jelentőségének megfelelően foglalkozni”, jegyezte meg záróbeszédében Molnár János művelődésügyi miniszterhelyettes. De megkezdtük azt a művet, amelyet Bárczi Géza akadémikus, összefoglaló beszédében, az egyetemes magyarság életében történő fordulatnak nevezett. Tisztázni viszonyunkat, ápolni kapcsolatainkat, s megmenteni — az ő ajkaikon — a magyar nyelvet: ez volt a debreceni tanácskozás, a budapesti záróülés célja. S míg a hogyan és miként kérdéseire választ kaptam, eltűnődtem ezen: ennyi darabra töredeztünk? A debreceni konferencia nyelvmentő igyekezetében és tanácskozásain az Egyesült Államok, Kanada, Latin-Amerika, Ausztrália, Ausztria, Franciaország, Hollandia, Anglia, Svédország magyar szórványainak képviselői vettek részt, de más országot is említhetnék még. Keserű tűnődésemnek az az egészséges hang vetett végül véget, amely a tanácskozás légkörét jellemezte. Itt nem a történelmileg kialakult — a költő fogalmazta, másfél millió emberünk kitántorgásáról szóló — helyzetet elemezték, hanem a történelmileg kialakult helyzetben szükséges oltalomról tanácskoztak. * A budapesti záróülésen négy emlékezetes beszéd hangzott el: Bárczi Gézáé, az amerikai tanulmányútról hazatért és a tallinni finnugor kongresszusra készülő Lőrincze Lajosé, Sinor Dénes amerikai egyetemi tanáré (Bloomington, USA), végül — zárszóként — Molnár János művelődésügyi miniszterhelyettesé. Bárczi a nyelv oltalmáról, a megőrzés módszereiről szólt, Lőrincze a gyakorlati tennivalókról, Sinor, akaratlanul is, megfogalmazta a tengerentúli magyarság viszonyát az óhazához, Molnár pedig az óhaza, a szocialista Magyarország kötődését s nem kevésbé bonyolult kapcsolatát a kinti magyarokhoz. Megállapításaik lényegét idéznem kell, már csak azért is, mert Bárczi, nyelvünk egyik legnagyobb élő tudósa, a debreceni konferenciát, mint említettem, fordulópontnak nevezte „az egyetemes magyarság életében.” * Mikor előadás előtt el akartam kérni Bárczi beszédét, az akadémikus azt mondta, hogy nem írta meg, csupán néhány ceruzavonást láttam a kétrét hajtott papírlapon. E ceruzavonások alapján rögtönözte emlékezetes beszédét: — Hosszú hadjárat első szakaszáról kell számvetést csinálnom. E számvetés előretekintő lesz. Debrecen mindenképpen fordulópontot jelent. Az anyaország kinyújtotta kezét, s megkísérli a szétszóródott magyarság egybefogását. Magyar és magyar gondolkozhatik különféleképpen, de mi nem azt nézzük — és keressük — ami elválaszt, hanem azt, ami összeköt. Összeköt a közös anyanyelv, a kultúra, a magyar történelmi múlt, a szülőhaza. Az, akiben él az a vágy, hogy e sokszínű egységnek része legyen; aki kinyújtotta kezét a közös szálak felé, akár vihar, vagy kényszerítő szükség vetette őt ki, az nem emigráns, hanem magyar. S melyik népcsoport megtartó, anyanyelvőrző erejére hivatkozott a magyar nyelv egyik legnagyobb tudósa? A bukovinai, moldovai csángómagyarokra. — Nem sziszifuszi munka — kérdezte volt — megtartani e nép, a magyarság számára a szétszóródott magyarokat? Hiszen még a honfoglalás előtt jelentős magyar csoportok kerültek és tűntek el később Perzsiában. Vagy vándoroltak vissza a volgai őshaza mellé, őket találta meg Julianus barát. De szólhatnék Rákóczi korának Franciaországba került, s eltűnt magyarjairól is. Viszont a mádéfalvi veszedelem után Bukovináha, Moldovába menekült, oda szakadt csángómagyarok mind a mai napig — évszázadok után is —r megtartották, megőrizték magyar anyanyelvűket. Az elszakadt magyart két dolog tarthatja meg • Megjelent a Magyar Nemzet 1970. aug. lí-i számában. magyar anyanyelvű embernek: a tömeges együttélés s a magyar öntudat. A tömeges együttélés biztosítása nem áll hatalmunkban. Marad a magyar öntudat ébresztése, ápolása, segítése. * Ez a dolgunk. Kötelességünk is. Bárczi Géza, az anyanyelvi konferencia védnökségének elnöke felsorolta az öntudat ébresztésének és táplálásának eszközeit is. Életre hívjuk egy későbbi időpontban — ennek és más feladatoknak a megvitatására és gyakorlati megvalósítására a védnökség Lőrincze Lajos elnökletével előkészítő bizottságot küldött ki — a Magyar Nyelv Barátainak Körét. A magyar nyelv ébrentartása vagy elsajátítása érdekében, az óvodai képeskönyvektől kezdve a felsőoktatási nyelvtankönyvekig, külön tankönyvek kiadását készítjük elő. Már régóta foglalkozunk az egyetemes magyarság számára kiadandó féléves, negyedéves, vagy havi folyóirat megjelentetésével. — öt olyan volt honfitársunknak adunk ösztöndíjat, akik külföldön a magyar nyelvet oktatják. De ezeket — jegyezte meg tréfásan Bárczi Géza — szórjuk szét az országban, s szigeteljük el egymástól, nehogy tanúja legyek újra annak, ami egyszer, már nagyon régen megtörtént. Amerikai magyar oktatók Debrecenben, kulacsokat kívánva vásárolni, angolul tanácskozták meg a dolgot egymás közt egy kirakat előtt. Aztán betértek és ékes, tiszta magyarsággal beszéltek. — Terveink megvalósításához az a három dolog kell, amire Montecuccolinak volt szüksége hadjárataihoz: pénz, pénz, pénz. Alapítványt kell majd összehozni, amely fedezze a rendkívüli kiadásokat. A kérdés e pillanatban az: ki. kik adják össze? % Nem maximalista az, amit tervezünk? — vetette fel Lőrincze Lajos, a védnökség által kiküldött előkészítő bizottság elnöke. S egy anekdotával szolgált. Mikor 1949-ben a magyar nyelvészek kidolgozták a hazai nyelvészet első ötéves tervét, jeles professzorunk megjegyezte: — Ezt nevezzük inkább a magyar nyelvtudomány 100 éves tervének. E „100 éves tervet” — a magyar nyelvtudomány reneszánszát éljük — az évek során jórészt megvalósítottuk, s reméljük, megvalósítjuk a magyar diaszpórát oltalmazó terveinket is. A debreceni konferencia ha nem is teljes jegyzőkönyvét még ebben az évben elküldjük az érintett külföldi magyar iskoláknak és intézményeknek. A kinti magyar nyelvű iskolai oktatás támogatására azonnal útnak indítunk magyar olvasókönyveket, iskolai segédleteket és munkafüzeteket, magyar néptáncösszeállításokat. Megszervezzük néhány hazai iskola növendékeinek levelezését kinti magyar iskolák tanulóival s jövő nyárra megvalósítjuk kinti magyar gyermekek hazai táboroztatását. Javaslatot teszünk arra, hogy 1—1 évi ösztöndíjjal magyar tankönyvírók, szerkesztők utazzanak ki és tanulmányozzák a kinti magyar iskolákat, főként azért, milyen sajátos jellegű magyar tankönyvekre van szükségük? Az anyanyelvi konferenciát pedig újra összehívjuk s tervezzük egy kétnyelvű magyar középiskola megnyitását, illetve e megnyitás támogatását Amerikában. Sinor Dénes amerikai magyar egyetemi tanár, a debreceni konferencia védnökségének a tagja, beszélt ezután. — Ez egy korszak bevezető találkozása, mondtam Debrecenben. Reményeink valóra váltak. Miről tanácskoztunk, miről volt itt szó? Két kérdésről. Az egyik a külföldi magyarság megmentése, a másik a magyar kultúra terjesztése — általunk — a nem magyar környezet között. E kettős feladat jegyében mondom, hogy ne csak tisztes koldusokként jöjjünk ide, az óhazába, azzal, hogy adjatok tankönyvet, magyar dalt, táncot, adjatok magyarságot. Gondolkodjunk azon, hogy mi mit adhatunk az országnak, — Itt nagy változások történtek: Magyarország szocialista állammá lett. A mi feladatunk, hogy objektiven tolmácsoljuk odakint a magyar realitást. Nem kell szocialistává lenni ahhoz, hogy a mai magyar államrendszert objektiven tolmácsoljuk. Két alternatívát vetek fel. Az anyaország vagy elfogadja azt, ahogyan mi élünk, vagy elveszít minket. S ami minket illet: vagy kapcsolatban maradunk a szocialista Magyarországgal, vagy nem maradunk kapcsolatban Magyarországgal. — Mikor megköszönöm, amit értünk, amit AZ ELSŐM Am Kárpáti József, az MVSZ főtitkára és Értavy-Baráth József (USA) magunkért tettek, egy amerikai televíziós emlék jut az eszembe. Eisenhower beszélt, s beszéde egy részénél észrevettem, hogy felesége, aki mellette ült, a zakóját megrángatja. Eisenhower a felesége felé fordult, az valamit súgott a fülébe, azután az elnök a nézők felé nézve, ennyit mondott: „Azt mondja, hogy buta vagyok, miért említek neveket?” Én nyugodtan említek neveket: köszönjük Bárczi Géza, Lőrincze Lajos, Kálmán Béla nyelvészeknek, köszönjük a Magyarok Világszövetsége embereinek, Bognár Józsefnek, Kárpáti Józsefnek, Czidor Jánosnak, Szántó Miklós főszerkesztőnek azt, amit tettek. Mondom, amit értünk és amit magunkért tettek. * Molnár miniszterhelyettes azzal kezdte a beszédét, hogy „az az ügy, amelyet ez a konferencia szolgált, fontos valamennyiünk számára”. S művelődési politikánkat elemezve, elmondta azt, mit teszünk a határainkon túli magyar anyanyelvű emberek anyanyelvi oktatásának támogatására (megemlítette azt a százhúsz csehszlovákiai, szovjetunióbeli és jugoszláviai; magyar pedagógust, aki nálunk tanul), mit teszünk a külföldi magyarok művészetének hazai bemutatásáért (megemlítette a külföldi magyar képzőművészek egyetemes budapesti tárlatát), mit teszünk azért, hogy a világgal megismertessük önmagunkat, s megismertessük azért, hogy a magyar művelődés szervesebb része legyen az egyetemes emberi műveltségnek. Beszédének volt egy része, amely igen árnyaltan fogalmazta meg azt a bonyolult, mégis oly egyszerű kapcsolatot, amely honfitársainkhoz fűz, bárhol éljenek is azok. — Önöknek — mondotta a konferencia hatvankét külföldi vendége előtt — joguk van azt kérdezni, hogy mit teszünk mi az Önök érdekében? Ezt a jogot azzal szerezték meg, hogy őrzik és ápolják az édes anyanyelvet. Nekünk ugyan nem jogunk, hanem kötelességünk azt kérni, hogy országunk, népünk hírének öregbítése érdekében segítsék az országot a magyar kultúra megismertetésében, de másban is. Három év múlva rendezzük meg a második anyanyelvi konferenciát? Az elnöklő Bognár József megjegyezte: ne tűzzünk ki határidőt. Lehet, hogy három éven belül sor kerül a második találkozásra. Ruffy Péter DR. KÓRÓDY TIBOR : JCöizmmt ezt az. afán/Jékőt Dr. Kóródy Tibor (Buenos Aires, Argentina), a dél-amerikai Magyar Újság főszerkesztője: — Majd mindennel egyetértettem, ami a konferencián elhangzott, legfeljebb hozzátennivalóm lenne. Számomra a legnagyobb élményt két dolog jelentette. Mély benyomást keltett bennem, hogy mi külföldiek, akiket kultúra, életkor, nem és politikai nézetek választanak el egymástól, akik i földrésznyi távolságokban lakunk, mi huszonnégy óra alatt egyetlen egységes baráti körré forrottunk össze abban a debreceni légkörben, amelyet a szülőhaza számunkra a legmagasabb kultúrnívón megteremtett. És tizenöt nap után úgy válók el itt mindenkitől, mintha évtizedes barátaim volnának. Még sokkal nagyobb hatást keltett bennem annak a talán még jelentősebb differenciának is az eltűnése, hogy a hazai előadók, illetve vendéglátók és közöttünk vendégek között minden feltételezett aggodalom ellenére olyan baráti összhang alakult ki, hogy én még a tapintat szó alkalmazását is kevésnek tartom, mert abban is diplomatikus szándék van. A gyors beilleszkedés számomra azt jelentette, hogy ott folytattam, ahol huszonhárom évvel ezelőtt elhagytam. Azok a hazai kollegák, akikkel megismerkedhettünk, nemcsak mélyen szántó tudósok voltak, de égő lelkű magyarok és felejthetetlenül melegszívű barátok is. Köszönöm, hogy ezekkel az élményekkel térhetek vissza, köszönöm ezt az ajándékot. A pihenés egy vidám pillanata a Fészek klubban Ii [ V A debreceni Nagytemplom padjai között 4
