Magyar Hírek, 1970 (23. évfolyam, 1-26. szám)

1970-03-21 / 6. szám

ARCKÉPEK A MÁBÓL MAGYAR TÁJAK. A diósgyőri vár (Vámos László felvétele) nmnms II. i. Március első két hetében tavaszt szoktunk szagolni. „A nap heve, látod, — a fürge diákot — a rétre kicsalta — a napra kiállt” — skan­­dálgatom fürge diákkorom óta, azaz ötödfél évtizede az Áprily-verset ilyenkor, március első nápjaiban. Nem emlékszem, hogy valaha is félméteres havat láttam volna ilyenkor a kertben, de még ma reggel, március 9-én is evvel ébredtem. Unalmas dolog az időjárásról beszélni, hát még írni. De ez a kényelmesen és hosszan elterpeszkedő tél ráfekszik az em­ber mellére, eltompítja az agyát, nehéz a csa­ládban, a barátok közt, a hivatalban mással kezdeni a beszélgetéseket, mint ezzel a nehe­zen megfutamodó téllel. Március idusán kis­diák koromban egy szál fehér ingben álltunk fel az iskolaudvaron s a kezünkben szorongat­tuk a gondos édesanya-adta pulóvert. Az idén fiaim, akarom mondani már fiaimnak is a ta­nítványai télikabátban mennek majd el a Pe­tőfi szoborhoz. A hosszú télnek csak egy haszna van : meg­hosszabbította a színházba járó kedvet, és úgy látszik, a színházak is megtáltosodtak. Régen volt olyan lapos és unalmas szezonja a buda­pesti színházaknak, mint az idén, egy kis friss vért és mozgást leginkább a vidéki bemutatók hoztak: Illyés Gyula A tiszták Pécsett, régi, 1945-ös darabja, a „Malom a Séden” című Veszprémben; Németh László Semmelweis­­drámája, „Az írás ördöge” Szegeden, és Buda­pesten két stúdióelőadás, az egyik a harminc­­egynéhány éves Csurka István Ki lesz a bál­­anyá-ja, a másikat egy húszegynéhány éves szerző írta, de családi kapcsolataim miatt nem merem leírni a nevét. Aki ismeri Németh László műveit és művészetét, annak már ez a cím is — Az írás ördöge — elárulja, hogy az író Semmelweis alakjába saját örök problé­máit magyarázta bele, sőt a színész egy kicsit Németh László magashomlokú, finom profilú maszkjában játszotta Semmelweist. 2. A legfőbb öröm a Nemzeti Színház új Bánk bánja. A klasszikus darabok, a nemzeti büsz­keségek, a kötelező olvasmányok és a színház­ba járások átka az, hogy a legnagyobb művek­től is elveszi a kedvet 12—14 éves korban. A Bánk bánt az elmúlt évtizedekben az ország és a nemzet nehéz óráiban újra meg újra elő­vettem, de inkább olvasmányként. Petúr és Bánk bán összecsapásaiban két nemzeti felfogás párviadalát láttam és színpadon már azért sem kedveltem, mert Petúrból hangoskodó, vérbeboruló agyú hőzöngőt faragtak, és mel­lette, vagy vele szemben Bánk bán becsüle­tessége is fénytelenebbé vált ettől. Az új elő­adásban Both Béla, a rendező, nagyon gondo­san, nagyon kritikusan, tehát nagyon nagy szeretettel újra olvasta Bánkot és olyan új előadást teremtett, amelyre nehéz jegyet kap­ni. A budapesti színházjárók mint kemény, modern, izgalmas művet fedezik fel újra Ka­tona József klasszikus tragédiáját. Both Béla néhány egyszerűnek látszó, de nagy gondolati erőfeszítést kívánó megoldással a darab eddi­gi homályos, nehezen érthető, más jeleneteket visszamenőleg is fénytelenítő képeit új fény­ben mutatja be. Megosztja a színpadot és ezért Mikhál bán és Simon bán párbeszéde az első felvonásban nem folyik bele a hátul szilajul táncoló elégedetlenek mulatságába. Bánk és Petúr vitája is új térfogatot kap. Petúrnak tu­­landonképpen igaza van az új felfogásban: a merániak rothadtak és megrohasztják az or­szágot, de ettől Bánk bán védekező igazsága egy magasabb régióba kerül, és fontosabb igazságot mond ki; az országot meg kell óvni a testvérháborútól. Minden eddigi Bánk-előadás legnehezebb része a dramaturgiailag keveset mondó ötödik felvonás volt. Endre nem volt király, csak sze­rep. Most, az új rendezés a párbeszédek meg­felelő domborításával politikai távlatot ad Endre felismerésének: „Előbb, mintsem ma­gyar hazánk, méltán esett el a királyné.” Ha színikritikát írnék, most ditirambust zengenék Bessenyei Bánk bánjáról, de a Naplóba csak annyit jegyzek fel: a magyar színpadművészet lomnici csúcsára emelkedett. 3. Ezekben a napokban tartotta az Országgyű­lés márciusi ülésszakát. Nem a politikai részé­ről beszélek most, hanem arról az új közelség­ről, valósággal meghittségről, amellyel a tele­vízió közel hozta a parlamentet, a képviselő­ket, a minisztereket, az ország vezetőit az em­berekhez. Nem tudom, más országban szokta-e a televízió közvetíteni a parlamenti üléseket, emlékezetem szerint hosszú vita volt a parla­mentek ősanyjában, a londoniban erről a kér­désről, de nem a televízió mellett döntöttek. Rosszul tették. Azok az emberek, akik átla­pozzák az újságban a parlamenti tudósításo­kat, vagy legfeljebb a címeket olvassák el, most minden nap vacsora előtt besétáltak a Parlament üléstermébe, azazhogy még jobb dolog történt velük: a Parlament ülésterme besétált az ő szobájukba. Nemcsak azt hallot­ták, hogy miképpen terjeszti be a miniszter­­elnök a kormány beszámolóját, hanem megfi­gyelhették a kormányfő arcjátékát, tekintetét, egy-egy félmozdulatát, miközben beszélt; de még többet is láttak; a minisztertársak és a tisztelt képviselőtársak arcát, miközben a mi­niszterelnök, vagy a többi szónok beszélt. Egy­szerre két dimenzióban került közel hozzánk az ország politikai élete: a képernyőn a szo­bánkban, és a politikusok arca kartávolság­ban, nagyon emberien, olykor kicsit unatkoz­va, máskor felcsillanó szemmel, bosszankodva vagy új felszólalásra készülődve. Az őszinteség, amely a vitát jellemezte, új dimenzióval gyarapodott, hála a televíziónak. rlunette FILMESZTÉTA RIPORTER: Hogyan lett filmesztéta? BÍRÓ YVETTE: Véletlenül és kényszerből. Ez tulajdon­képpen egy másik kérdéshez vezet: hogyan kerültem a jilmhez. Az egyetemen iro­dalmat és filozófiát tanultam. Irodalomtörténész akartam lenni. Tanítani szerettem vol­na. Amikor végeztem, az el­osztó Bizottság és Bóka Lász­ló kegyelméből a filmgyárba utaltak dramaturgnak. Nem ismertem és nem is becsül­tem a filmet. Ez az ötvenes evek eleje volt. Mégis oda kerültem. Eleinte sok belső ellenállással és kétellyel dol­goztam. Azután szerencsém volt, mert a magyar film­gyártásban izgalmas fellen­dülés kezdődött, amelyben már szívesen vettem részt. A Liliomfi és a Bakaruhában voltak az első filmek, ame­lyekben dramaturgként dol­goztam. 1957-ben alakult meg a Filmtudományi Intézet. Oda kerültem. Filmesztétikát és filmtörténetet művelni. Ez a feladat érdekelt. Ez tulaj­donképpen egy régi vágyam­mal találkozott, azzal, hogy esztétikai és kritikai munkát végezzek. A Filmtudományi Intézetben munkám közben a filmgyárral való kapcsolatom soha nem szűnt meg. Fábri­­val, Jancsóvál, Mészáros Mártával dolgoztam és dolgo­zom a forgatókönyveiken. RIPORTER: Mi a magyar filmgyártásban a dramaturg feladata? BtRÓ YVETTE: Meghatá­rozhatatlan. Minden esetben és minden társulásban — más. Én legfeljebb az általam ismert együttesekről tudok beszélni. Mindenekelőtt azt hiszem, a dramaturg egy utá­latos ember a lelkesedök között. Aki elsősorban kriti­kus és rosszakat mond a jó - nak látszó ötletekre. Tehát valamiféle katalizátor. Sze­rény segítője a rendezőnek és az írónak. Minden film té­mája nagy viták közepette alakul ki. Ezekben a viták­ban van szerepe, mint a szükségszerű ellenvélemény képviselőjének. A drama­turg, mint tényleges funkció, a világ minden filmgyártá­sában létezik, annyiban, amennyiben mindenhol töb­ben csinálják a forgatóköny­veket. RIPORTER: Mióta szer­keszti a Filmkultúra című la­pot? BÍRÓ YVETTE: öt éve. Egy személyes megjegyzést, ha szabad. A lapkészítés ta­lán a legnagyobb örömmel vállalt kötelezettségem. Ta-Biró Yvette Ián azért, mert valami köz­vetlen hasznát és hatását is érzi az ember. A semmiből indultunk. Magyarországon korábban soha nem volt rendszeresen megjelenő film­elméleti szakfolyóirat. Izgal­mas feladat volt kialakítani egy lap stílusát, profilját. Ki­tapintani egyáltalán azokat az igényeket, amelyeket a magyar filmkultúra támasz­tott. A lapnak ez az öt éve egybeesett a magyar film fel­lendülésével. Ha azt nem is állíthatom, hogy a lap igazi elméleti előkészítője lett vol­na ennek a fejlődésnek, de a törekvések tudatosításában bizonyára volt szerepe. RIPORTER: Milyen igé­nyeket \légít ki a lap? Ter­jedelme, példányszáma? BlRÖ YVETTE: A lap két­­havonként mintegy 8—9 nyomdai ív terjedelemben je­lenik meg. ötszáz példánnyal kezdtük. Számonként emel­tük a példányt, a mai több mint 5 ezerig. Es miután semmi remittendánk nincs, a példányszámemelést to­vább folytatjuk. A Filmkul­túra — szakfolyóirat. De ez nem jelenti, hogy kizárólag a szakmának szól, hanem fő­leg annak a film iránt érdek­lődő, mind nagyobb, elsősor­ban fiatalokból verbúválódó tábornak, amely a filmben nem csupán szórakozást, ha­nem társadalmi-művészi ér­deklődése kielégülését találja. RIPORTER: A hazai és nemzetközi filmművészet mely irányait támogatja a lap? BÍRÓ YVETTE: A lap ter­mészetesen szigorúan elfo­gult. Nem tagadjuk vonzódá­sainkat, aminek első jele, hogy érdeklődéséből eleve ki­zár bizonyos filmfajtákat. A filmgyártások túlnyomó több­ségét kitevő kommersz, pusz­tán időtöltésre szánt filmmű­fajokkal nem foglalkozunk, így maradnak a kisebbséget jelentő, mégis alapvető mű­vek; az elkötelezett felfedező filmek, amelyeket egyetlen kifejező szóval cselekvő alko­tásoknak nevezünk. Ez a filmirányzat a világon min­denütt harcban áll a konven­cionális, kispolgári ízléssel. Az előbbi irányzatot támo­gatva ebben a küzdelemben akarunk részt venni. RIPORTER: Van-e a nem­zetközi szaksajtóban hasonló törekvésű lap? BtRÓ YVETTE: Természe­tesen van. A nagy filmgyár­tó országokban, például Franciaországban, a Szovjet­unióban vagy Olaszországban a mienkhez sok tekintetben hasonló jellegű folyóiratok jelennek meg. Amelyeket kü­lönben a lap hasábjain rend­szeresen figyelemmel kísé­rünk. RIPORTER: Az új magyar filmen belül léteznek-e isko­lák, irányzatok? BtRÓ YVETTE: Azt hi­szem, hogy a legfontosabb az új magyar film lényegét meghatározó új magatartás ténye. Ez nézetem szerint kö­zös azokban az alkotókban, akik szakítottak a film ha­gyományos szemléletével és a filmművészetet, mint az élet alakító, mindig új kérdé­seket feltevő önvizsgálatának tekintik. Ez természetesen nem népszerű magatartás, mert nemcsak gondolkodásra, hanem mérlegelésre, sőt dön­tésre kényszerít. Vagyis bizo­nyos terheket ró a nézőre. A szabadságot ugyanis csak együtt lehet csinálni. Ezen az alapmagatartáson túl, szerin­tem, már nem irányzatokról, hanem inkább egyéniségekről beszélhetünk. RIPORTER: Minek tulaj­donítja a magyar filmek kül­földi sikerét? BÍRÓ YVETTE: Az erede­tiségnek. Gondolatilag és for­mailag újat hoztak ezek a filmek. Nem általános közér­zeteket illusztráltak, hanem az elmúlt 25 év legdrámaibb történelmi kérdéseit vetették fel. Sokszor kínzó őszinte­séggel. Ezek a filmek meg­szenvedett igazságokat hor­doznak, és ezt megérzi a tő­lünk távol levő közönség is. RIPORTER: Köszönöm a figyelmét és az idejét. Salamon Pál A kanadai magyarság körében, főként Winnipegben és Torontóban, jól ismert Izsay Jó/sefné SO. évében elhunyt. Hamvait február 25-én a Rákoskeresztúri temetőben nagy részvét mellett helyezték örök nyu­galomra. Képünkön a gyászoló család. Az elhunytat volt kanadai barátai nevében Medgyesi Sándor bú­csúztatja (Siket Lajos felvétele) Baróti—Ruffy—Kristóf: HAZAI TÖRTÉ­NETEK. Kötve, 344 oldal, fotóillusztrá­­ciokkal — — — — — — — — Jókai Mór: AZ ÜJ FÖLDESÜK 33* oldal, kötve — — — — — — — Rejtő Jenő: A BOSZORKANYMESTER Fűzve, 21* oldal — — — — — — 21,— Ft. Hegedűs—Kónya: KECSKEÉNEK. (Két és fél évezred drámatörténete), kötve, 406 oldal, illusztrált — — — — — — 31>— Szalai Sándor: GÁRDONYI MŰHELYÉBEN Kötve, 327 oldal — — — — — — — 23,50 Ft Köpeczi Béla: REFORM VAGY FORRA­DALOM. Fűzve, 133 oldal — — — — 11,— Ft. Hegedűs András: VALTOZO VILÁG. Szociológiai tanulmányok 3. Fűzve, 167 oldal, 60 táblázattal — — — — — 16,— Ft. RÉGI MAGYAR VILÁGJÁRÓK. Fűzve, 336 oldal — — — — — — 12,— Ft. VILÁGIRODALMI LEXIKON I. (A—Cal), kötve, 1160 oldal, Í270 fotóval, 50 ábrával, 16 színes táblával, 6 térképpel 245,— Ft. Az új könyvek megrendelhetők a KULTÜRA Külke­reskedelmi Vállalattól (POB. 149., Budapest 62.) vagy külföldi megbÍ70ttaitól 6

Next

/
Oldalképek
Tartalom