Magyar Hírek, 1970 (23. évfolyam, 1-26. szám)

1970-08-08 / 16. szám

ARCKÉPEK A MÁBÓL

XXVI. Utasnak 1969—1970 a felnőttek

Gomány Balázsné: „Csodálatosak ezek a kirándulások !”

— A szülők és nemcsak a szülők „megirigyelték1’ a gyermekeket! — mondta Nagy József igazgató, amikor az iskola szervezte országjárásokról beszélgettünk. — ők is utazni szeretnének, ők is kérik, szervezzünk számukra kirándulásokat .. .

Mivel azonban a pedagógusoknak éppen eléggé fő a feje a gyerekek utaztatása miatt, ez a gond — a felnőttkirándulások megszervezése és lebonyolítása — a termelőszövetkezetre hárul.

Éppen egyik tardi kiruccanásom idején, tavaly szeptemberben, ébredtem arra, hogy szinte az egész falu az ablakom alatt nyüzsög. Kissé odébb, a főtéri üzletház előtt teherautók álltak, ponyvatetejük alatt padokkal, s az aszszonyok, ahogyan érkeztek, sorra járultak a gépkocsikhoz, hogy a magukkal hozott virágot fölerősítsék a motorházra, a karosszériára, a ponyvára.

Ünneplő ruhás asszonyok, ünneplő ruhás férfiak kapaszkodtak föl aztán a kocsikra — különös hagyomány: itt nem ágytól-asztaltól, hanem a teherautótól válnak el a házaspárok; külön-külön járműre szálltak a férfiak és a nők — s indultak útnak ...

Hogy hol és merre jártak, arról az egyik részvevő, Gomány Balázsné szavait idézem.

— Szeptember 11—12-én voltunk kirándulni, három gépkocsival. A szövetkezet előtt ültünk föl az autóra, Egerben szálltunk le róla. Amikor megérkeztünk, a főkönyvelő kihirdette: ki-ki elmehet vásárolni, várost nézni.

— Mind széjjel mentünk, ahányan csak voltunk. Legelőször is vásároltunk, legalábbis mi, asszonyok. Amíg a férfiak söröztek, mi jártuk az üzleteket, ki a rokonságnak, ki a gyermekének vett valami apróságot. Én a húgom kisfiáinak szereztem be egy kis cukorkát, csokit, ingecskét. meg a téesz-irodabeli munkatársaknak is vásároltam valami csekély emléket. No, azért magunkra is gondoltunk. Ki szoknyára valót vett magának, ki harisnyát. Ez így ment délig.

' — Délben a Dobó téren találkoztunk, együtt mentünk a Széchenyi Étterembe ebédelni. Az ebéd elég jó volt: vékonycsík-leves hússal, utána tarhonyás sertéspörkölt, meg egy üveg sör. Ezt a téesz fizette, amint hogy az egész utat a téesz állta. Persze, ha valaki még szomjas volt, rendelhetett, de már a saját bukszája terhére.

— Amikor megvolt az ebéd, visszamentünk a kocsihoz, ott aztán választhattunk: aki akart, fürdőbe mehetett, aki akart, várat nézni. Na, de nem volt senki, aki ne várat nézni akart volna. Hát nem is bántuk meg, olyan szép az a vár! Annyi sok látnivaló van benne! A várból aztán lementünk a székesegyházba, onnan meg egy nagy pinceségbe, nagyon szép nagy tánchelyiség is van benne, azt is megnéztük persze.

— Hat órakor indultunk aztán a Szépasszony-völgybe. Ott már várt bennünket a vacsora. Leültünk, s máris hozták élénkbe a bort és a disznótorost. A férfiak persze megint pótolták a bort, megint a maguk zsebéből. Utána tánc volt, körtáncot jártunk a tavernában... Hogy én is táncoltam-e? De mennyire! Még a nálamnál öregebbek se bírtak ülve maradni.

— Na, innen aztán este tízkor indultunk a szálláshelyünkre. Nem együtt szálltunk meg, én a Szarvaskő fölött, valami turistaházban háltam, mások Tardoson, megint mások meg benn Egerben. De mindvalahányan kétágyas szobákat kaptunk, nagyon jó helyen háltunk mind, paplanos rekamién. De hogy el ne feledjem, lefekvés előtt még fürödtünk is.

— Mikor elaludtunk, jött ám az éjjeli zene! A férfiak, akik fölöttünk vagy 800 méterre laktak, köztük a három sofőr is, azok adták a szerenádot. Három nótát énekeltek, és mivelhogy nem volt gyertyánk, villanyt gyújtottunk, úgy köszöntük a kedvességet. Én nem keltem ki az ágyból, rám is szólt a szobatársnőm: „De ángya, legalább a szemét nyissa ki” — mondta. „Minek az? — mondtam én vissza. — Lehet az éjjelizenét csukott szemmel is hallgatni!” Hát nem igaz?

— Reggel fél nyolckor aztán ott volt a kocsi, indultunk tovább Lillafüredre. Ott megnéztük a Hámori-tavat, a Palotaszállót. Onnan Miskolcra mentünk, a Hámor Étterembe. Az ebéd: vékonycsík-leves, de üresen, mellé két nagy darab rántott hús krumplival, rizzsel, meg egy üveg sör.

— Ebéd után indultunk Tapolcára. A társaság egy része a barlangfürdőbe ment, más része kinn fürdött, a harmadik csoport meg se itt, se ott nem fürdött, csak nézelődött.

Ilyen részletességgel marad meg egy-egy kirándulás emléke a felnőttekben, még hónapok múltán is. Egyébként minden esztendőben szervez a termelőszövetkezet ilyen vagy hasonló országjáró utakat, Gomány Balázsné például a téesz szervezte kirándulások alkalmával járt 1964-ben a Balatonon, 1965-ben Csehszlovákiában, 1966-ban Budapesten, 1967-ben pedig ismét a Balatonon.

A fölvirágozott teherautók néhány esztendő alatt a felnőtteket is elviszik tehát az ország legszebb részeibe. Hogy ennél többet is lehetne tenni, hogy ezeket a kirándulásokat jobban is ki lehetne aknázni? Igaz. A meglátogatandó városokról, tájakról, nevezetességekről előzetes előadások, filmvetítések; külön idegenvezető fogadása, egy-egy tájegység tervezet'tebb, szervezettebb megmutogatása — mint ahogyan az iskolásokkal teszik —, ez még a jövő feladata. De így is, mindezek nélkül is, hiszem, amit Gományné hittel mondött:

— Csodálatosak ezek a kirándulások!

Garami László

(Folytatjuk)

Fölvirágozzák a teherautót. Jobbra: az indulás

^Hifiin {jjí b ő i'

KARNAGY

RIPORTER: Szakképzettsége?

UGRIN GÁBOR: Karnagy és középiskolai énektanár.

RIPORTER: Tudomásom szerint több kórust vezet. Melyek azok?

UGRIN GÁBOR: Az Ifjú Zenebarátok Klubjának központi kórusát, a Csepeli Vasmű vegyeskarát, a Tatabányai Bányászegyüttes vegyeskarát, a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola és a Veres Pálné Gimnázium kórusát.

RIPORTER: Milyen jelentőséget tulajdonít a beatzene korában az iskolai kórusnak?

UGRIN GÁBOR: Kétségtelen tény, hogy az ifjúság körében a legnagyobb bázisa a szórakoztató zenének van. Minden kor fiatalsága szórakozik és táncol. Az aggasztó tünet napjainkban, a több száz wattos erősítők korában az, hogy a szórakoztató zene egyre inkább narkotikummá, sőt nem ritkán a tömeghisztéria eszközévé válik. Mértéktelenül élvezve, túlságosan „kikapcsol", személytelenné tesz. Differenciált korunkban, amikor százhúszas tempóban élünk, különösen fontos a feltöltés, a meghitt, bensőséges élmények felidézése. Gondolkodó és melegen érző emberekre van szükség, és nem rángatózó gépemberekre. Helyes arányt kell kialakítani tehát a zenében is. Jó, ha a fiatalságot erre a helyes arányra már iskolás korukban neveljük. Az iskolai kórusok jelentőségét abban látom, hogy tömegeket foglalkoztat, értékes, maradandó alkotásokat szólaltat meg, olyan hangszeren, amellyel többségében minden fiatal rendelkezik: az emberi hanggal.

RIPORTER: Mi a tapasztalata az együtt éneklés jellemformáló hatásáról? v

UGRIN GÁBOR: Az együtt éneklés magasrendű munkaforma, a mindenki egyért — egy mindenkiért elv megtestesítője. A kórustag a próbák és szereplések során nagy felelősségtudattal rendeli alá magát a közösség érdekeinek. Hiszem, hogy ez a közösségi érzés egy idő után életformává, készséggé válik. A művek életre hívása alkalmával, mivel nem passzív hallgató, hanem aktív közreműködő, megismeri és megszereti az újraalkotás szépségeit. Miután átéli korának és az elmúlt századok emberének érzés- és gondolatvilágát, problémáit, az esztétikai szép élményének sokszoros részeseként gazdagodik érzelemvilága. A felsorolt néhány érv is — úgy vélem — nyilvánvalóvá teszi, hogy az együtt éneklés általános emberi jellemformáló konzekvenciákat alakít ki az egyénben, amelyek kihatnak életének minden területére.

Ugrál Gábor

RIPORTER: Véleménye szerint hogyan él és hat Kodály Zoltán zenepedagógiai módszere Magyarországon és a világban.

UGRIN GÁBOR: Kodály Zoltán zenepedagógiai munkásságának két alapvető irányelve: „legyen a zene mindenkié", valamint: a zene megismeréséhez és megszeretéséhez az út a zenei anyanyelven keresztül vezet. Mindkét alapelv a magyar zenei nevelés középpontjában áll. Ezek következetes és hatékony végrehajtása biztosít hazánkban egy olyan zenei atmoszférát, amely méltán vívta ki az egész világ elismerését. Sok száz külföldi pedagógus jön tanulni tőlünk, és sok magyar pedagógus adja át zenepedagógiai módszerünket Japántól Amerikáig. Ügy érzem, Kodály Zoltán zenepedagógiai munkássága él és hat, de rajtunk múlik, hogy hogyan és meddig.

RIPORTER: Az ön által vezeteti kórusok jelentős külföldi sikereket értek el az utóbbi években. Minek tulajdonítja ezeket a sikereket?

UGRIN GÁBOR: A magyar kórusok általában igen sikeresen szerepelnek külföldön. Ennek okát főként abban látom, hogy Bartók Béla, Kodály Zoltán és tanítványaik, olyan kimagasló kórusműveket komponáltak, amelyek előadása már magában is biztosítja a sikert. A Veres Pálné Gimnázium énekkarával két ízben szerepeltünk a Német Demokratikus Köztársaságban, az Ifjú Zenebarátok Klubjainak központi kórusaival Belgiumban vettünk részt egy turnén. Az idén tavasszal pedig első helyezést értünk el a londoni rádió (BBC) által rendezett nemzetközi kórusversenyen. Az itteni tapasztalataim alapján említeném meg a magyar kórusok sikerének másik jelentős tényezőjét, amely az előbb említett atmoszférából adódik: a magyar énekesek lelkesedését, átélt előadásmódját valóban nehéz túlszárnyalni.

RIPORTER: Köszönöm a figyelmét és az idejét.

Salamon Pál

XXXXXXXXXXXXXXVXXXXXXV.XXXXNXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXVXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXX

Születésnapja közelgett a feleségemnek, másnap házassági évfordulónk, sokadik. Ne legyen ez hétköznap, üljünk be a kocsiba, nem láttuk még Krakkót. Gyönyörűnek kell lennie, megjárjuk egy-két nap alatt.

Szklabonyán a Mikszáth szülőháza, Alsósztregován a Madách-kastély állított meg, Zólyom, Szliács, Besztercebánya. Breznóbánya, mint a gyöngysor, szinte pergett. Aztán Csorbató, Ótátrafüred, Tátralomnic, Javorina, már át is keltünk, túloldalt Zakopane. Estére Krakkó — és gyönyörű volt, csakugyan.

A Czartorvski hercegek egykori képtárában egy bűvös kis női képmás, alig pár tenyérnyi, de Leonardo. A Mária-templomban a Veit Stoss-féle főoltár, világ remeke. A toronyból délben trombitaszó, mely egy futama közepén hirtelen megszakad. Valami legenda emléke: a trombitást, miközben fújta, nyílvessző találta valamikor — jót nem állok érte, de ilyesmi. Fönn a Wawelben a dóm, kriptájában a költők. Mickiewicz meg Slowacki, valamint a királyok, Bátory István, Sobieski János. Költők és királyok, sírkápolnák, örökmécsek, szarkofág.

Déltájban Indultunk Auschwitz felé, amely az útiprogramban úgy szerepelt, hogy egyikünk sem szólt róla eddig és még most sem.

Lehangoló táj, ezért választották. Országutat sem láttam j még ilyet: már jóval előtte, tíz és tíz kilométereken keresztül vörös téglán szaladunk. A pokol tornácán. Ugyanaz a vörös tégla, ami aztán a lágerbeli épületeké.

Most a lágert úgy hívják, hogy múzeum. Érdeklődni is így, e néven kell iránta, mikor az ember a városba beér. így jut el egy nagy parkolóhelyre, amely után már csak a vasúti sínpár következik. A parkolóhely egy alacsony, széles, egyemeletes barna téglaépület előtt terül el. Az épület mögött az auschwitzi főláger.

Benn a hallban éppen elrámol, aki az ismertető brosúrákat árulja. Kiderül, hogy elkéstünk. Soká tartott Krakkóból az út, közben el is kanyarogtunk, most már háromnegyed öt, a lágert ötkor bezárják. Nem baj — mondják —, itt lehet aludni. Vacsorázni, reggelizni is lehet. Mert ez szálloda.

A feleségem sírva fakadt.

Ott aludtunk, Auschwitzban, a krematóriumtól ötven lépésnyire.

Egyszerű kis szálloda, luxus nélkül, de mindennel, ami kell.

Földszintjén a nagy világos önkiszolgáló étterem. Mindent kapni, csak szeszes italt nem. Mert ez Auschwitz. S ne szokjék ki ide a városi publikum se. Ez csak zarándokszállás.

így jöttem rá, apránkint, hogy mindez együtt itt mégsem profán.

Pedig még mozi is van benne. Igen, a földszinten vetítőterem, az előadás folytatólagos. A film mindig ugyanaz, az auschwitzi tábort s a tábor felszabadulását mutatja be. Különféle nyelvű kísérőszöveggel, attól függőleg, hogy milyen náció a csoport többsége, amely éppen érkezik. Mi magunk voltunk,,kéttagú csoport, kétszer néztük végig, először lengyel szöveggel, csupa lengyel iskolás fiú meg lány között, aztán angollal, egy újabb zarándokkal, angolokkal, amerikaiakkal, volt köztük egy pap is. Belépődíj nincs. Nincs a lágerbe sem.

Kapuja nyitva, a Halt feliratú sorompó felhúzva. így haladtunk át rajta, a lasciate ogni speranza náci-német fordítása, az Arbeit macht frei alatt.

Láttunk mindent. Mindazt, amit négymillió ember látott, mielőtt meghalt volna, mindazt, amit láttak, akik túlélték a látványt. Még azt is, amit már nem láthattak, a főkrematórium előtt az egyszemélyes akasztófát, amelyre 1947-ben a krakkói bíróság ítéletéből felkötötték Rudolf Hösst, a lágerparancsnokot: a világhistóriának azt a bűnözőjét, akinél olcsóbban — főnökeit kivéve — senki sem úszta meg. Mert csak a Gonosz találékony. Az Igazság nem. S ne is legyen.

Egy nagyszerű tulajdonságával beérheti: azzal, hogy kijátszhatatlan, diadalmas.

Iáttunk mindent s el is töltöttünk, a krematórium mellett, j Auschwitzban egy éjszakát: milliók auschwitzi éjszakáihoz képest szinte frivol, friss ágyneműs, hideg-melegvizes szállodai éjszakát. Csak azért nem frivolt, mert zarándokit. Láttuk a lágert is, benne mindent — s nem írtam le belőle lám, semmit.

Majd ha Dante leszek, majd ha Shakespeare, majd ha Vörösmarty, aki hallotta már zokogni a pokolban a malmot Addig nem: addig ez nem arra való, hogy stílusomat rajta próbáljam ki — egy útilevél erejéig. Az volna csak valóban frivol.

A krakkói Leonardo, a Veit Stoss-oltár, a költő- és királysírok: az más, arról mind lehet, írni, beszélni, elmélkedni, mindent. Az mind nem ért semmit, ha ez megtörténhetett. S igazán akkor ér valamit — a legtöbbet —, ha hasonló többé nem történhetik. Buchenwaldtól pláne csak hét kilométer Weimar: az SS-től Goethe.

Őrjítő áron — de megmaradni Goethe, megmaradni Leonardo marad meg. Még ha a szovjet katonaorvosnak, akit az auschwitzi vetítőterem filmjén láttam, a Volga mellől kellett is elindulnia, s tűztengeren átlábalnia, míg ideért. Fehér köpenyben volt a filmen látható, egy kisfiút — nem mondom meg, milyen állapotban lévő kisfiút — gyógyított, simogatott. — Hungarian boy — mondta a kísérőszöveg. Magyar kisfiút.

•

Voltam Buchenwaldban, voltam Mauthausenban, most jártam hát Auschwitzban is.

Csonkábbnak vállalnám magam nélküle, mint hogyha nem láttam volna a párizsi Arc de Triomphe-ot, a firenzei Ponte Vecchiót, s nem álltam volna a római Kapitóliumon. A világ nagy látványosságainál is fontosabb a kor nagy látványa. S ha ilyenek: hát ilyenek. Akinek életében ez történt, az ezt ne kerülje el. t

Nem először idézem Veresszájev emlékiratát a századeleji orosz—japán háborúból. Katonaorvos volt Veresszájev doktor is, de leírt abban a könyvben egy mondatot, mely nem válnék szégyenére akár Dosztojevszkijnek. Olyanokat látott — úgymond — a háború vértől párolgó csataterein, amikbe bele lehet őrülni, s amikbe — tette hozzá — „becsületes embernek kutyakötelessége is beleőrülnie”. Ami persze nem a tudomány igazsága, nem is az elméé — „csak” a szívé.

S nincs is mit beleőrülni — még Auschwitzba sem. Hanem olyan világot kell teremteni, amely az elme, a tudomány igazságában a szív igazságát váltja valóra.

„Ne higyj oly igazságban, melynek szíved ellene mond” — írta Eötvös József is.

Ezért nem volt igazság az, amiből Auschwitz lett. S ezért igazság az, aminek fegyvere elől az auschwitzi lágerőrség megfutott.

fi