Magyar Hírek, 1970 (23. évfolyam, 1-26. szám)
1970-07-11 / 14. szám
A város látképe KAZ1NCI AZ IDŐK KEZDETE A VAROS LAKC Amint Miskolcot elhagyva, közelítünk Sajószentpéter, Bereute, s a mai Kazincbarcika felé, eszembe jut a fiú. Hogyan is hívták? Mennyi idős volt is akkor? S a negyvenezer lakosú, elevenen élő, lélegző, gyermekzslvajos, emeletes Kazincbarcika házai közt járva, a Borsodi Vegyi Kombinát egyik kéményének a kék égre rajzolódó sárgás füstcsíkjait nézve, ezt a több kilométer hosszúságban nyújtózkodó gyárrendszert és korszerű várost szemlélgetve, eszembe jut az idő eleje, az idő kezdete, mert az idők elején itt csak a szél nyargalt vagy a hó hullt, s e földön a kietlen némaság honolt. Az elsüllyedt, s az eltűnt idő homályából és meszszeségéből, amelyet már a tizenhét esztendő temetett be, kiemelem ezt a tizenhét esztendő előtti, már-már elfelejtett utazást: 1953. január 14-én jártam először a Bükk e nyúlványai alatt, e szegénykés, sivár tájon, amelyet a hazai vegyipar bölcsőjének jelölt ki a terveket kirajzoló országos igyekezet és szándék. Ebben a gyermekzsivajos városban már élnek olyan tíz-tizenöt-tizenhét évesek, akiknek Kazincbarcika a szülővárosuk, akiknek minden élmény-, s emlékanyaga ezekhez az iskolákhoz, lakóházakhoz, emeletekhez, játszóterekhez kötődik, élnek százával és ezrével olyan ifjak, akik a világ közepeként fogják fel — szülőhely, személyes emlék — Kazincbarcikát, és soha nem gondolnak arra, hiszen eszükbe sem juthat, hogy két évtizeddel ezelőtt itt még semmi sem volt, még nem állt e szülőváros, s ők szinte szülővárosukkal együtt születtek. Olyan hihetetlen, számukra annyira elképzelhetetlen, olyannyira valószínűtlen ez, mintha valaki azt mondaná, hogy én láttam Budapestet, mikor Budapest még nem volt — s én ott álltam Szeged helyén, mikor azon a földön még egyetlen ház sem állt. Ilyen, ehhez hasonló emlékzuhatagok dőlnek rám e helyszínen, e gyár- és házrengetegben: láttam ezt a „várost”, mikor még nem volt város, csak mérnöki pauszpapír volt, puszta föld volt, fölvonull teherautó- és dömpersor volt, amelyek közt viharkabátos férfiak szaladgáltak, káromkodtak, izzadtak, s az egésznek a főépítésvezető főmérnöke egy huszonkét esztendős fiú volt, aki Lipták Ferenc berentei parasztember házának egyik ágyas, sublótos (más berendezés nem volt) és földes szobájában lakott. Nézem a pontházak tévé-antennáit, az antennák erdejét, a városi tanács tömbként álló hatalmas kórházát, az egyik bemutatóteremben a műanyagból készült fogaskerekeket, a kirakatok fridzsiderjeit, az aszfaltos parkolóhelyeken várakozó gépkocsikat — akkor itt csak föld volt, még a főépítésvezető főmérnök lakószobájában is föld csupán. Mikor tizenhét esztendővel ezelőtt átadták — hogyan is hívták?, valamely régi jegyzetben, valamely régi könyvemben bizonyára meg van örökítve a neve — a főépítésvezető főmérnöknek, azt kérdeztem — Dezső János volt a neve! — tőle: — Mikor szokott borotválkozni? — mert hogy annyira gyermekarcú. — Kétnaponként — felelte mosolyogva. — Naponta nem ér rá talán? — faggattam, a munka előbbrevalóságára való választ szimatolva. — Nem — felelte. — Naponta ugyanis nem nő ki. A főépítés vezető főmérnök 46-tól 5(Mg végezte el a Budapesti Műszaki Egyetemet, három hónapig tanult és dolgozott az egyik nagy hőerőmű építésvezetője mellett és 1951-ben, mikor július 2-án Sajószentpéteren leszállt a miskolci autóbuszról, huszonkét esztendős volt. Mikor 53-ban megismerkedtünk, huszonnégy volt csak. Mikor 51-ben ide érkezett és leszállt Sajószentpéteren, még megkérdezte a buszvezetőt : — Berente merre van? — Csak egyenesen — felelte az. — Néhány kilométert kell még gyalogolni. Berente ugyanis semmi falucska volt, abban a busz meg sem állt. A fiú zsebében személyi okmányain kívül egy megbízólevél lapult, s az akkori ifjúsági szervezet tagkönyve. Bemutatta megbízólevelét a „tröszt”-nél, amely fakalyibában rendezkedett be, kijelölték számára a földes lakószobát, s a huszonkét esztendős mérnök („főépítésvezető főmérnök”) irányításával építeni kezdték a gyársorozat első alkotását, az erőművet. Ideérkezése utáni második napon három mérnököt — Emődy Attila huszonhárom éves, Drágus Jenő huszonhárom, Asbóth Dénes is annyi — kap, s harminc belevaló embert, hogy a gyárrengeteg és a negyvenezer lakosra tervezett város felépítésének elindítására emeljenek egy felvonulási épületet az építésvezetőségnek. A harminc ember alapozni-ásni kezdett. Dezső János, ingét ledobva — ez 1951 július 3-án történt —. ásót felkapva, közéjük állt, s ásni kezdte az ideiglenes, első épület alapját. Ez volt egy gyárrengeteg, egy nagyváros keletkezésének, születésének első pillanata. De ez a pillanat már tova lett, eliramlott, eltemették, sem egy város monográfiája, sem egy város megírt története nem őrizte meg, csupán a krónikás régi jegyzetei, emlékfoszlányai. Most emberek születnek, szeretnek, halnak meg, küzdenek, csókolnak, esznek, tanulnak, játszanak, bosszankodnak, ölelkeznek és pörölnek itt, s mindent életük természetes és egyetlen színterének tartanak. Ki gondol arra, hogy a városi kórház helyén kukoricaföld volt, s a PVC üzem földjén birkák legeltek valaha? S ki gondol arra, ha az erőmű mellett halad, hogy 1952 január 10-én. egy köd-ülte napon... Az volt a fiú sorsának talán a legnehezebb napja. Az erőmű tereprendezését befejezték, a földön készen feküdtek az előregyártott vasbeton sarokpillérek, áthidaló gerendák, megérkezett az emelőkétlábnak nevezett hatalmas emelőgép, s az első sarokpillér beemelését 1952 január 10-re tűzték ki. Az emelőgép negyven méteres volt. a sarokpillér közel harmincöt méter magas, súlya hatvanezer kiló. Délután gomolygó köd szállt alá, a levegő tejszínű lett, az emberek alig látták egymást, s este, fél kilenc tájban, a munkavezető kiadta a jelszót: — Hóóó-rukk! A csörlők megfeszültek, az emelőgép himbája emelni kezdte a hatvanezer kilógrammnyi súlyt, az emelőgéo tetején reflektorok égtek, s a fény néhány nillanat múlva imbolyogni kezdett. — Mi az? — ordított Dezső. Szavát iszonyú rázkódás nyomta el. Az emelőgép összeomlott. — János, élsz? — kiáltotta Dezső alig kivehető alakja felé az egyik mérnök. —Élek — felelte az. Azzal beugrott a roncsok közé, ahol nyolc ember a csörlőt kezelte. Vaksötét volt. A távvezetéket a lezuhant emelőgép szétszakította. — Mindenki kiáltsa a nevét! — ordította Dezső a vaksötétben. „Nagy...” „Kelemen ...” A harmadik. A hetedik. „Kis .. .’’-végre a nyolcadik. Dezső János a fejét fogta: „végre”. Az emelőgép összeomlását, amint később kiderült, gyártási hiba okozta. A himba, amely az első sarokpillért emelte volna be, nem az előírt, nagyteherbírású lágyvasból készült. Azután emberi, gépi erőből, egy új emelőgép segítségével, a munka kínjából és szépségéből, emberi megpróbáltatások iszonyatából és hősiességéből felépült az erőmű, a vegyikombinát, a város, s mikor e város köveit járom, elúszik mellettem egy hang: — Pista! Hol vagy? Azután már fortissimóval: — Pista!! Azután szorongás nélküli csend. Nem fél senki, hogy Pista nem felel. Nem tél van — nyár. Nincs köd — pirít a nap. Az emelőgép összeomlására sem emlékezik már senki, senki. Ruffy Péter Magyarországon a városok kilencszáz évig egyféleképpen születtek. Jól védhető magaslaton, fontos útvonalak találkozásánál, folyami átkelőhelyeknél, jeles kereskedelmi gyülekezők színhelyén — innen a vásárhelyek — verték az első cölöpfalakat, emelték a kőbástyákat, mindenképpen a város őrizetére és megtartására törekedve. Talán csak a lapos Basahalomra telepedett Debrecen tárulkozott ki olyan védtelenül a végtelen pusztaság szélén, mint akinek semmi félteni valója nincsen. A XX. század pontos felező vonalán, a második világháború szellemi és anyagi omladékán az ország hozzálátott új városok alapításához és építéséhez, mindörökre szakítva a kilenczáz éves városalapító hagyományokkal és törvényszerűségekkel. Az új városok földrajzi helyét az ipartelepítés monumentális tervezete határozta meg. A városok és az ország történetében addig ismeretlen arányú iparművek alkotásának két alapvető feltétele volt: az anyagi eszközök és a szükséges létszámú ember. Az anyagiakat az ország óriási erőfeszítések árán megteremtette, tévedés lenne azonban azt hinni, hogy a. városokat építő, majd a városokban letelepedő, az iparműveket kiszolgáló, később városi társadalommá szerveződő embertömegek összetoborzása lényegesen könnyebb feladat volt, mint a milliárdok előteremtése. Kazincbarcika felépítése és megalapítása a jelentéktelen borsodi falu; Berente határában különösen nagy és nehéz leckének bizonyult. A közeli Miskolc a ritkábban lakott borsodi hegyvidék falvaibái már a két háború között elszívta a fölös munkaerőt, a város nagy távolságra épült Budapesttől, így a munkaerő toborzása megmozgatta az egész országot, de korántsem volt olyan egyszerű, mint a Budapest elővárosának számító Dunaújváros, vagy a Pécs tőszomszédságában épülő Komló benépesítése, bár amazok várossá szerveződése is éppen elég mozgalmas és regényes história volt. Kazincbarcika még nincs húsz éves A Miskolc felől érkező s az iparműveket maga mögött hagyó utas a völgyből közelíti meg a magasabb terephullámokra épült váiost és első pillanatra élesen meg tudja különböztetni a város építésének időbeli rétegeződését, mintegy leolvasva a város arculatáról, melyik épületsor keletkezett tizenöt évvel ezelőtt s melyik tavaly. Az ózdi országúiról a városba vezető szürke betonszalag' mocsaras réten vezet át s a hegyoldal hullámzását követő, tömör háztömbök szélén, mintegy az érintetlen táj és a szellősen elrendezett, mégis oly sűrűnek ható város között egy sor földszintes épület tűnik elő. Ügy hatnak, mint a középkori városok bástyafalain kívül telepített bódék, amelyekben a városi közösségből óvatosan kirekesztett, nem egészen megbízható emberek éltek a régi Fehérvár, Veszprém, vagy Esztergom alatt. Ezekben a bódékban azonban nem emberek élnek, hanem gépkocsik pihennek, jelezve, hogy a húsz évesnél fiatalabb városban annyi autót tartanak a lakósok, amennyi magában a városban már nem fér el, következésképpen az autókat száműzték a „falakon kívül" eső területre, s ez már önmagában véve megbízhatóan ábrázolja a kazincbarcikai polgárok életszínvonalát. De hogyan él az a negyvenezer ember, aki az elmúlt években távolabbi lakóhelyét, szülővárosát vagy faluját felcserélte Kazincbarcikával? A látogató szembetűnő külső jelek alapján kezdi el tájékozódását, szemügyre véve az utcai járókelőket, hoszszan és örömmel szemlélve a központi napközi óvoda kertjét, ahol a ropogós fehérbe öltözött fiatal óvónők a város legfiatalabb polgárait gondozzák ,nem különben a boltok árukészletét, a város szellemi életének eseményeit hirdető utcai falragaszokat, amelyek ebben a nyári holtidőben egy tánczenekari hangversenyt, egy modern képkiállítást, több új filmet s három népszerű ismeretterjesztő előadást adnak hírül. De minden külső jel között a leginkább figyelemre méltó jelenség a televíziós antennák erdeje a házak tetején. A fémrudaknak ez a csillogó és szeszélyes hálózata úgy hat, mint valami törékeny szerkezetű acélkupola, amely a város védelmére hivatott. A látogatóban azonban azonnal felmerül a gondolat, vajon az egész várost, vagy csak egyes lakásokban élő emberek magányát és nyugalmát védelmezi az antennák sűrűje? Később, amikor az utazó a véletlenül adódó vagy szándékosan kezdeményezett beszélgetések alkalmával emberi vallomások meghallgatása árán közelít a kérdéshez, — az utóbbi feltevés bizonyul igaznak. Kazincbarcika negyvenezer lakója meghitt és bensőséges családi életet él s ennek a némiképpen beszűkült, zárt életformának magva az a sokezer televízió készülék, amely az esti órákban sokezer kazincbarcikai lakást hint be békésen viliódzó fényével, maga köré gyűjtve a családot. A zöldséges boltban azt kérdeztem egy kövérkés háziasszonytól, szokás-e Kazincbarcikán a szomszédolás, az a bizonyos televíziós-vendégeskedés, amely másutt, még Budapesten is, bevett szokás? A háziasszony csodálkozva nézett rám: — Mór hogyan volna szokás? Akit érdekel a tévé-műsor, vesz magának egy gépet... Tucatnyi ember közül nyolc vagy kilenc magától értetődő természetességgel azt válaszolta, hogy az „összejárás", a szomszédok családias érintkezése nem divat, az egy házban, egy emeleten, vagy lépcsőházban lakók név és arc szerint ismerik egymást, kapcsolatuk barátságosan jelentéktelen, házon kívül legfeljebb a moziban találkoznak, egy-egy előadáson, sporteseményen, azon kívül — természetesen — a munkahelyen, mivel a kazincbarcikai lakosság a Borsodi Vegyi Kombinátban dolgozik. Az új és még újabb házsorok közt bandukolva mindössze egy magánkisiparos cégtábláját sikerült felfedezni, aki parkettakészítő volt s létesítésével némi rejtvényt adott fel: miből él egy parkettás egy egészen új városban, ahol a legidősebb lakóház sincs húsz éves? A látogatót azonban egészen más célok vezették, mint egyetlen magánvállalkozó életsorsának kutatása, a látogató azt akarta kifürkészni, hogyan él egy fiatal város, több mint kétszáz kilométerre Budapesttől, egy földrajzilag meglehetősen zárt vidéken, nagyon szép erdős hegyvonulatok közé illeszkedve, mert a város helyét rendkívül szerencsésen és gondosan hatá-Kazincbarcika A városi kórház 12
