Magyar Hírek, 1970 (23. évfolyam, 1-26. szám)
1970-06-13 / 12. szám
«1 Egy balatoni műemlék, a hajdani Kupa vezér Szálló A várossá fejlődő Siófok Megérkezett a kirándulóhajó Az első vendéghullám Füreden 1930 Gyalog indultunk Székesfehérvárról, négyen, hatodik gimnazisták. Négy tömött hátizsák, egy apró sátor, négy katonacsajka és egy kormos bogrács. Abban az időben a vándorló diákok ezzel a felszereléssel a fél világot bejárták. Mi szerényebbek és szegényebbek voltunk, vállalkozásunk mégis merésznek és kalandosnak tűnt. Székesfehérvár akkor is negyven kilométerre volt a Balatontól, amikor azonban szóba került a hosszú gyaloglás terve, kiderült, hogy a felnőttek világából nagyon kevesen látták szemtől szembe a Dunántúl ékességét. A legtöbb városlakó három-négy balatoni fürdőhely nevét ismerte: Siófok, Almádi, Füred, Földvár... Azok a pogány zengésű falunevek, amelyek a déli, de még inkább az északi parton tűntek fel a térképen, borzongató idegenséget árasztottak. István király városából, n szent király koponyacsontját őrző székesegyház árnyékából arra a tájra készültünk, ahol a honfoglaló törzsek konok vezérei István ellen lázadozva fehér lovat áldoztak a pagonyban. Szülők és ismerősök úgy búcsúztak, mintha Afrikába indultunk volna, fegyvertelenül. Két napi gyaloglás után Aligánál pillantottuk meg a Balatont, a meredek partfalról, alkonyaikor. A lenyugvó nap felépítette hagyományos aranyhídját a tó hosszában, amely ebben a varázslatos esti világításban végtelennek és félelmetesnek hatott. Valahol Tihany körül felbukkant a víz tükrén egy árboclámpa, lassan kibontakozott a hajótest s híven ábrázolta ámuló diákszemeink előtt a Föld gömbölyűségének mindaddig kissé hihetetlen törvényét. Sátrunkat a parti sűrűben vertük fel, illatos zsályák és csípős csalánok erdejében s ezzel megkezdtük hathetes nomád kóborlásunkat. Éjszakánkat a felfedezés lázas nyugtalansága fűtötte. Éjfél után megúnva a szűk sátor fülledtségét, lementünk a partra. A telihold magasan állt a tó fölött, a víz egészen nyugodt volt s mi bátortalanul, majd egyre növekvő merészséggel vettük birtokba a háborítatlan vizet. Az a büszke, feszítő érzés, hogy felfedezünk és birtokba veszünk valamit, egy csodálatos természeti alkotást, az egész úton elkísért s arra késztetett, hogy engedelmeskedve az ifjúság regényes hajlamának, kerüljük a fürdőhelyeket, lakatlan partokon verjünk sátrat, sűrű nádasok nyiladékon tocsogva keressük meg a nyílt víztükröt. A tizedik napon Tihanyba érkeztünk. A félsziget ormán az apátság kéttornyú temploma uralkodott, alatta a szegény halászfalu, a Belső tó mögött az első levendulás, amelynek szélén egy kis gőzkazán pöfögött, párolva a tihanyi levendula kesernyés illatú olaját. A Cyprián forrásnál, a remetebarlangok közelében tanyáztunk le, érintetlen őserdőben, amelyben csak egy csapás vezetett, de azon sem járt senki. Alattunk a füredi öböl terült el, fölöttünk a bozontos hegy, távolabb, a parti kiszögellésen József főherceg kastélya s az éppen épülő halbiológiai kutatóintézet, amelyet a lapok szívesen neveztek „csiborpatkoló” intézetnek, mivel a Balaton élővilágának tudományos kutatását éppoly fölöslegesnek tartották, mint a szállodák építését. Tihanyban naponta négyszer kikötött a Csobánc s egy alkalommal — megszegve önkéntes fogadalmunkat, hogy ezt az utat gyalogszerrel teszszük meg —, áthajóztunk Füredre. Tihany elhagyatottsága, néptelensége után Füred zajos mozgalmassága, előkelősége szorongató zavart okozott. Kurta nadrágban, poros szandálban őgyelegtünk a kikötőben és bemerészkedtünk az illatos kertek, az ápolt villák közé. A hozzánk hasonló korú fiúk fehér porcelán nadrágot és tengerészsapkát viseltek, karcsú vitorlásokkal futottak ki a remegő víztükörre. Egy kerthelyiségben kora délelőtt cigány muzsikált és kivereslett arcú férfiak mulattak, szemmel láthatólag folytatva az éjszakát. A légkör feszes volt és ünnepélyes, idegen és elutasító s e különös világ zárt sérthetetlenségét kemény szavakkal hozta tudomásunkra egy csendőr, aki vastag posztó köpenyében, félelmetes francia szuronyával és kakastollai fenyegető lebegésével őrködött a fürdőtelep nyugalma fölött. Ma már nincs mit szégyenkeznem, 1930 júliusában egyszerűen kiutasítottak Balatonfüredről, mint nem kívánatos csavargót, akinek semmi keresnivalója ebben a jószagú világban. Egy álló hétig nem tudtunk szabadulni Tihany varázsától s minden bizonnyal akkor támadt az a holtig tartó vonzalom, amely a Balatonba ékelődő félszigethez ma is fűz s arra kényszerít, hogy fáradtságaim és gondjaim elől időről időre elmeneküljek a nyugalomnak ebbe az ősi, természetes várrendszerébe, ahol százezer ember fordul meg nyaranta, de valami rejtelmes külön éghajlat ma is megőrzi Tihany nyugtató varázsát. Badacsonyig nem történt semmi nevezetes. Olyan falvak mellett poroszkáltunk el, amelyek azóta eleven fürdőhellyé váltak, s ma gyakran felfedezem egykori sátorhelyünket egy mozgalmas kemping területén azzal a büszkeséggel, hogy negyven évvel ezelőtt, gyerekfejjel már megtaláltam a jó sátorhelyeket. A badacsonyi kikötőben egy kövérkés öregúr szólított meg bennünket s amikor kitudódott, hogy latin „anyanyelvű” gimnáziumban tanulunk, házába hívott, pincéjéből hűsen is tüzes borokat hozott és szapora töltögetés közben Ciceróból és Vergíliusból vizsgáztatott, míg kamaszfejünk elnehezedett a Kéknyelűtől és elhevertünk a veranda földjén. Már a déli parton jártunk, már hazafelé tartottunk feketére sülve, lefogyva, de olyan élményekkel megrakodva, amelyek egy egész életre szólnak. Valahol a bogiári hegy alatt átéltük az első balatoni vihart. Éjszaka' tört rá a tóra, egészen váratlanul. Álmunkból arra neszeltünk fel, hogy a sátor ponyvája félelmetesen ropog, mintha bádogból volna. Felkattintottuk a zseblámpát, amelyben már alig-alig volt áram s ijedten szemléltük csekély és könnyű fedelünk furcsa viselkedését. A gúla alakú sátor néha összelapult, mintha kívülről óriási tenyerek nyomnák, majd felfúvódott és gömb alakot kezdett ölteni, míg egy roppant szélroham kiszakította a cövekeket s a sátor elrepült. Az eső zuhogott, a villámok kénsárga csíkokkal hasogatták fel az eget, a Balaton bömbölt, mint egy falka éhes oroszlán, a nádas a víz tükréig meghajolt, mint egy engedelmes és alázatos zarándoksereg egy földöntúli hatalom bűnbánatra serkentő parancsszavára. Sátrunkat másnap a megszelídült vízből halásztuk elő, mint egy ázott felmosórongyot, amelyet darabokra tépett az ítéletidő. Megedződve a hosszú úton, bátran behatoltunk Siófokra, azt remélve, hogy itt a füredi világ hasonmását találjuk. De Siófok egészen más volt, másképpen zajos és eleven. Füred előkelőségével ellentétben itt holmi bazári lárma és mozgalmasság uralkodott, nem cigány muzsikált, hanem néger-jazz, s utcán árult pesti újságok címoldalán az volt a szenzáció, hogy valaki előző éjszaka százezer pengőt vesztett a siófoki kaszinóban, azután a parton főbelőtte magát, mert a vesztett vagyont a dégi uradalomtól sikkasztotta. Nagyvilági légkör suhintott meg bennünket, kóborló diákokat, vagy az élet idegenszerűsége és titokzatossága, de Siófokot sietve magunk mögött hagytuk. Az utolsó estét az akarattyai Rákóczifa alatt töltöttük, a fonnyadó lomb jószagú sátora alatt, egy nyugodalmas estén, amelyen a magam örök barátságát megkötöttem a Balatonnal. Baróti Géza " " % á mamii HÁROM NYÁR A 19! Különös volt, sejtelmes és derítő, mint minden szépség, a táj, a víz, a táj és a víz ölelkezésének minden ajándéka. A Déli pályaudvarról indultunk, feleségemmel és kislányommal, zsebünkben a szakszervezeti beutalóval, hogy életünkben először lássuk a Balatont. Már felnőtt voltam, családos, nem is tartoztam a magyar nép szegény rétegeihez, újságírás volt a hivatásom a felszabadulás előtti régi világban is, de régen sem én. sem a feleségem nem látta a Balatont. Miért nem? Ma már a nagy messzeségbe kellene visszatérnem ahhoz, hogy feleljek. Háború volt, takarékoskodni kellett, az egyszobás lakás gondja mindent felemésztett, kislányom születését vártuk 1944-ben, minden krajcárra, s tegyük hozzá, minden élelmiszerjegyre szükségünk volt, s ki gondolt volna arra, hogy pénzt adjunk ki vasúti jegyekre, elmenjünk egy balatoni panzióba, hiszen a Balaton szép ugyan, sejtelmes és derítő lehet, de messze, nagyon messze van. Pedig már Budapesttől alig több mint száz kilométernyire kibukkan. Hogyan bukkan ki? Nem tudtuk. Láttuk ugyan balatoni régies anzikszlapokon, sirály száll a víz fölött, fehér vitorla leng vagy feszül, egyiken a tihanyi fasor látszott olyan egyenesen, olyan geometriai rendbe szedve, mintha nem a természet, hanem egyenesen a mérnöki zsenialitás tervezte volna meg. Zakatolva ment az a régies, szenes mozdonnyal vontatott vonat; kislányom, aki a kérdésre, hány esztendős vagy, mindenkinek azt felelte, „öt és neded”, egyetlen gyermeteg kérdésbe foglalta össze várakozását: „Mikor jön, anyu?” Mikor jön a Balaton? A kérdés föltételezte, hogy a csodaföldet, a csodavizet úgy képzelte el, hogy nádasainak zúgásával, fehér falú présházaival, szőlősteraszaival, nyaralóival, a vízparton pacskoló gyerekekkel a víz „jön” felénk s egyszerre csak elénk terül, ide, ahol a vonat megáll. Azóta — régi kis Fiatommal, vagy a mai Ford Escorttál — nyaranta szinte minden vasárnap megtettük és megtesszük ezt az utat, az útmenti fák szinte visszaköszönnek, ismerős minden bokor, Tihanyban minden útelágazás, a Balaton személyes tulajdonunkká vált, életünk része, darabja, nyári játszóterünk, már nem is köszönünk egymással, ha újra összetalálkozunk, annyira meghitt a viszonyunk, mintha együtt élnénk, közös fedél alatt. De akkor még nem volt balatoni autópálya, nem volt autóm, nem volt nekem semmi másom, csak egy háromszemélyes szakszervezeti beutalóm Füredre és egy roppant, feszitő várakozás: milyen a Balaton? A vonat zsúfoltan futott, velem és velünk együtt nagyon sok olyan ember utazott, akik először mentek a Balatonra, asszonyok, gyermekeiket tartva az ablakokban függtek, különös családi fürtökként, várva a látványt, várva a víztükröt, várva a csodát, amely mindig létezett, de egészen soha még nem volt az övék. A füstfelhőben, amelyben utaztunk, már mindenki az ablakok előtt állt, vagy a folyosókon szorongott. Pirító nyár volt, ingekben hajoltunk ki az ablakokon, s a fehér ingeket, a női blúzokat lobogókként lengette a szél, s ez a vonatrakomány lobogó köszöntötte a vizet, amikor föltűnt. Különös versengés indult, a férfiak elsőkként akarták megpillantani, és elkiáltani, de volt, nagyon sok olyan nyaraló utazott ezen a vonaton, aki a Balatont még soha nem látta, nem tudta, hogyan bukkan ki, mivel, víztükörrel-e, egy kis vízsegéllyel, partfallal? Ismeretlen volt a nagyon szeretett, nagyon vágyott, nagyon — mert képekről — ismerős. Hiába vártuk a folyosón, mert a másik oldalon, a vonatfülke ablakai felől jelentkezett. A kupéban egy férfihang dördült el: — Ott van! S akkor a partfalhoz csapódó hullám csapkodásával kezdett beáradni a fülkékbe minden ember. A folyosó elnéptelenedett, mert 12
