Magyar Hírek, 1970 (23. évfolyam, 1-26. szám)
1970-05-30 / 11. szám
A májusi napsütésben (Novotta Ferenc felv.) 7íúíLLUS LÁTOGATÓBAN A NYUGDÍJAS NÉMET ERNŐNÉL Albertfalvára igyekeztünk a múltkor és kicsit elkeveredtünk az úton. Az egykori nagyközség, mely alig egy évtizede még olyan távolinak tűnt a fővárostól, most valószínűtlenül közel került. S ez nem valamiféle földrajzi csoda. Magyarázata, hogy Budapest tizenegyedik kerülete — ehhez csatolták 1959-ben Albertfalvát — terebélyesedett, s a kelenföldi hatalmas és folyamatosan tovább épülő lakótelep húzódik mind kijebb. Még föl sem eszmélt a jámbor vezető, máris átrobogott a kényelmes albertfalvai közúti felüljárón. Annak vége pedig már Budafok kezdete. Kerülés tehát visszafelé, kanyarodás a Duna irányába, távolabb még sárgállik a 4-es villamos, aztán az is eltűnik a májusi orgonabokros kertek között és valódi vidéki környezet fogad. Földszintes, soklakásos, apró kertes házsorok és végre a keresett cím: Abádi tér 15. Az idős Német Ernő — őt keressük éppen — a kis kertben olvasgat, sütkérezik. Szívesen elénk sietne, dehát ez, sajnos, neki már nem megy olyan könnyen, felesége, menye segítik fel a székről a szélütött kisöreget, s leültetik a tornácon. Noha a jobb kéz és a jobb láb nem engedelmeskedik, az emlékezet még szót fogad. Egymaga ment ki az USA-ba Német Ernő az ötvenes évek legelején, az Indiana állambeli South Bend-be. Akkor még jó egészségnek örvendett, s mint afféle vidéki gyerek, sok mindenhez értett. Legszívesebben az iskola-pedellusi állására gondol vissza. A plébánián — Horváth József plébános vajon emlékszik még rá? — magyar papok és apácák tanítottak, ő meg gondoskodott mindarról, ami az iskolapedellusgondnoki munkakörbe beletartozott. Megtanult jól angolul is, dehát a szive a város magyarjai közé húzta. Feljárogatott a magyar egyesületbe, és egy régen kivándorolt magyar családnál, Pápaiéknál lakott. Mennyit hegedült nekik, meg énekelt is hozzá: „Hazámba vágyom, Duna—Tisza partja vár..Aztán ahogy teltek az évek, gyakrabban tűnt elé az Abádi téri otthon, s a család. Egyszer nagy útra vállalkozott Német Ernő. Rokonait látogatta meg Svédországban. Uppsalában érte a súlyos betegség, svéd orvosoknak köszönheti, hogy valamennyire felépült. S ekkor már nemcsak vágyott, már jött is ide, vissza, ebbe az Abádi téri kis kertes lakásba. Jó itt neki, vigyáznak rá, törődnek vele. Persze az amerikai nyugdíjcsekk beszerzésének bonyolult és fáradtságos intézésétől éveken át még a szerető család sem tudta megkímélni. Tavaly ősztől aztán ez is megoldódott. Amióta néhány kategóriában az amerikai nyugdíjfolyósító szervek (például a Social Security Administration) folyamatosan átutalják Magyarországra azoknak a nyugdíját, akik a társadalombiztosítás keretében szerezték meg nyugdíjjogosultságukat, mint a rokkant Német Ernő is — aki megtartotta amerikai állampolgárságát — nyugodtan sütkérezhet a kertben. Az amerikai konzulátus havonta rendszeresen elküldi címére a nyugdijcsekket, s azt csak be kell váltania forintra. Nézem-nézem a kisöreget. Látogatásunk bizony kicsit felbolygatta. Tele a szeme könnyel. Nehézkesen kotorász a zsebében, rágyújt egy Kossuth cigarettára, és halkan dalolgat: „Hazámba vágyom.. — Mindig ezt énekli, pedig már pár éve itthon van — mondja nevetve a menye. — De ki se mozdul itthonról. Még azt sem látta, hogy az albertfalvai barackos helyén micsoda lakótelep épült. Hát nem furcsák az öregek? H. M. cAildtáieUk- -ézt/á/Á.°i<M£o A ÁsZP/fctf/ A nagyvilágban szétszóródva élő magyarokat mindig közel hozza egymáshoz s hozzánk egy-egy közös ünnep, közös évforduló. Ilyen volt hazánk felszabadulásának negyedszázados Jubileuma, amelyről a magyar kolóniák, egyesületek Bécstől Londonig, Párizstól Stockholmig és a tengeren túl, ünnepélyes keretek közt emlékeztek meg. A megemlékezés bensőségesebbé tételéhez Itthonról Is hozzá akartunk Járulni. A Magyarok Világszövetsége fölkérésére előadóművészeink ellátogattak Amerikába, Európa különböző városaiba s felléptek honfitársaink előtt az évforduló alkalmából rendezett előadásokon. Kanadában és az Egyesült Államokban Neményl Lili, Vámosi János, Záray Márta szerepelt nagy sikerrel. Svédországban és Dániában — Koppenhágában, Stockholmban, Malmőben, Göteborgban — Gobbl Hilda Kossuth-dljas kiváló művész, Marczls Demeter Lisztdijas operaénekes, Lehoczky Zsuzsa Jászal-dfjas színművésznő, Németh Sándor, Horváth Tivadar színművész lépett fel. Franciaországban Kállai Ferenc kiváló művész, Marglttay Ági Jászal-dljas színművésznő, Gallal Judit, Klszely Lajos, a Fővárosi Operettszinház művészei, Benedek Miklós, a Nemzeti Színház tagja, Hajdú Júlia zeneszerző lépett a közönség elé. Angliában — London, Teeslde, Bradford és Croydon városokban Bánffy György Jászal-dljas, Békés Itala Jászal-dljas, Zentay Anna Jászal-dljas érdemes művész, Baksay Árpád, Elekes Agnes találkozott az angliai magyarokkal. Bécsben Psota Irén Kossuth-dljas, Márkus László kétszeres Jászal-dljas, Hadics László kétszeres Jászal-dljas, Felföldy Anikó, Zoltán Pál, Bárdy György, Galambos Erzsi, Kertész Péter, Gaál Gabriella, Madarász Katalin és Dékl Lakatos Sándor népizenekara adott nagy sikerű műsort. A nyugat-berlini magyar kolónia rendezvényén a Rajkó-együttes Balogh Sándor prímás vezetésével, valamint Túrán László zeneszerző és Késmárki Mi rika táncdalénekesnő szerepelt. Hazatérésük után négy művészt kértünk fel arra, hogy számoljanak be a külföldi szereplésük s az ott élő magyarokkal való találkozások élményeiről. JCáJlal Q-tmie Magyar tájak 2. Sümeg vára (Vámos László felv.) rßmt(i Q-mi Jßobbi Tfjilcla Aki csak egyszer látta, többé nem felejti el a lényéből áradó magasfeszültséget, a vibráló elevenséget, amellyel pillanatok alatt mindenkit személyisége bűvkörébe von. Ezzel az érzékenységgel s belső izzással mesélt a bécsi Collegium Hungarlcum-i estéről is, ahol cigánydalokat, Brecht-dalokat s modern sanzonokat adott elő. — Különös boldogság az, ha idegen közegben dolgozhatom. Talán ilyenkor válók a legtisztábban önmagámmá. Ismeretlen emberek előtt ismeretlen ember vagyok. Vagyis valóban azzal kell győznöm, amit adni tudok. Nincsenek sem negatív, sem pozitív előítéletek. Nem köt meg az, amiről azt hiszem, hogy elvárják tőlem, feltételezik rólam. Nem várnak el semmit, nem tételeznek fel semmit. Nem láttak még, nem tudják, mit tudok. S egyetlen estém van, hogy bizonyítsak. Nagy, szabad áradás, a magam-kibontásának legtisztább öröme. És ez persze fokozódott, amikor megéreztem, hogy az öröm kölcsönös. Mert éreztem. A terem zsúfolásig megtelt s a tömegből fizikailag érzékelhetően áradt felénk a szeretet. Szinte nem is volt választóvonal színpad és közönség között, olyan egységes, forró atmoszférába kerültünk, a hallgatóság általunk, s mi — a közönség soraiból felénk sugárzó megértés által. Pedig nemcsak sokan voltak, hanem sokrétű ízlést, érdeklődést képviseltek. De a reagálás egyöntetű volt. Előadás után az üzletembertől az orvosig, a női szabótól Bársony Rózsiig — mert ő is megnézte az előadást — mind odajöttek hozzánk s gratuláltak. Másnap az utcán megszólítottak s a kezünket szorongatták. Az egyik moziban felismertek minket — éppen egy reklámfilm ment Márkus Lászlóval — s a közönség elragadtatva tapsolt az egyidejűleg két példányban, filmvásznon és elevenen látható Márkusnak. Az egész kinti szereplésben ez az emberközelség s felénk áradó öröm volt a legboldogitóbb. Meg talán az, hogy... jóllehet ott mások a szokások, az igények, más az ízlés ... a magyar tehetség olyan nemzetközi érték, amely eltünteti a különbségeket s helyettük valami újfajta többletet ad. Valaki azt mondta a produkciónkra: európai plusz magyar. A kivételesen nagy művészek közé tartozik, aki sohasem külsőségekkel hat, hanem egyéniségével, humanizmusával, a művek lényegének mélységes megértésével s megértetésével. De vajon e mindenféle csábitó fogástól mentes, a jellem erejéből, s a gondolat igazságából felépített produkció elég vonzónak bizonyul-e a távoli Svédország talán másra s másként rezonáló közönsége előtt? — Megvallom, ez izgatott az első pillanatokban, amidőn a pódiumra léptem. Harmincöt éve vagyok színésznő, de itthon és nem külföldön. Ez az első találkozás esetleges barátaimmal, de nem itthon élő nézőimmel, komoly izgalmat okozott. Mert ha itthon egyszer gyöngébben játszom, legközelebb újra megnézhetnek, amikor „jó vagyok”. De ha csak egyszer láthatnak, ráadásul nem is csupán az én szereplésemről van szó, hanem jóval többről, hiszen az itthon üzenetét viszem ki, mint baráti kézszorítást ott élő honfitársainknak, akkor csak „nagyon jónak” szabad lenni. Ez a tudat egyszerre meghatott és felizgatott. Am, amikor megláttam a rám sugárzó barátságos tekinteteket — amit egyébként soha nem nézek, mert a színész játék közben befelé figyel, nem kifelé, ott azonban önkéntelenül néznem kellett, érdekeltek az arcok, sőt arckifejezések — egyszóval, amikor megláttam a baráti pillantásokat, egycsapásra jól éreztem magam. Jól? Szinte azt mondhatnám: otthon. A Pablo Neruda-vers elszavalása után — amely nemzetközi síkon egyetlen közös érzésben, a béke vágyában egyesítő hangulatot teremt — olyan tipikusan pesti kabaré műsort adtam elő — Róna Tibor számait —, amelyek megértéséhez, azt hinné az ember, itt kell élni, minden vonatkozást ismerni kell. Nos, a stockholmiak nem élnek itt, s hogy minden vonatkozást ismernek-e, nem tudom, de egy bizonyos, minden vonatkozást értettek. Tetőtől talpig vidám lettem s azt gondoltam: Hopp, hölgyeim és uraim, lehetséges, hogy önök velem együtt érkeztek? És arra gondoltam, hogy mindazok, akikkel találkoztam, csak ott laknak, de itt élnek. Persze, ez bizonyára egy este meleg hangulata volt, hiszen legtöbbjük gyökeret vert, ott az otthona. De ha csak egy este erejéig sikerült közösen azt éreznünk, hogy itt élnek, velünk éreznek s életünk apró visszásságain együtt nevetnek velünk — ez több mint siker. Ez valami különös melegség a szívünkben. A Bánk bánt játsszák a Nemzeti Színházban. A csengő felvonásvéget jelez. Tömör szakállal, testhez álló bőrzekében, csizmában lép az öltözőbe Petur: Kállai Ferenc. Arcvonásain még az imént átélt indulat vihara látszik, de csakhamar felenged s tekintetében felfénylik a derűs emlékezés. — Az idei párizsi április 4-ről akaratlanul eszembe Jut a huszonöt év előtti április. Akkor toborozták a kapuikat újra megnyitó színházak a főiskolai növendékeket — újsághirdetés útján. Én is jelentkeztem, s véletlenül akkor is mostani igazgatóm, Both Béla szerződtetett. Ez a huszonöt év előtti április olyan plasztikusan s magától értetődően ívelt át a mostaniba,. hogy természetszerűleg el kelleti mondanom ott, a Chopin-teremben, a párizsi magyarok előtt. Igen, beszéltem a huszonöt év előtti áprilisról, s beszéltem arról is, hogy — függetlenül attól, ki hogyan élte át a közben eltelt időt, s ki milyen könyvelést készített magának róla — van valami, ami közös, es amiben megállapodhatunk: ez a nap volt, amelyen az elmúlt évek nyomasztó megaláztatásai után az életet üdvözölhettük. Úgy éreztem, megteremtődött a kapcsolat, a nézőtéren ülő honfitársak egyetértettek. Nagyszerű érzés volt, hogy az egyetértés — az első, szinte néma, vagy csak épp a levegőben zsongó megnyilvánulás után — nagy közös crescendóban folytatódott, tudniillik a Szózat utolsó versszakát az egész nézőtér együtt mondta velem. S alighogy elszavaltam — elszavaltuk — a Szózatot, különös esemény történt. Kolléganőm, Marglttay Ági jelent meg a színpadon, ami őszintén szólva kissé meghök-. kentett, hiszen én még nem fejeztem be a műsorom. A rejtély gyorsan megoldódott: Marglttay Ági átadta követségünk, s a Párizsi Magyar Intézet üdvözletét abból az alkalomból, hogy április 4-én megkaptam a Kiváló művész kltünetést. Bevallom, előzőleg egy picit fájt a szívem, hogy nem vehetem át itthon a többi kitüntetettel együtt. De a párizsi magyarok köréből őszintén feltörő taps, üdvözlés, gratuláció kárpótolt, sőt valami nem várt különös örömöt fakasztott. Utána Bánk bánból adtam elő részleteket és Adyt szavaltam. Hogy sikerem volt-e? Nem tudom. De hogy Katona József és Ady mit jelent a külföldön élő honfitársaknak, hogy a magyar irodalomra hogyan rezonálnak — az egyértelmű. Hosszan, felállva tapsoltak. Külön megragadott, hogy az ünnepi est műsorába beiktatták a Párizsi Kölcsönösen Segélyező Magyar Egylet szereplését. Végtelenül kedvessé, közvetlenné, hazai és külföldi magyarok igazán közös Ünnepévé tették ezt a napot a magyar ruhában éneklő, táncoló párizsi magyar gyerekek. Meleg mosoly ragyog elő a Petur-maszk mögül. Egy pillanatig úgy vélem, Petur-jelmezes képet kell csatolni e beszélgetéshez, a párizsiaknak is emlékeztető lesz az előadott Bánk bán-részletekre s az egész estére. Nem tudom, Kállai Ferenc is mérlegelte-e ezt a lehetőséget. De pillanatnyi tűnődés után elővett egy fényképet — csak a mosolyt maszk nélkül — szeretettel dedikálva kint élő honfitársainknak. Sós Magda
