Magyar Hírek, 1970 (23. évfolyam, 1-26. szám)
1970-07-25 / 15. szám
MILLIÓK, MŰVÉSZETRE — A kétezrelékes, vagy ehhez hasonló rendeletet és gyakorlatot alkalmaznak más szocialista országban is? — Tudomásom szerint sehol. — És a nyugati országokban? — Ott sem. Nyugaton általában adókedvezményt kapnak azok a beruházó vállalatok, amelyek az épületekhez képzőművészeti alkotásokat is rendelnek. — Ez tehát sajátos hazai vívmány, amelyet másutt nem ismernek? — Az — feleli Ormos Tibor, a Képző- és Iparművészeti Lektorátus igazgatója, akinek hivatala a budai várnegyedben, műemléknek nyilvánított emeletes épületben van. Ebben a régi házban friss alkotásokról, s egy nagyon korszerű, s eredeti magyarországi gyakorlat felett döntenek. — Döntenek, de hogyan? — A lektorátust az a kétezrelékes rendelet hívta életre, amelyről még szó lesz. A lektorátus négyféle formát ismer és alkalmaz közterületekre kerülő vagy épületeken alkalmazott képzőművészeti és iparművészeti alkotások megrendelésére. Az első az, hogy a kiválasztott művésznek az alkotásra megbízást adunk. A második a zártkörű pályázat, amelynek során több művészt hívunk meg. A harmadik a meghirdetett, nyilvános pályázat. A negyedik forma pedig a párhuzamos megbízás, amelynek során több művészt kérünk fel ugyanannak a művészi feladatnak a megoldására. — S ki dönt? — A zsűri — javasol. — S kikből áll a zsűri? — Egy-egy elbíráló ülésünkre kisebb alkotásoknál három, nagyobb alkotásoknál általában öt zsűritagot hívunk meg a Képzőművészeti Szövetségnek a zsűritagok közé fölvett alkotó művészei közül. A zsűrinek tagja természetesen a beruházó vállalat képviselője. A lektorátust pedig a művészeti előadó és a szakértő lektor képviseli. — Mit jelent az, hogy a zsűri nem dönt, hanem javasol? — Abban az esetben, ha a vélemények megoszlanak, a zsűri tagjai szavaznak. Ebben az esetben a jegyzőkönyv megörökíti a különvéleményt. A határozatot — nevezetesen azt, hogy elfogadja-e a lektorátus a képzőművészeti alkotást, vagy nem — a javaslatok figyelembevételével a lektorátus igazgatója hozza. S megjegyzi, hogy ő az, akit „szidnak”. Valakinek vállalnia kell a nemtetszés ódiumát. A nemtetszés ódiumát nem egyszer kell vállalni annak az igazgatónak, aki végtére milliós megrendelések felett is dönt. — Milliókat költünk művészetre. Például mennyit adtunk ki, csak a kétezrelékes tartalékalapból, a kétezrelékes rendelet óta eltelt tizenhat esztendő alatt? — Körülbelül kétszázötven millió forintot. Miután általában 25—30 százalék a kiviteli költség, ennek hetven—hetvenöt százalékát magyar alkotó művészek, szobrászok, festők, iparművészek kapták. Nem azzal folytatom, hogy személy szerint melyik művészünk mennyi honoráriumban részesült, hanem azzal, hogy mit jelentett e két ezrelékes rendelet a hazai képzőművészeti társadalom anyagi megbecsülésénél? — Két évet említek. 1963-ban 212 olyan képző- és iparművészünk volt, aki évi százezer forint fölött keresett. Tavaly, 1969-ben már 489 képzőművésznek és iparművésznek volt évi 100 ezer forintnál magasabb jövedelme. Tizenhat esztendő óta hintjük tele köztereinket korszerű művészeti alkotásokkal, új épületeinket mozaik-kompozíciókkal, domborművekkel, az utca embereinek százezreit tanítva és nevelve, észrevétlenül is, a szépség befogadására. — Említsen meg kérem két olyan kiemelkedő alkotást, amelyet e kétezrelékes rendeletnek köszönhetünk? Mármint a megvalósulását. — Itt van a budapesti, Rezső téri diákkollégium száznégyzetméteres pirogránit domborműve, Kerényi Jenő alkotása, vagy a salgótarjáni művelődési ház ötven-négyzetméteres mozaikja, Blaski János műve. — S most említsen meg egy nehéz diadalutat? Egyenesen vitát. — Itt van Somogyi József Kossuth-díjas szobrászunk híressé vált dunaújvárosi martinász szobra. Az ötvenes esztendők elején, amikor elkészült, súlyosan kifogásolták: e martinász, jegyezték meg bírálói, vékony, szikár, rongyos és sovány, márpedig egy szocialista országban nem élnek vékony, szikár, rongyos és sovány martinászok. Milyen legyen a tüzek, az acél gyermeke, s milyen munkaruhát viseljen abban az izásban, amelyben dolgozik? Somogyi József tökéletesen fejezte ki. végül is felállították a szobrot Dunaújvárosban, s 1964- ben amikor ott jártam, már arról beszéltek a dunaújvárosi emberek, hogy szeretnék megrendelni a város címerét, s a címer alakjára e martinász szobor lenne a legalkalmasabb. A martinász alakját mindenki elfogadta, s — már nem csak Dunaújvárosról beszélek — az emberek ezrei kezdenek leszokni a naturalista ízlésről, és teszik magukévá az eddig szokatlan formavilágot, amely lassan megszokottá válik, s átjárja ízlésük vérereit. — Végül is oldjuk fel a rébuszt: hogyan keletkezett, s mit jelent — ez nem a hivatalos neve — a kétezrelékes rendelet? Amely végül is mindezt anyagilag lehetővé tette? Tizenhat esztendővel ezelőtt kormányrendelet született. E rendelet bírálatból indult ki. Az új épületekhez, lakónegyedekhez, üzemekhez, a nagy beruházásokhoz, hogy a beruházók takarékoskodjanak, nem rendeltek képzőművészeti alkotásokat. Üj lakónegyedeink közterei üresekké váltak. A kormányrendelet lehetővé tette, hogy a Beruházási Bank, miután a beruházásokhoz szükséges pénzt, hitelt az folyósította, a beruházott összegek öt ezrelékéből állami tartalék alapot képezzen s ennek egy részét — kettőtől öt százalékig terjedően — a beruházó vállalatok képzőművészeti alkotásokra fordítsák. Nem volt két ezreléknél többre szükség, innen a nem hivatalos kétezrelékes rendelet neve. A kétezrelékes rendeletnek és a Képző- és Iparművészeti Lektorátus működésének másokra kisugárzó hatása is volt. Ormos Tibor igazgató — 1954-től 1965-ig, néhány minisztérium kivételével, a lektorátustól függetlenül, tehát helyi erőből, anyagi forrásból nemigen keletkeztek képzőművészeti alkotások, sem közterületeken, sem épületeken. Megkezdtük a szervező, tanácsadó, ösztönző munkát: beszéltünk városok, megyék tanácselnökeivel, meghívtuk őket hozzánk, és rábírtuk őket arra, hogy a mi kétezrelékes alapunkon túl, s a mellett, törekedjenek ők is a szépre, a szárnyaiéra, saját kis környezetük díszítésére, képzőművészeti alkotások rendelésére. — összehasonlítást vagy számokat kérek a kétezrelékes és a helyi beruházásokról. — 1969-ben 14 millió forintot fizettünk ki a kétezrelékes alap terhére. Ugyanebben az esztendőben a tanácsok — üzemek, 'intézmények — már e két ezreléktől függetlenül, saját forrásaikból 4 millió 600 ezer forintot költöttek képzőművészeti alkotások beruházására. A negyedik ötéves tervben mi 120—130 millió forintot kívánunk hasonló célokra elkölteni. A tanácsok pedig, ugyanezen idő alatt, ugyanilyen célokra már 50—60 milliót. Fogékonnyá tenni az embert az alkotás megértésére, a szépség befogadására, a korszerűség igénylésére: ez volt a kétezrelékes rendelet célja, s pedagógiai szándéka. S hogy mindenkit fogékonyakká tettünk-e már? Ugyan! Nálunk még bőven vannak tompaságok, érzéketlen süketségek, emberek százezrei állnak még távol attól, hogy megnézzenek egyegy szobrot, vitatva, megértve, keresve mondanivalóját. — De egyre több az olyan megye — ezek nem véletlenül az iparilag, gazdaságilag legfejlettebb területek —, amelyek igénylik a képzőművészeti alkotásokat, a mi segítségünket kérik, vagy anyagi eszközeik igénybevételével, jelentős összegek kihasználásával szépítik köztereiket, épületeiket, új üzemeiket, utcáikat. S már válogatnak. Van olyan városunk, amely Kerényi-szobrot akar szerezni, miután nekik Kerényijük még nincs. A kétezrelékes rendeletet és gyakorlatot, mint az egész gazdasági életünket, az új gazdasági mechanizmus átformálta. A beruházásokat a vállalatok maguk intézik, miután szélesedett az önállóságuk. A Beruházási Bank két—öt ezreléke a múlté lett. — A képzőművészeti beruházásokra az állam külön összeget irányzott elő. S ez az öszszeg évről-évre emelkedik. Hatvanhétben 19, hatvannyolcban 21 tavaly és tavalyelőtt már 22—22 millió forintot költhettünk képzőművészeti alkotások honorálására. Hallottam magyar képzőművészről, aki évi egymillió forintot keresett. Bár én máshogy fogalmaznék. Egymillió forintot kapott azért a sok milliós szépségért, amelyet közöttünk osztott szét. Ruffy Péter — Üyy kell-e tekinteni ezt a két ezreléket, mint a társadalom mecénás szerepének kézzelfogható anyagi kifejezését? — Feltétlenül... Magyarországon a két világháború közt az alkotó képzőművészek megélhetésének legbiztosabb anyagi fundamentuma egy-egy rajztanári állás volt. A beruházási összegek két ezrelékének hovafordításáról intézkedő kormányhatározat a gyakorlatban azt jelenti, hogy a juttatás legalacsonyabb szintje is magasabb megélhetési színvonalat biztosií a művészek számára, mint a legjobban dotál rajztanán állás. Arról nem is beszélve, hog\ mit jelent függetlenségben, önállóságban, lét biztonságban, ami a művészi alkotás szempontjából nem elhanyagolható tényező. A beszélgetés Budapest északnyugati peremvidékén zajlik, egy csillaghegyi kertes házban, ahol Somogyi József Kossuth-díjas szobrászművész, a Képzőművész Szövetség elnöke él. A telek túlsó végében áll a műterem, lakóház és az alkotás műhelye között dús kert, mézes körtéket érlelő fákkal, sűrű nyári csönddel, amelyet néha-néha fölver a két fekete puli mérges hörrenése, ha valaki a kapuhoz közelít. A két ezrelék fölhasználásának módozatairól Ruffy Péter már beszámolt sorozatunk első cikkében, így nekem az a feladat jutott, bogy a gyakorló szobrászművésszel és a szövetség elnökével a „két ezrelék” szerénynek ható meghatározásában megbúvó milliók szellemi hatóerejéről beszélgessek. A következő kérdés tehát így hangzik: — Megfelel-e minden tekintetben a kétezrelékes határozatban biztosított nem csekély összeg felhasználása a képzőművészet és a képzőművészek fejlődésének? 12
