Magyar Hírek, 1969 (22. évfolyam, 1-26. szám)

1969-04-19 / 8. szám

DR. BOGIVÁR JÓZSEF:

INTEGRÁCIÓ ÉS GAZDASÁGI FEJLŐDÉS

Üj lehetőségek és problémák az európai szocialista országok gazdasági közösségében

d. liiííühzet áf

A felszabadulás ünnepének immár évről évre visszatérő szép hagyománya, hogy a művészi világ legjobbjait a kormány kitünteti. így történt az idén is. Az Országház delegációs termében átadták a Magyar Népköztársaság Kiváló, illetve Érdemes Művésze kitüntetéseket. Az ünnepségen megjelent Fock Jenő, a kormány elnöke, Ilku Pál művelődésügyi miniszter és dr. Orbán László, a művelődésügyi miniszter első helyettese. A művészeket dr. Ajtai Miklós, a kormány elnökhelyettese üdvözölte, majd átnyújtotta a kitüntetéseket.

A kormány a szocialista kultúra terén elért eredmények elismeréséül a Magyar Népköztársaság Kiváló Művésze címmel tüntette ki Barcsay Jenőt, a Képzőművészeti Főiskola tanárát, Kossuth-díjas festőművészt, Érdemes Művészt; Főnyi Gézát, a Képzőművészeti Főiskola tanárát, Érdemes Művészt, Munkácsy-díjas festőművészt; Mezei Máriát, a Nemzeti Színház színművészét, Érdemes Művészt; Ráday Imrét, a József Attila Színház színművészét, Érdemes Művészt; Ungár Imrét, a Zeneművészeti Főiskola Lisztdíjas tanárát, Kossuth-díjas zongoraművészt, Érdemes Művészt.

A Magyar Népköztársaság Érdemes Művésze címmel tüntették ki Banda Ede főiskolai tanárt, Kossuth-díjas csellóművészt; Bródy Tamást, a Fővárosi Operettszínház Liszt-díj as karnagyát; Darvas Ivánt, a Vígszínház Jászai-díjas színművészét; Faragó Andrást, az Operaház Liszt-díjas magánénekesét; Frank Frigyes Munkácsy-díjas festőművészt; Horváth Terit, a Thália Színház Jászai-díjas színművészét; Kis József Balázs Béla-díjas kisfilm rendezőt; Makláry Jánost, a Nemzeti Színház színművészét: Markos Józsefet (Alfonzét), a Vidám Színpad színművészét; Máriássy Félix Kossuth-díjas filmrendezőt; Márk Tivadart, az Operaház Kossuth-díjas vezető jelmeztervezőjét; Mihály András Kossuth-díjas zeneszerzőt, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola Erkel-díjas tanárát; Miklós Klárát, a Szegedi

Nemzeti Színház Jászai-díjas színművészét; Olcsai Kiss Zoltán Kossuth-díjas és Munkácsy-díjas szobrászművészt; Pártos Gézát, a Madách Színház rendezőjét, a Színház- és Filmművészeti Főiskola tanárát; dr. Ranódy László Kossuth-díjas filmrendezőt; Réti József, az Operaház Liszt-díjas magánénekesét; Szentiványi Lajos Kossuthdíjas festőművészt, a Képzőművészeti Főiskola Munkácsy-díjas tanárát; Végh Gusztáv, Munkácsy-díjas grafikusművészt és Zinner Erzsébet fotóművészt.

A Fészek Klubban a művészeti díjakat adták át. Dr. Orbán László köszöntötte a József Attila-, a Jászai Mari-, a Balázs Béla-, az Erkel Ferenc-, a Liszt Ferenc- és a Munkácsy Mihály-díjak idei 51 jutalmazottját, és átadta a díjakat.

Képünk az Országház delegációs termében lezajlott ünnepségen készült. Dr. Ajtai Miklós, a kormány elnökhelyettese köszönti az új Kiváló és Érdemes művészeket.

*

*

A felszabadulás 24. évfordulója alkalmából a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa az állRm és az egyház között jó viszony érdekében kifejtett munkásságuk, valamint közéleti tevékenységük elismeréséül dr. Káldy Zoltánnak, Palotay Sándornak, dr. Tlmkó Imrének, dr. Tóth Károlynak, Vitányi Györgynek, Szoó Istvánnak, Vajay Istvánnak magas kormánvkitüntetéseket adományozott.

(MTI felv.)

BOLDIZSÁR IVÁN TOLLRAJZAI

,MINDENKI magyar

5?

A MAGYAR gazdasági reform kialakítása során abból a gazdaságpolitikai értékítéletből (diagnózisból) indultunk ki, hogy a húszesztendős Iparosítási folyamat eredménye gyanánt népgazdaságunk ma már az ország és a belső piac méreteihez viszonyítva széles termelési profillal rendelkezik. Ezért a következő évtizedekben a gazdasági hatékonyság növelése és a műszaki-technikai fejlődés meggyorsítása jelentik a legfőbb követelményt. E gazdaságpolitikai törekvések megvalósításában a külgazdaság egyre nagyobb szerepet játszik. (E kifejezés, illetve fogalom használatával is azt kívánjuk érzékeltetni, hogy a világgazdasághoz való kapcsolódásunk lényegesen több, mint a hagyományos külkereskedelem.) Hatékonyság ugyanis napjainkban csak oly módon érhető el, ha nemzeti gazdaságunk fejlődését e gazdaság termelési és fogyasztási kereteit messze meghaladó közgazdasági kombinációkra építjük fel. A technikai-műszaki fejlődés viszont olyan világfolyamat, amely a nemzeti gazdaságok közötti — egymást kölcsönösen befolyásoló és egymástól kölcsönösen függő — folyamatokat példátlan sebességgel sokszorozza meg. Az új követelmények hangsúlyozása mellett szeretnénk utalni arra, hogy a magyar népgazdaság külkereskedelem-érzékenysége egyébként is nagy, hiszen a nemzeti jövedelem egységnyi növekménye (1%) az elmúlt évtizedben több, mint 2% import-export növekménnyel párosult.

Közismert dolog az is, hogy külkereskedelmi forgalmunk 03—65°/n-a az európai szocialista országokkal alakult ki. (Magyarország külgazdasági problémáiról a The Economist, March 1, 1969. száma közölt érdekes ismertetést) Ebből logikusan következik, hogy a magyar közgazdaság maximálisan érdekelt abban, hogy a Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsának munkáját — a közös szocialista célokból fakadó politikai egység és szolidaritás megőrzése mellett — új alapokra helyezzék. Kétségtelen. hogy az európai szocialista országokkal kialakult gazdasági egvüttműködési ipari fejlődésünk legdöntőbb hajtóerejét jelentette, hiszen egyrészt olyan hatalmas piacok (elsősorban a Szovjetunió) nyíltak meg számunkra, amelyeken ipari termékeinket jó árakon értékesíthettük, másrészt a gazdaságunk számára nélkülözhetetlen nyers- és alapanyagokat is beszerezhettük.

E vitathatatlan tények újbóli hangsúlyozása és kiemelése mellett Is utalni kell azonban arra, hogy a nemzetközi munkamegosztás egyes elvei, formái és módszerei nem tartottak lépést a világban és a nemzeti gazdaságokban kialakult változásokkal és fejleményekkel. Sok vonatkozásban elavultnak kell minősítenünk a munkamegosztás műszakigazdasági alapelveit (az ún. „végtermék”-koncepciót), a naturális folyamatok jelentőségének túlbecsülését a monetáris kategóriák terhére, valamint a külső és belső gazdaság kapcsolódását.

A SZOCIALISTA gazdasági együttműködésnek tehát új mechanizmusra van szüksége. Az új mechanizmus kialakítása során azonban számolni kell azzal a ténnyel, hogy a nemzeti gazdaságok belső mechanizmusa a szocialista alapelvek közössége és a reformtörekvések erősödése ellenére számottevő különbségeket mutat. Abból a feltételezésből kell kiindulnunk, hogy e különbségek nem a véletlen termékei és nem is elsősorban szubjektív tényezők következményei. Számottevő különbségeket találunk a jelenlegi — az eddig elért — gazdasági színvonalban és az egyes gazdaságok integrációs törekvéseinek intenzitásában. Kétségtelen, hogy egy iparilag fejlettebb ország könnyebben liberalizálhatja az importját, mint egy kevésbé fejlett. Azok az országok, amelyekben a mezőgazdasági népesség hányada magas, még nem szakíthatnak a hatékonyság terhére megvalósuló struktúraszélesítő iparosítással. A Szovjetunióban viszont a belső gazdaság integrálódásának még hatalmas tartalékai vannak, tehát iparfejlesztési problémáit még az áruk és szolgáltatások hagyományos cseréjével is képes megoldani.

E kérdések utalásszerű felvázolása is nyilvánvalóvá teszi, hogy a belső mechanizmusok közötti különbségek elsősorban ama különbségekre vezethetők vissza, amelyek az egyes szocialista nemzetgazdaságok konkrét helyzetében, fejlődési problematikájában és ezekkel összefüggő gazdasági érdekeiben rejlenek. Ebből következik, hogy a nemzetközi mechanizmust — amelynek valamennyi tagország helyzetét, fejlődési problémáit és érdekeit figyelembe kell vennie — nem lehet egyik vagy másik nemzeti gazdaság belső mechanizmusának logikus folytatását jelentő befolyásoló és szabályozó rendszerre felépíteni. Reális alapokból kiindulva olyan nemzetközi mechanizmus kialakítására kell törekedni, amely már elfogadható a tervutasítások módszerével irányított nemzetgazdaságokban és még akceptálható a közgazdasági szabályzók segítségével vezérelt gazdaságokban. E két eltérő alapeset a belső gazdaságban formálisan hasonló, tartalmilag különböző cselekvési rendszereket feltételez. E cselekvési rendszer célja mindkét esetben az, hogy a külkereskedelmet és a nemzetközi munkamegosztást mentesítse a belső irányítási rendszer bizonyos egyoldalúságaitól és automatikus hatásaitól. A tervutasításokon alapuló irányítási rendszerben működő gazdaságokban e mentesítésnek (elterelésnek) az a célja, hogy a szocialista külkereskedelemmel összefüggő döntések kialakításában a közgazdasági szabályozók (árak, anyagi ösztönzés, prémiumok stb.) nagyobb szerepet kapjanak, anélkül, hogy ez a helyzet a belső mechanizmus jövőbeni alakulására prejudikálna. A közgazdasági szabályozók által vezérelt gazdaságokban is szelídíteni kell a mechanizmus bizonyos rövidtávú hatásait (például szubvenciók, speciális anyagi érdekeltség útján), amennyiben a hosszabb távra szóló együttműködés és közös fejlesztés átmenetileg magasabb költségeket okoz, vagy nagyobb anyagi erőket igényel.

E REÁLIS kölcsönös engedményeken nyugvó koncepció elfogadása esetén meg lehetne állapítani azokat a gazdasági területeket, amelyeken meghatározott időszakon belül bizonyos, valamennyi fél érdekeit és törekvéseit figyelembe vevő célokat el lehetne érni. Ilyen célok lehetnének — például —;

1. Konvertibilis szocialista (pontosabban KGST) nemzetközi fizetési eszköz megteremtése. E közös fizetési eszköznek előbb a tagországok közötti áruforgalmat, munkamegosztást és ideaenforgalmat kellene előmozdítania, a későbbiekben kifelé is konvertibilissé kellene válnia. E program megvalósítása természetesen hosszabb időt igényel.

2. A tagállamok közötti áruforgalomban keletkező aktívák és passzívák multilaterális alapon történő elszámolása. A későbbiek során e kezdetben belső rendszert alkalmazni lehetne az integráción kívüli országokkal folytatott kereskedelemben is.

3. Olyan valutaelszámolási rendszer (kizárólag belső célokat szolgáló valutakurzus) bevezetése, amely lehetővé teszi, hogy a tagállamok gazdaságirányító szervei, illetve vállalatai a belső erőforrásokból megvalósuló fejlesztés alternatíváját összevethessék ama konkrét előnyökkel és kötelezettségekkel, amelyek a szóban forgó fejlesztési program nemzetközi alapon történő megvalósításában (közös beruházás, közös vállalkozás. széles körű kooperáció stb.) rejlenek.

4. Célszerű lenne megállapítani ama áruk — elsősorban fogyasztási cikkek — körét, amelyek importját a tagállamok fokozatosan liberalizálják.

5. Olyan tudományos együttműködés megvalósítása, amely nemcsak lehetővé teszi, hanem elő is segíti a közös kutatást és a kutatási eredmények közös gazdasági hasznosítását.

6. Feltehető, hogy a nemzetközi együttműködés reformja esetén a jelenlegi institucionális rendszert (bankszervezet, titkárság stb.) is lényegesen meg kell erősíteni.

A szocialista integráció megvalósítása rendkívül sok, összetett és messzeható problémát vet fel. E problémák sikeres megoldása az egyik előfeltétele annak, hogy a szocialista országok gazdasági fejlődése a tudományosműszaki forradalom követelményeinek megfelelőén meggyorsuljon. A KGST reformja az áruk és szolgáltatások cseréjéből a tevékenységek és lehetőségek cseréjévé alakítja át a külkereskedelmet. A korszerű külkereskedelem nemcsak, a gazdasági egyensúly egyik legfőbb mutatója és formálója lesz, hanem a fejlődést és a korszerűsítés előfeltételét képező közgazdasági kategória is.

a külgazdaságban elérhető előnyök

azonban nem állnak meg az európai szocialista országok határainál. Ezért a KGST reformja nem akadálya, hanem további előmozdítója lesz a kelet-nyugati kereskedelemnek. Közismert ugyanis, hogy a műszakilag fejlett, hatékony és gyorsan növekvő gazdaságok között adódik a legtöbb lehetőség a cserére, a kooperációra és közös közgazdasági kombinációk megvalósítására.

A „mindenki magyar" a két háború közti Pesten volt a színházi és egyéb képeslapok kedvenc társasjátéka. Ha új moziszínésznő, hímnemű filmsztár, feltaláló, óceánrepülő, vagy témahiány esetén, gengszter bukkant fel, mindig akadt Óbudán vagy Pesterzsébeten egy tanti, aki a riporternek volt szíves kijelenteni, hogy Juci, vagy Nándi, vagy Pistuka innen származott ki a Zergetoll utcából. Mindig viszolyogtam az efféle hazafiaskodástól. Ha valakiről már nyomozni kell, hogy magyar, akkor lehet tőlem cerkóf-majom is, akkor sem érdekel. Mert az igaz, hogy igen sok magyar élt és él szerte a világon, köztük nevezetes emberek is, de ezek sohasem titkolták magyarságukat: Liszt Ferenctől Korda Sándorig, a nagy filmrendezőig, a nemrég elhunyt Szilárd Leóig, az atomhasítás amerikai-magyar feltaláló-társáig, vagy a Londonban élő Gábor Dénesig, a nagy elektronikus kutatóig és feltalálóig.

Minekutána ilyen körülményesen tisztáztam álláspontomat a „mindenki magyar"-ügyben, töredelmesen bevallom, hogy ért néhány meglepetés legutóbbi nyugat-európai utaimon. George Mikes, azaz régi barátom és kollégám Mikes György, mesélte Londonban, hogy például, Lord Amerynek, az angol birodalmi gondolat egyik harcos és azóta hazájában is leszerepelt védelmezőjének édesanyja magyar volt, és a nemes lord beszél is magyarul. Nem is csodálkoztam, mert angliai tartózkodásom idején mindennap magyarokba bukkantam, ott is, ahol legkevésbé vártam. Cambridge-ben teán találkoztam Dirac professzorral, a Nobel-díjas matematikussal, és a felesége magyarul szólított meg. Egy fél órát beszélgettem már Londonban Mr. Esslinnel, a BBC drámai osztályának vezetőjével Brecht magyarországi bemutatóiról, amikor szemrebbenés nélkül magyarra fordította a szót.

De voltak furcsább találkozások is. Holland barátaim elvittek Amsterdamba egy tengeri

vengéglóbe. A bejárat fölött öt nyelven a felírás: „Minden, amit a tenger ad — semmi, amit a föld ad” —, vagyis hal, kagyló, csiga, osztriga, tengeri sün, rák, polip és egyéb ínyencfalat. A csúf állatok ott úszkálnak akváriumban a vendég előtt, akinek gusztusa támad, rámutat egy szép tüskés sünre vagy tengeri mackóra, kihalásszák neki, meg sem sütik — bocsánat, de így van — és feltálalják. így tettem én is holland barátaim kedvéért, miközben Neptunushoz, a tenger istenéhez fohászkodtam, hogy szégyenszemre ne küldjön most rám egy kis tengeri betegséget, és időhúzás céljából „Jó étvágyat” kívántam asztaltársaimnak. A magyar szavakra megfordult a termetes, terebélyes, hollandus asszonyság, aki bő szoknyában, fekete horgolt kendőben, csúcsos kétágú kalapban és természetesen fapapucsban szolgálta fel a tengeri herkentyűket, és így szólt:

„Hát ha uraságod magyar, a magasságos ég áldja meg a gusztusát, minek rendel ilyesmit?”

Térült-fordult, hozott egy szép tál borjúpörköltöt. Mert ők azt eszik, fönn az emeleti lakásban az urával, aki holland. Az első világháború után került ki az asszony, kisgyermekként természetesen, a későbbi férje családjához. Tizenöt év múlva érte jött Szolnokra az egykori játszópajtás.

Már leszoktam a csodálkozásról, mégis nagyot néztem, amikor a harmadik héten Londonban az autóbuszon odaáll mellém a szép, kakaóbarna nyugat-indiai kalauznő, belenéz a hazulról frissen kapott újságomba, és így szól: „Jónappott. Hadj vádj?" Nem, ne tessék megijedni, ez nem volt magyar, de Budapesten járt egy ifjúsági delegációval, és megtanult néhány szót. Nem sokat, de mégis a lényeget, mert amikor leszálltam, és búcsút intettem neki, utánam kiáltott: „Zérétlék!”

„Én is!” — kiáltottam vissza. Remélem, megértette.

3