Magyar Hírek, 1969 (22. évfolyam, 1-26. szám)
1969-04-05 / 7. szám
,/ fe u n iwm,&ooo A Fényes szelek vitájáról (és annak ürügyén) A szocialista demokrácia sok lényeges dologban különbözik a polgári demokráciától, legfőképpen abban, hogy valódi alternatívák közül van módja választani a dolgozó népnek, nem pedig csupán állehetőségek közt. Különbség van a tekintetben is, hogy a közélet milyen mély sodrású: vajon lényeges vagy lényegtelen dolgok foglalják-e le a tömegek figyelmét, menynyire mozgatja meg, ösztönzi aktivitásra az embereket egy-egy izgalmas, valóban általános érdekű vita. A világtörténelem e jelenlegi nyugtalan éveiben, amikor az ingerült, szorongó hétköznapok jellemzik a legtöbb nyugati ország közérzetét, azt ellenségeink is elismerik, hogy nálunk nyugalom van. Időnként saját megnyugtatásukra persze igyekeznek elhitetni, hogy a nálunk tapasztalható csend, a béke, talán a kiábrándultságból, a közönyből táplálkozó rosszkedvű, reménytelen hallgatás. Am az országon áthullámzó viták minduntalan leleplezik ezt a gyermeteg elképzelést. önmagában is örvendetes az a messzehangzó vitatkozás, amely például Jancsó Miklós, a világszerte ismert filmrendező új filmje, a Fényes szelek körül keletkezett. Ankétok, vitaestek, kerekasztal-konferenciák, heteken át hömpölygő cikkek és ellencikkek: zajlott az össznépi társasjáték a film körül, amelyet legjobban talán a régi gyermekjáték címe jellemez: fekete, fehér, igen, nem. (A véletlen ugyanis úgy vonta meg a két hadakozó tábor állásait, hogy Fekete Gyula esztéta képviselte a film értékének teljes tagadását, a nemet, Fehér Ferenc irodalomkritikus pedig a másik végletet, a fenntartás nélküli igent.) Miről szól a film? Egy vidéki város népi kollégistái valamikor 1946—48 közt vitára hívják ki a helybeli felekezeti gimnázium diákjait. (A téma is jellemző és fontos: mi a személyiség szerepe a történelemben?) Amikor pedig azok passzívan visszahúzódnak az eszmei harctól, a kollégisták egy része ezt ellenséges lépésnek tekinti. Először is leváltják a meggyőzés módszere mellett kardoskodó kollégista titkárt, aztán erőszakkal próbálják legyőzni az ellentábort. Mindez persze csak nagy vonalakban jelzi a mondanivalót. Mint minden Jancsó-filmnél, úgy itt is, a vékony cselekményszál mögött egy másik jelentésrendszer húzódik: csupa jelkép, elvont utalás minden filmkocka. Már e vázlatos ismertetésből is kiviláglik, menynyire nem periférikus kérdésről folyik itt a nézetek harca. Nemcsak egy film szépségéről, hanem valóban a kérdések kérdéséről: nép és hatalom, viszonyáról, a hatalom és az erőszak kapcsolatairól beszél a film. A vita nem fejeződött be itthon sem, a világ filmvásznain pedig a következő hetekben jelenik meg a Fényes szelek. Mindenütt, ahol vetíteni fogják, lesznek érvek a film mellett és ellene. A vita még mindig szélesedik, és anyagának részletes ismertetése helyett az alábbiakban lássuk az eszmecsere néhány — már leszűrhető — tanulságát. _Alkalmazhat-e a munkáshatalom erőszakot? A munkáshatalom vaskéz is! A kérdés az, kiknek az érdekében? Lényegénél fogva, mert nem egy személy, sőt nem is egy — bármilyen nagy — tömegpárt kizárólagos hatalma, hanem a minden értéket létrehozó osztály, a munkásság uralma, ezért a történelem eddig ismert legszélesebb demokráciája is. Olyan hatalom, amely tudja, hogy létének alapja a társadalom túlnyomó többségét jelentő dolgozó nép bizalma, ragaszkodása és meggyőződése. Nálunk a gyárak, a bányák, a bankok társadalmi tulajdonban, a munkásosztály állama kezén voltak, vannak és lesznek. Ez a lényeg! A hibák nem nélkülözhetetlen velejárói a rendszernek, sőt attól idegen eszközöknek bizonyultak. A törvénytelen módszerek akkor terjedtek el, amikor győzött az új rend; akkor uralkodtak el a hibák, amikor a fordulat éve bekövetkezett és a nép nagy része már támogatta a szocialista építés irányvonalát. A hibás útra tévedt vezetők nemcsak az ellenség ellen léptek fel — ez helyénvaló és természetes, hanem azokkal szemben is használták a „vaskezet”, a fegyverek érveit, akik felé az érvek fegyverére volt szükség csupán, akikkel kizárólag a demokratikus vita a helyénvaló. A filmben a két tábor között az a kérdés merült fel, milyen is a történelem viharaiban a személyiség feladata és lehetősége, milyen legyen a vezető, „a hajó kapitánya”? Mindenekelőtt helyesen fejezze ki, amit a nép gondol és akar, fogalmazza meg pontosan osztálya megérett szükségleteit és mert a parancsnoki hídról ő lát legmesszebbre, vigye célhoz a hajót. Ha így tesz, a tömegek tisztelik majd, szeretik és követik, mint a zászlót. A történelmi tapasztalat szerint az a vezető, aki elfelejtette, hogy a nép eszköze csupán és urának képzelte magát, végül is elbukott. A munkásosztály vállalkozott a történelem eddigi legnagyobb feladatára, a kizsákmányolásmentes társadalom megteremtésére, természetes tehát, hogy ez a legnagyobb vállalkozás óriásokat kíván. Bölcset, aki katona is tud lenni, ugyanakkor mérnök, költő és népvezér. Sokan szentelték a nagy célnak tiszta életüket és elégtek önmaguk füzében. Voltak persze — az ellenkezője lenne csodálatos —, akik gyengének bizonyultak a történelem próbáján. Akadt, aki az ellenség előtt bukott el és olyan is, akit a sikerek szédítettek el. Az élet megy tovább, a zászlót újak veszik át, a történelem kijavítja a tévedéseket. A mi példánk is ezt bizonyítja. A kudarcot vallott vezetők összetévesztették népünk hűségét a szocializmushoz, a személyükhöz való ragaszkodással. A súlyos hibák okozhattak megrendülést sok emberben, de a magyarság szocializmust akart, hibák nélkül. Az ellenforradalom azt hitte: a tömegek a rendszerből ábrándultak ki, és úgy érezte, ütött az órája. Tévedett. A gyors konszolidáció nem csoda volt, nem fáradtság vagy közöny, mint ahogy a rágalmazók hirdették, hanem annak fokozatos felismerése, hogy a szocialista vívmányokat valóban veszély fenyegette, és ezért a kormányzatnak egyre bővülő mértékben megadták a támogatást. Csaknem negyedszázad telt el a felszabadulás óta. Az utóbbi években tanúi vagyunk annak, hogy életünk minden szektorában türelmes és mélyreható kritikai felülvizsgálata folyik az eddigi útnak. A gazdasági életben ezt úgy hívják: új gazdaságirányítási rendszer. A politikai életben: a szocialista demokratizmus továbbfejlesztése. Az országépítésnek ebben a nagyméretű munkájában részt vesznek legjobbjaink, tudósok, művészek, politikusok egyaránt. A Jancsó-film maga is része ennek az önvizsgálatnak. Nem válasz, csupán kérdőjel, amelyre sokféle felelet lehetséges. A vita gyűrűzik. Ügy látszik, érdemes volt a kérdést föltenni. És ebből az is világos, hogy Jancsó a Fényes szelekkel nem akart visszavonhatatlan kijelentést tenni: nem állította, hogy a felszabadulás utáni történelem fekete vagy fehér. Nem helyeselte dörgő igennel és nem tagadta harsány nemmel. Csak kérdezett. És ez nem kevés. Sz. M. r)$lea éiteut rßarhek tanár utat! Egy tanárt ünnepeltek Budapesten, aki elérte a nyolcvanötödik életévét s aki elmondhatta magáról e szép és ritka évfordulón, egy munkában, tanításban eltöltött élet ormán, hogy soha egy percre sem lett hűtelen azokhoz a tanításokhoz, amelyeket tanítványainak igyekezett átadni. Mert az ünnepelt, akinek születésnapjára összejöttek volt diákjai — maguk is ezüsthajúak —, ama pedagógusok sorába tartozott, akik a tanári pályát nem pénzkeresésnek, hanem hivatásnak fogták fel: olyan tanár volt, aki a költő szavaival „nem középiskolás fokon” tanította diákjait. Bizonyára ez a magyarázata annak a földrészeket, évtizedeket átfogó szeretetnek és ragaszkodásnak, amely az idős tanárt és volt tanítványait ma is összefűzi. Negyvenhárom évi tanári működés jelzi Bartsch Sándor tanár úr kivételes életútját. A szeretet, amely a hoszszú évtizedeken át hálává és elmúlhatatlan ragaszkodássá érlelődött, indította a messzi Kenyában élő dr. Schwarcz János fogorvost, az egykori szegedi eminens diákot, hogy Nairobiból meleghangú, francianyelvű köszönetét írjon tanárának nyolcvanötödik születésnapjára. Ez a szeretet sugalmazta a chilei Santiagóból érkezett levél minden sorát is. Küldője, Senyor Manuel Gorin, íme így ír: „Kedves Bartsch tanár úr! Chile Köztársaság területén élő összes (1) szegedi véndiákok nevében, ez idénre is vörösbetűs ünneppé deklarálódott március 11-én régi s múlhatatlan szeretettel köszöntöm Tanár urat és a kedves Nagyasszonyt. Kérem a Mindenhatót, tartsa meg nekünk jó egészségben és örömben önöket együtt, nekünk mindaddig, amíg csak egy élő lesz közöttünk. Sze-A 85 esztendős tanár úr ünneplői körében (MTI felv.) retettel öleli öregdiák fia, Manuel Gorin." És miközben egy pesti kávéház különtermében ott ülünk az izgalomtól, örömtől pirosló arcú ünnepelttel és hűséges életpárjával, akiknek tiszteletére ezek az egykori diákok Budapestről, Szegedről, Jugoszláviából, Romániából érkeztek, hogy köszöntsék a tanár urat, a felvirágzott születésnapi asztalnál fény derül e ragaszkodás titkára, amely, íme, nem ismer országhatárokat. A volt diákok elbeszélései nypmán feltárulkozik egy nagyszerű élet sok apró mozaikja, felvillan a hivatását, tanítványait szerető pedagógus arculata, aki soha nem ismert különbséget magyar és román, szerb és német, keresztény és zsidó vallású diák között. Ahogy hallgatjuk a Jugoszláviából érkezett Zsoldos Bélát, aki ízes magyarsággal mond pohárköszöntőt az ott élő volt Bartsch-tanítványok nevében, ahogy olvassuk Bertrand Jenő Párizsból küldött üdvözlő sorait, a szegedi dr. Szegi Endre egyetemi tanár verses köszöntőjét, érezzük, hogy ez az ünneplés annak a humanista magatartásnak szól, amelynek szellemében Bartsch tanár úr élt, tanított, dolgozott. Ez a humanizmus indította a tanár urat 1944-ben arra — a nagyváradi Baross Gábor felsőkereskedelmi igazgatója volt akkor —, hogy a minisztérium dörgedelmes, számonkérő átiratára „miért lépte túl a zsidó vallású tanulók részére előírt hat százalékot”, azt válaszolja: ő tanár, aki nem vállalkozik a diákok feldarabolására még akkor sem, ha azok történetesen zsidók. És ez a humanista felfogás adott bátorságot ahhoz is, hogy a nagyváradi gettóból három diákját az érettségi napjára kihozassa, és a jól sikerült vizsga után azt a tanácsot adja nekik: „Fiaim, ne menjetek vissza...” S a három diák megmenekült a haláltól. Ketten, Kohl Emil és Salamon Béla ma Izraelben élnek. Ez a két epizód is hozzátartozik a tanár úr emberi portréjához. S magyarázatul szolgál a feléje áradó szeretetnek, amelynek ékes bizonyítéka az Egyesült Államokban élő Engel Károly, az Izraelben letelepedett Káldor Arnold, a temesvári Balogh Sándor levele, hogy legalább néhányat említsünk még az üdvözlő írások sokaságából. És hallgatjuk a tanár úr válaszát, amelyben a pedagógusi pálya szépségéről beszél és útmutatást ad ifjú és idős követőinek: „Csak az menjen pedagógusnak, aki szereti az ifjúságot.” Zsadányi Oszkár Fehér Klára: IRIGYSÉG — Képzeld — meséli ismerősöm —, hogy milyen foglalkozások vannak. Megismerkedtem például egy pasassal, aki békafogó a Vadexport Vállalatnál. Hajnalban felhúzza a gumicsizmát, kimegy rétre, lápra, pocsolyára és békát szed, exportra. Egy mázsa békáért ezerhatszáz forintot kap. A múlt hónapban összeszedett három mázsát, az négyezernyolcszáz forint. Amíg én, ugye, diplomás ember létemre havi ezerkilencszázat... — Ügy. És te mennyiért fognál egy kiló békát? Ismerősöm rám bámult. — Békát fogni? Én??? Nincs az a pénz. HÁZTÁJI A fodrásznál kilenc-tíz éves forma kislány ül, mellette áll ifjú mamája. A gyereknek hatalmas, gesztenyeszínű haja van. — Levágjuk? — kérdi a fodrász. — Hadd vágjuk — könyörög a kislány. A mama centimétert vesz elő, gondosan méregeti a copfot, azután megrázza a fejét. — Még két centit muszáj növesztened, annyi kell nekem a műkontyhoz. EZT KELL SZERETNI Szomszédunk üvöltve neveli hatéves kisfiát: — Ne bőgj és ne ellenkezz, ha tetszik, ha nem, ebben a naprendszerben születtél, ezen a bolygón, ezen a délkörön, ebben az évszázadban, ebben a történelmi helyzetben, a Malvin néni a nagynénid, én vagyok az apád, az anyád az anyád és ezt a tökfőzeléket fogod megenni vacsorára. RÉMREGÉNY A hétéves Imi regényt ír. Meg is mutatja a mamának a rettenetes történetet. Nyolcszáz halott, kilencven rablógyilkosság, felvágott has, tőrdöfés, harakiri. — Kisfiam — mondja neki a mama. — Én ezt látni se bírom. Ez iszonyú. Mindjárt elájulok. — Ne félj — nyugtatja meg a gyerek — nem is felnőtteknek írom. (Domonkos Sándor felv.) Két jelenet a Fényes szelekből
