Magyar Hírek, 1969 (22. évfolyam, 1-26. szám)

1969-04-05 / 7. szám

MUNKÁS­PORTRÉK Életünk nagy for­málója a munka — ugyan ki tagadhatná - elóbb-utóbb át­gyúr bennünket is. Hozzáidomul a kéz, a lélek, s a jól vagy rosszul végzett mun­ka öröme, bánata ki­rajzolódik az arcon Is. Akiket Székely László képei ábrázol­nak — ezt tán nem is kell magyarázni —, a munkában életük értelmére leltek. A két Idős vasas figye­lő tekintete, az öreg kertész derűs arca, a neoncsővel és a gyógyszertől«! gép mellett dolgozó ifjú nők flgyelem-össz­­pontosftása egyaránt tanúsítja ezt. Akár munkapszichológiai tanulmányként te­kinthetünk e fotókra. 3Ce lemen Ottó KÖRORVOS, ESZTEREQNYE, ZALA MEQYE Kelemen Ottó RIPORTER: Mikor és hol végzett? KELEMEN OTTÓ: Ezerkilencszázötvennyolc­­ban, Pécsett. RIPORTER: Mióta körorvos Eszteregnyén? KELEMEN OTTÓ: Diplomaszerzésem óta, vagyis tizenegy éve. RIPORTER: Hány kilométerre van Esztereg­­nyétől a legközelebbi város? KELEMEN OTTÓ: Tíz kilométerre, Nagyka­nizsa. RIPORTER: Hány kilométerre van a megye-KELEMEN OTTÓ: Otven. RIPORTER: Budapest? KELEMEN OTTÓ: Kétszáznegyven. RIPORTER: Eszteregnye lakosainak száma? KELEMEN OTTÓ: Ezeregyszáz. RIPORTER: Körzetének lélekszáma? KELEMEN OTTÓ: Kétezerhatszáz. RIPORTER: Milyen terveket szőtt az orvosi pályáról egyetemi évei alatt? KELEMEN OTTÓ: Kutatóorvos akartam len­ni. Biofizikus. Azonban akkori családi kö­rülményeim lehetetlenné tették tervem megvalósítását. Akkor született a fiunk is. RIPORTER: Végleg feladta ifjúkori tervét? KELEMEN OTTÓ: Gyakorlatilag igen. Ugyan­is elméleti munkáról lévén szó, vissza kel­lene térnem az elhagyott útra, ez azt jelen­tené, hogy tizenegy év után a sor végére kellene álljak... Ez nem csupán emberileg, de szakmailag is irreális. RIPORTER: Milyen terveket szőtt egyetemi évei alatt az életről? KELEMEN OTTÓ: Családot, tisztességes ott­hont, és rendezett anyagi körülményeket terveztem. Olyat, amelynek keretében biz­tosított a folyamatos munkám és szellemi­kulturális ■ igényeink kielégítése. RIPORTER: Hogy áll e tervének megvalósí­tásával? % KELEMEN OTTÓ: Jól. Feleségemmel együtt, aki Eszteregnyén tanít, gyakorlatilag meg­valósítottuk. RIPORTER: Milyen Eszteregnye egészségügyi szervezete? KELEMEN OTTÓ: Mint a falusi átlag Ma­gyarországon. Egy orvos, egy védőnő, házi­beteg ápoló és egy orvosírnok. A lakosság 1960 óta gyakorlatilag százszázalékosan biz­tosított, RIPORTER: Működésének tizenegy éve alatt hogyan alakult Eszteregnye egészségügyi helyzete? KELEMEN OTTÓ: Sokat fejlődött. Előttem itt még nem volt orvos-lakás. Most kezdik építeni az újat, van védőnői lakás, és ren­delő a csecsemő-tanácsadás céljára. Ezek a technikai feltételek. Tíz évvel ezelőtt negy­ven tuberkulotikus beteget tartottam nyil­ván. Most hármat. Csecsemőhalott — a né­hány súlyos koraszülést leszámítva — nem volt. Ezzel szemben növekedett a mozgás­­szervi, tehát ízületi és reumatikus, magas vérnyomásos, illetve cukorbetegek száma. Bár minden bizonnyal nem valóságos növe­kedésről van szó, hanem arról, hogy ezer­­kilencszázhatvan óta minden parasztember állami biztosított, most rendszeresen eljön­nek hozzám, és így a falu teljes egészség­­ügyi helyzetét átlátom. Régen az előbb em­lített betegségekkel a paraszt nem ment or­voshoz. Ez a helyzet azzal a nagy előnnyel jár, hogy az idejében feltárt betegségek gyógyításának sokkal nagyobb az esélye. RIPORTER: Hogyan alakul a táplálkozás fa­lun? Eszlel-e eltolódást? KELEMEN OTTÓ: Jelentős a változás. Amióta általánossá lett a termelőszövetkezet, több húst esznek az emberek. És általában a ha­gyományos, illetve regionális ételféleségek mennyisége és minősége megnőtt. Ésszerű táplálkozásról azonban még nem lehet be­szélni falun. Dominál a szénhidrát és a hús. RIPORTER: Hogyan alakultak a lakáskörül­mények tizenegy év alatt? KELEMEN OTTÓ: Amikor jött befelé a fa­luba, látta az új házak sorát. Azt nevezik Eszteregnyén Újtelepnek. A házak legalább harminc százaléka új. A rádió, televízió, mosógép ma már hétköznapi igény Eszte­regnyén. Ezek a tényezők rendkívül pozití­van hatnak az egészségügyi helyzetre. RIPORTER: Körorvosi működése alatt járt-e külföldön és hol? KELEMEN OTTÓ: Csehszlovákiában, Jugosz­láviában, Romániában, Bulgáriában voltunk. És egy társasutazás alkalmával jártunk Ju­goszláviában, Tuniszban, Algírban, Hollan­diában és a Német Demokratikus Köztársa­ságban. RIPORTER: Erdekli-e a szakma fejlődése és képes-e követni az újabb eredményeket? KELEMEN OTTÓ: Érdekel a fejlődés, kell is követnem. Olvasom az Orvosi Hetilapot és még három szakmai kiadványt. Közülük az Orvosképzés című kitűnő, mert egy-egy probléma átfogó képét adja. Ezenkívül két­­három évenként két hónapot kórházban töltök mint osztályos orvos. Továbbá havon­ta egyszer orvosi konferencián veszek részt, itt előadást hallgatunk, amelyet vita követ. RIPORTER: Kikből tevődik a társaságuk? KELEMEN OTTÓ: Nagyon sok emberrel va­gyok kapcsolatban. Közeli társaságunk né­hány orvos, illetve állatorvos kollégából és mérnökből áll. RIPORTER: Mivel tölti szabad idejét? KELEMEN OTTÓ: Szakirodalmat olvasok, mint említettem. Ezenkívül bejárunk Nagy­kanizsára kiállításokra, hangversenyekre. Pestre színházba ritkán jutok, mert a kör­orvosi teendők kötnek. Majdnem minden fontosabb irodalmi, kulturális folyóiratot já­ratunk és olvasunk Ezenkívül a Nagykani­zsai Vasasban sakkozom, első osztályú ver­senyző vagyok. Ha még ezután is marad időm: fotózom. RIPORTER: Köszönöm a figyelmét és az idejét. Gróf Károlyi Gyulát sokan kegyes uruknak tisztelték birtokain, mert cselédeinek nem disznóólakat, hanem szegényes, szűkös, de mégis emberi lakásokat építtetett, olykor ló­ról leszállva bement hozzájuk, szót váltott asszonnyal, gyerekkel, és reggelente szalon­­názó emberei társaságában itta meg első kor­só sörét. Szociológus falukutatók is becsülték az öreg grófot, Ezért keltett meglepetést és felháborodást egy 1935. január 4-én kiadott tanulmánya. Káro­lyi komolyan vette Gömbös Gyula szélhámos ígéretét, megijedt, hogy mozog a föld a hit­­bizományok alatt s osztálya védelmére kelt. Nem riadt vissza leírni, hogy „Magyarország fele 1300 család kezében van”, de bizonyítani próbálta, hogy „jól van ez így”, mert az ura­dalmak több embert tartanak el, mint ameny­­nyien kenyérhez jutnának, ha a nagybirtokot felosztanák. Számokat is közölt, hány gazda­tisztet, tisztviselőt, kovácsot, gépészt, ácsot, kerékgyártót, kőművest, szegődményes cselé­det és hány hónapos munkást, napszámost foglalkoztatnak az általa megvizsgált uradal­mak. Arra a következtetésre jutott, hogy ha csak 3 millió hold földet osztanának szét, 1 251 000 lelket fosztanának meg kenyerétől, megélhetésétől. Es milyen megélhetéstől?! — erről a föld nyomorúságából idegenbe szakadt, kivándo­rolt magyarjaink sokat beszélhetnének. De emberségesnek mondott kegyes grófunk ezt is megírta. Az uradalmak 70 filléres napszá­mot fizettek 1934—-35-ben, az eltartottak át­lagos családi bére évi 400 pengő volt. S ebben Károlyi Gyula nemhogy elítélni valót talált volna^ hanem megírta, hogy ez a jövedelem a jól' kezelt, tőkeerős nagybirtok cselédjének, munkásának „egyenesen kiváltságos helyzetet biztosít a mai szomorú viszonyok között fa­lun”. Pásztor Árpád, a kor híres világjáró író­riportere, aki első magyar újságíróként ott­honában kereste fel Tolsztojt és Theodore Rooseveltet, de hazai rejtelmeinknek is bátor kutatója volt, Károlyi tanulmánya nyomán már másnap Ostoroson termett, bekopogott — ha volt min kopogtatnia... — egy „kivált­ságos helyzetben" élő mezőgazdasági mun­káscsaládhoz. A család valóban rendkívül ki­váltságos helyzetben volt, mert az apa mellett a 19 éves fiú is dolgozott, 1934-ben ketten összesen 396 pengőt és 3 fillért kerestek. Pász­tor ezt hatósági segédlettel ellenőrizte, a köz­ségházán azt is megtudta, hogy a családnak 45 pengő adóhátraléka van, de az istennek sem fizetnek, elárverezni pedig legfeljebb a gyerekeket lehetne náluk. A „jól kezelt, tőke­erős nagybirtokon rendszeresen foglalkozta­tott” apához és fiúhoz egy asszony, s még három gyerek tartozott, közülük az egyik an­golkóros, a másik tüdővészes, az egyéves Ma­rika csodálatosképpen még egészséges volt. Volt egy kecskéjük, egy ágyuk, egy dikójuk, padjuk, asztaluk, két székük, egy lavórjuk, ágyneműnek néhány szál rongyos lepedő. A hegyoldalba vájt barlangban laktak. Pásztor megírta tapasztalatait, de a statisz­tikusok, szociológusok sem hagyták válasz nélkül Károlyi tanulmányát. Móricz Miklós a gróf fejére olvasta, hogy csak kiemelt pél­dákról lehet szó, s hogy a szociológiai felmérés nem egyszerű szorzás dolga. (Érdekes, hogy a 70 filléres napszámról és a 400 pengős csa­ládi bérről nem vitázott. Ez abban a boldog Horthy-korban természetes állapot volt.) Gróf Károlyi Gyula minden elvakultsága mellett becsületes ember volt. A kemény bí­rálatokra adott válaszában beismerte, hogy azért dolgozta fel 29 nagybirtok adatait —■ s ezt szorozta, általánosította —, mert az egész országban csak 29 olyan nagybirtokot talált, ahol rendesen, megbízhatóan könyvelnek, ahol a kérdéseire kapott válaszokat el tudta fo­gadni. A fél ország 1300 nagyúri gazdája kö­zül összesen huszonkilencet1, És tiszteletre méltó bátorsággal leírta: „Min­den nagybirtok csak akkor felel meg hivatá­sának és fenntartása országos érdekből csak akkor kívánatos, ha több egzisztenciának nyújt biztos megélhetést, mint hogyha az a terület egyenkint életképes kisbirtokká osz­tatnék fel. Indokolt, hogy az állam azokkal a nagybirtokokkal szemben, amelyek e kívá­nalomnak nem felelnek meg, bizonyos helye­sebb elosztást célzó intézkedést tegyen”. Többféle oka van, hogy a múltból felidéz­tük ezt a vitát. Egyik a 70 filléres napszám, az évi 400 pengős „biztosított” jövedelem, ami­vel az úri nagybirtok munkásait a harmincas években boldogította, s amit még egy ember­ségesnek mondott gróf sem szégyellt, de a vitában részt vett szociológusok is úgy vettek tudomásul, mint megváltoztathatatlan sors­csapást. Mi ezt a nagybirtokot szétosztottuk, majd szocialista szövetkezetekben, állami és tangazdaságokban egyesítettük, hogy mező­­gazdaságunkat korszerűsíthessük és „a föld népének” emberhez méltó életet biztosítsunk. Az egykori agrárproletár, cseléd vagy kisbir­tokos paraszt, ha megmaradt az ősi foglalko­zása mellett, ma könnyebben, kulturáltabban él, mint a múltban, s évi jövedelmi szintje az 1968-as zárszámadások még nem teljesen le­zárt, de mégis áttekinthető adatai szerint inkább húszezer forint felett van, mint alatta. Ahol gyenge a szövetkezet, mert rosszak az adottságai, az állam segít. A szövetkezetek erősödnek, az új gazdasági rend számos friss és hasznos jövedelmi forrást nyitott meg szá­mukra, s amikor a húszezer forint fölé emel­kedett részesedési színvonalról beszélünk, nem Nádudvar és még ötven, vagy száz híres szö­vetkezet adatait szorozzuk meg — ahogyan Károlyi Gyula tette a maga 29 uradalmával —, hanem valóban átlagról beszélhetünk, ami már megfelelő alap egy magasabb, gazdagabb falusi életformához. Gazdasági életünkben szerkezeti átalakulás történt, s ennek még nem értünk a végére. A gépesített mezőgazdasági nagyüzemek kevesebb emberi munkaerőt igényelnek. A falusi fiatalok egy részét nem­csak a városok szórakozási lehetőségei, a sok­féle munkalehetőség, s velük az életforma változatos színei csábítják, hanem az egész átalakult élet hozzájárul ahhoz, hogy a vá­rosokba áramlanak. Ipari fejlődésünk, épít­kezéseink mindenki számára munka- és kere­seti lehetőséget biztosítanak, s a népgazdaság általános fejlődésében nem kis része van mind jobban mechanizálódó, korszerűsödő mezőgazdaságunk eredményeinek. A mező­­gazdaságot most már hiba volna azzal a mér­tékkel mérni, amit Károlyi Gyula használt, s amivel szemben a harmincas évek lázadó reformerei és forradalmárai a földosztásban látták nemcsak a nagybirtokos osztály hatal­ma megsemmisítésének lehetőségét, hanem a sok falusi szegény felemelkedésének útját is. Ma nem a közvetlen eltartott lélehszáni a döntő, hanem a mezőgazdasági termékek minőségi és mennyiségi hozamának állandó növelése, a föld és az állatállomány népgaz­dasági hasznossága, s ez évről évre kedvezőbb eredményeket mutat. Mezőgazdaságunk a múltban sereghajtó volt az országok rangsorában, ma a nemzetközi jó színvonal középső szintjén tartunk, s ezt mindenki méltányolhatja, aki ismeri a har­mincas évek siralmas termelési átlagait. Amint azokért az átlagokért elsősorban az ország felét birtokló mágnások voltak felelő­sek, mai átlagainkért új, szocialista termelési rendszerünket illeti elismerés, a kétkézi szor­galmas munkásokat éppúgy, mint a korszerű agrártudományt gyakorlatban érvényesítő ve­zetőket. És itt megint nem jelentéktelen okát érintjük: miért idéztük fel olvasóink előtt az 1935-ös Károlyi-vitát. Abban a propagandá­ban amivel nyugaton mezőgazdasági politi­kánkat kísérik, itt-ott visszatér a múlt „nagy eredményeinek” dicsérete, s ez olykor itthon is visszhangra talál. Kezünkben van egy le­vél, amelynek írója nem kevesebbet mond, mint hogy véleménye szerint mai legjobb gaz­daságaink — mint írja: új uradalmaink — húsz év múlva sem fogják elérni azt a szin­tet, amelyen Esterházy herceg Sopron megyei uradalmai a harmincas években gazdálkod­tak. Ez ama keveseknek a hangja, akik anya­gi veszteségeik keserűségében, vagy más sze­mélyi okok miatt még mindig a régi nagy­birtok tiszteletének kábulatában élnek. Keve­sen vannak, de szembe kell velük néznünk azzal a biztonsággal, amihez új világunk me­zőgazdasági sikerei adják meg az anyagi ala­pot. Soha nem tagadtuk, hogy a régi mágnásvilágnak is megvoltak a maga híres gazdái, mintagazdaságai. Ester­házy herceg, Esterházy Móric gróf. Károlyi Gyula, a Kornfeldek, a csepeli Weiss bárók és még sorolhatnánk néhányukat — de bizony nem sokáig, és semmi esetre sem jutnánk to­vább Károlyi Gyula gróf 29 mágnásbirtoká­nál! — az akkori idők magas világszínvona­lán gazdálkodtak. Az akkori idők színvonalán. De a többi nagybirtokon siralmas gazdálkodás folyt, s a 6—7 mázsás búzatermelési átlago­kért elsősorban azok voltak felelősek, akiket Károlyi „fél-Magyarország gazdáinak” mon­dott. Akikről Károlyi és Teleki Pál számta­lanszor nyilvánosan elmondta, írta, hogy kor­helyek, pazarlók, semmihez sem értenek, csak silány szórakozásokhoz, váltók aláírásához, könyvet nem olvasnak, a gazdálkodásban tu­datlanok és keveset éreznek abból a felelős­ségből, ami földbirtokvagyonukból és „törté­nelmi neveikből” következik. Károlyi Gyula 1935-ben összesen 29 mág­násbirtokot talált, ahol véleménye szerint a könyvelést rendesen végezték. A termelési eredményekről akkor nem beszélt, de úgy hisszük, feltételezhetjük, hogy ahol a köny­velés rendben volt, a gazdálkodásra is ügyel­tek — ismételjük — az akkori idők szintjén. De az agrártudomány az utolsó negyedszázad­ban, sőt az utolsó években hihetetlen mérték­ben, ugrásszerűen fejlődött. Mit tudtak Ester­házy herceg, vagy Kornfeld Móric báró min­tagazdaságainak különben kitűnően képzett, világot járt vezetői a hibridekről, a vetőmag­kultúrákról, a gépek, gépsorok mai kihaszná­lási lehetőségeiről, a termőföldi és állatte­nyésztési tápanyagokról, a növényvédelem, a vegyszerek alkalmazásának ma rekordokat termő lehetőségeiről? Semmit, vagy csak na­gyon keveset, tapogatózva a sok ismeretlen és megfoghatatlan valami között, amelyek létét a múlt nagy mezőgazdái, agrártudósai legfeljebb sejtették. Ma pedig egyszerű pa­rasztemberek mindezt olyan természetesen alkalmazzák, amint régen szántani, vetni, etet­ni mentek, szinte már oda se gondolva, mit csinálnak. Mi arra vagyunk büszkék, hogy tavaly már az új mezőgazdasági tudomány segítségével birkóztunk meg az aszállyal, ta­valyelőtt az árvizekkel. Az új tudománnyal törtünk fel a világszínvonal középső szintjé­re, és nem néhány mintagazdasággal, hanem — a régi szóhasználattal élve — „uradalma­ink” többségében, egész szocialista mezőgaz­daságunk átlagában. Ha arról volna szó, hogy tételről tételre végezzünk összehasonlításokat, Esterházy hercegnek a harmincas években kor­szerű mintagazdaságaival szemben ma kor­szerűen gazdálkodó nagyüzemek százait tud­nánk felsorakoztatni. Szövetkezeteknek is szá­zait! Ahol ez a szint még nincs meg, ahol kevés a szakember, tétova a vezetés, talán egyéb hibák gátolják a fejlődést, megvannak a módszereink, hogy segítsünk és a segítség minden faluba meg fog érkezni, ahol szükség van rá. Ez a mi szocialista agrárpolitikánk. Dernői Kocsis László

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom