Magyar Hírek, 1969 (22. évfolyam, 1-26. szám)

1969-12-25 / 26. szám

ORSIM ÍRGOM HIVŐ ÉS HITETLEN KÖTELESSÉQE ZEUM •melkedő darabját. Rejtett plé­bániák padlásait, pincéit, roska­­ag felvidéki templomokat kuta­tott át, hogy az utolsó pillanat­ban mentse meg a „hiányzó" nagyar középkori művészetet. ,Egész Európával” levelezett, rogy műtárgyakat szerezzen, összefogott Ipolyi Arnold egy­­:ori vidéki plébánossal, a ké­sőbbi váradi püspökkel, a Ma­yor Mithológia írójával, a Tö­­ökországban rejtekező corvinák ilkutatójával, az Ipolyi-gyűjte­­lény alapítójával ebben a ke­­eső-kutató munkában. Az egy­­ori esztergomi jezsuita kolos­­rrt úgy tervezteti át prímási alotává, hogy az egyemeletes pületre még egy emeletet hú­­at, az első emeleten helyezi el könyvtárat s a levéltárat, s a lásodik emeletet szánja a Ke­­ísztény Múzeumnak, amelyet ő lapít. 1887-ben a káptalan kül­­öttei előtt kijelenti, hogy a ma­­ángyűjteményt, amely eddig íját szerzeményű magántulaj­­ona volt, az esztergomi föszé­­esegyháznak, a bazilikának dományozza, s ez a tulajdon ki­­írólagos és elidegeníthetetlen, ■z adományozó úgy rendéiké­nt, hogy a gyűjteményt sem ■.étszórni, sem a palotából ki­inni nem szabad. Végrendelkezésszerű kívánsá­­át betartották a második világ­­áború idején, s betartják nap­únkban is. A gyűjtemény a pa­jtában maradt a második vi­­igháború felszabadító harcai so­­in is. E harcokban a palota em sérült meg, csupán a szom­­zédos vízivárosi templom ka­­ott bombatalálatot. Az esztergomi Keresztény Mú­­eum legszebb s legértékesebb idéki közgyűjteményünk. Köz­­yűjteményünk? Hiszen ez a incs nem állami tulajdon, s a magyar állam bőkezű támoga­tassál óvja, védi azt a gyűjte­ményt, amely... — ...egyházi tulajdon, birto­kosa a főszékesegyház, még pon­tosabban a gyűjtemény a bazili­ka tulajdona■. E múzeum — közli informátorom — helyzeté és jogi állása Magyarországon sajátosan egyedülálló. Miután nemzeti érdekű magángyűjte­mény, s a műtárgyai nemzeti kincs Számba mennek, ezért az esztergomi Keresztény Múzeum állami támogatásban részesül. Az állam pénzt és személyi se­gítséget bocsát a múzeum ren­delkezésére'. — Ki a múzeum vezetője? — Egyházi részről dr. Meszlé­­nyi Antal kanonok-prefektus, s egyházi részről a múzeum szak­előadója Farkas Attila katolikus pap. Állami részről a múzeum­nak nincs vezetője, az állam csupán fedezi a személyi, dologi kiadások nagy részét, és szak­mai felügyeletet gyakorol az or­szágos múzeumok — a Szépmű­vészeti vagy Iparművészeti Mú­zeum — szakemberei által. — Milyen összegű az állandó állami segítség és támogatás? — Erről egyetlen példát mon­dunk. A Művelődésügyi Minisz­térium és az esztergomi föegy­­házmegyei hatóság közt 1969. február 28-án megállapodás tör­tént a Keresztény Múzeum tel­jes felújítása, a korszerűsítés, a restaurálás és a konzerválások tárgyában. Közös érdek — az egyházé is, az államé is — e kincs legnagyobb fokú védelme. Ezért döntöttek úgy, hogy a szükséges termeket, raktárhe­lyiségeket a következő három év alatt építik ki, a műtárgyak restaurálása pedig tíz év alatt fejeződik be. — Milyen költséggel? •— Ennek a munkának a költ­ségvetése több mint tíz millió forint. Ezt a szerződő felek köl­csönösen fedezik, de nem egyen­lő arányban. Hatmilliót az állam, négymilliót az egyházi főhatóság vállalt. Az európai hírű gyűjte­ményt elhelyezés tekintetében is európai színvonalra emelik: biz­tosítják a téli fűtést — ez a leg­nagyobb gondja a volt prímási palotának —, légkondicionáló berendezést építenek a raktár­­helyiségekben, s a műtárgyak védelmére restaurátor műhelyt létesítenek Esztergomban. Az átépítés idején a Budapestre ki­helyezett restaurátor műhely végzi el a szükséges munkát. Re­mélni lehet, hogy az egyetlen fennmaradó gond is megoldódik: s a múzeum állandó jelleggel két muzeológus munkatársat is kap. — És Simorral, s az utódaival befejeződött a gyűjtemény gaz­dagítása? — A gyűjtés napjainkban is folyik: legutóbb, közvetlenül a Bizományi Áruháztól három ko­rai táblaképet vettek. Egy másik példa: Győrzámolyban, a Sziget­közben, felfedeztünk egy 67 cen­timéter magas, a XIV. század­ban keletkezett hazai faszobrot, erősen rongált állapotban. A nagy értékű alkotást még 1954- ben, a nagy árvíz idején mene­kítették egy plébánia padlására. A magyar államalapító, Szent István születésének ezredik évfordulóját ün­nepli a jövő esztendőben az ország. Ez a jubileum — akár jelképnek is tekint­hetjük — egybeesik a felszabadulás 25. évfordulójával, így az új állam létre­jöttének ünnepe, a nemzet létezésének ünnepével kapcsolódik össze, a tovább­élés és a megnyugodás a születéssel. Ismétlődő útjaink során most a böl­csőhöz jutottunk él, Esztergom városá­ban jártunk, s ez a látogatás valami­képpen segített velünk megértetni, hogy a múlt miképpen függ össze a je­lennel, bizonyos értelemben felfedte előttünk az idők egyensúlyát. Eszter­gom nem csupán István király szülő­földjét jelenti a történelemben, hanem a magyar kereszténység talpkövét is, s triívél áz idő akkori szakaszában a nemzet léte szorosan összefüggött a ke­resztény egyház létezésével, ezt a talp­követ végső soron a magyár állam alap­jai közül valónak tekinthetjük. Természetesén nincs szándékomv most elemezni az egyKŐtf szei. p-. a múló idők sodrában, csupán az adott pillanat és az adott helyzet csábított arra, hogy összefüggést keressek mai társadalmunk szellemi légköre és az egyház szerepének mostani valósága között. Az elfogulatlanság és megértés állapotának, létrejöttének összetevőit keréstém, hiszen megítélésem szerint ez az állapot áz elmúlt 25 esztendő eredményéi közé tartózik. Egy fiatal pappal, Farkas Attilával, ä Keresztény Múzeum egyházi vezetőjé­vel beszélgettem, s mielőtt beszélgeté­sünk lényegére rátérnék, szükségesnek tartom megjegyezni: személyében a korszerűséggel találkoztam, eltekintve helyzetünk alapvető különbözőségétől, nézeteink nem voltak távoliak, ítéle­tünk a világ dolgaival kapcsolatban, bi­zonyos azonosságokat tartalmazott. Al­kalmam volt megfigyelni világos és el­fogulatlan gondolkodását, s már előbb szakértelmét abban á tárgykörbéri, amellyel papi hivatásának teljesítésé közben foglalkozik. Megvallom, nyíl­tabban beszélt, mint sok ember, akivel más körülmények között találkoztam, úgy gondolom, ez a nyíltság nemcsak személyének pozitív megnyilvánulása volt, hanem kapcsolatos társadalmunk szellemével, az állam és egyház ko­runkban létező viszonyával, Lényegében egyetlen dolgot kérdez­tem meg tőle (beszélgetésünk később kötetlenné vált), mi bírhat rá egy ifjú embert, hogy nehéz kötöttségekét vál­lalva, életre szóló szigorú fegyelmet, vagy önmaga meghasonlását elbírva, a papi hivatást válassza. Ez a választás az én gondolkodásom szerint tulajdon­képpen lemondás sokfajta más lehető­ségről, s csupán a szolgálat eszmei ju­talmával biztat, és nem szellemi kény­­szerűség, hiszen a múlttal ellentétben, napjainkban bármilyen sorsú, szárma­zású fiatal más értelmiségi pályán is érvényesülhet. Természetesen nem arra a közhelyszerű válaszra vártam, hogy elhatározása csupán a hit szólításából eredt, mert hívőnek lenni nem jelenti szükségszerűen a papi hivatás vállalá­sát. — Mindössze háromhetes voltam, amikor meghalt az édesanyám. A nagy­­szüléim neveltek, majd 8 esztendős ko­romban árvaházba kerültem. Gyermek­ségem, kora ifjúságom idején olyan ér­zelmi válságokon mentem keresztül, amelyek gondolkozásra kényszerítettek, megértettem azt, hogy az induló életek­ben mennyire fontos más emberek kö­zelsége, mennyire fontos a szeretet, amiről a modern kórban hajlandók va­gyunk enyhe lekicsinyléssel szót ejteni, Szeretetről beszélek mégis, jó, okos, de­rék emberek közelségéről, akik önma­gukból adni tudnak valamit. Arra vá­gódtam, hogy hozzájuk hasonló legyek. Szintén szólva, hosszú ideig nem tud­tam választani a tanári és a papi hiva­tás Között, végső sofort talán az egyér-Ruffy Péter Mátyás király kálváriája A/ alistáll .Madonna telműség miatt döntöttem így, a pap egyetlen kötelessége az emberi lélekkel való foglalkozás, minden korban, min­den időben. Ez a kötelesség nem vál­tozik és nem helyettesíthető mással. Természetesen a lélek szót nem elvont értelemben használtam most, hanem a mindennapok, életküzdelmek, válságok, örömek és válaszutak valóságos értelme szerint, — Az az idő, amikor én az esztergomi papneveldébe kerültem, tulajdonképpen az állami és egyházi érdekek összeüt­közésének időszaka volt. 1947-ben kezd­tem meg tanulmányaimat, a szeminá­rium zártsága folytán csak nagyon ke­vés szűrődött be hozzánk a világban zajló eseményekből, küzdelmekből, mindez nélkülünk ment végbe Tulaj­donképpen csak a szeminárium elvég­zése után találkoztam felnőttként a vi­lággal, Ásványráróra neveztek ki, ott kezdtem meg hivatásom gyakorlását. — Alapvető élményem volt az 1954- es árvíz, ott álltam a történés színhe­lyétől néhány száz méternyire, amikor átszakadt a gát. Tanúja voltam az em­berek rémületének, hősiességének és el­­esettségének, később önzésének, ami­kor az ár elvonulása után az ép-Farkas Attila, a Keresztény Múzeum szakelőadója (Vámos László (elvételei) ségben maradt házak tulajdonosait gyű­lölték és irigyelték azok, akiknek a hajlékát elsodorta a víz. S tanúja vol­tam annak, hogy rövid idővel később, amikor híre jött, az állam mindenkit kártalanít, új házak épülnek, megkísé­relték a saját otthonukat lerombolni azok, akiket a sors megkímélt. Ott ér­tettem meg, sok a tennivalónk, s az is bizonyossággá vált bennem, hogy a hi­vatásom nem csupán a túlvilág létezé­sével kapcsolatos. — Olyan időszakban kezdtem meg hivatásom gyakorlását, amikor már meggyőződésem és munkám miatt sé­relmek nem érhettek. Az egyház hozzá­fogott, hogy megtalálja helyét és tenni­valóit az új társadalomban, ez a törek­vés az én legbensőbb meggyőződésem­mel és útkeresésemmel összhangban volt. — Több községben végeztem a mun­kámat, majd a főegyházmegye központ­jában, Esztergomban dolgoztam. Egy ideig írnokoskodtam az egyházmegyei hivatalban, s akkor kerültem kapcso­latba a Keresztény Múzeummal, az ott dolgozó emberekkel, s azzal a humánus légkörrel, amely az ehhez hasonló in­tézményeket jellemzi. Közelállónak, otthonosnak éreztem ezt az atmoszfé­rát, mégis, amikor kineveztek ide, ön­magámban, legbelül, csalódást éreztem. Ügy hittem, az eleven anyag, az ember közeléből holt tárgyak közé csöppen­tem, pedig én hivatásom lényegét az emberekkel való foglalkozásban láttam mindig. Éppen ezért saját kérésemre feletteseim engedélyezték, hogy itt, az esztergomi vízivárosi templomban papi tevékenységet folytassak, így ismét megtaláltam önmagam egyensúlyát. A mostani munkám összhangban van el­képzeléseimmel, nemcsak egyházi érté­kek védelme a feladatom, hanem egy­úttal nemzeti értékek védelme is. Ezen a téren nem számít semmiképpen a hí­vők és hitetlenek különbözősége, a nemzeti érdekek szolgálata mindany­­nyiunkat kötelez. Ügy érzem, az utóbbi időkben az állam és egyház viszonyá­ban zavar, törés nem volt, mindezt sze­mélyemre kivetítve elmondhatom, azok­kal a kollégáimmal, akik az állam ré­széről hivatottak a Keresztény Múzeum ügyeit intézni, a legnagyobb egyetértés­ben dolgozunk. A riporternek most már csak egyet­len kérdése van: vajon Farkas Attila úgy érzi-e, a papi hivatás lényege ko­runkban összhangban van-e a társa­dalom törekvéseivel? — Ügy érzem, összhangban van. Isten szolgálata az ember szolgálatát is je­lenti, s a mai magyar társadalom az embert szolgálja. Az ember szolgálatá­ban nem lehet ellentét hivő és hitetlen között, a papi hivatás így a korszerű magyar társadalomban nem vált létte­­lenné, az egyház keresi és megtalálja helyét, s a pap sem tekinthet mást fel­adatának, mint együtt haladni a korral, követni a gyorsuló időt — így teljesít­heti csak hivatását az ember közelsé­gében. Kristóf Attila

Next

/
Oldalképek
Tartalom