Magyar Hírek, 1969 (22. évfolyam, 1-26. szám)
1969-12-25 / 26. szám
X. Táplálkozási viszonyok — az ebéd Várják az asszonyok a teherautót az egészségügyi állomás előtt. Már megszokták, hogy hajnali hat órakor „vendéget” kapnak, az újságírót, aki Hd nem fogy a kérdésekből. A mai beszélgetés azonban valahogyan vontatottan kezdődik. Kissné, Pelyhéné, Ináncsiné és a többiek _ kedves, nyíltszívű, őszinte és mi tagadás, bőbeszédű interjúvoltjaim — most feltűnően szűkszavúak. Egyenes választ még harapófogóval se tudok belőlük kihúzni. Igaz is: arról faggatom őket, hogy mit cipelnek abban a szinte elmaradhatatlan fehér batyuban a hátukon. Tőmondatok: — Egy-két rongyot. — Miféle rongyot? — Amit magunkra húzunk, hogy a ruhát kíméljük. Később, a munkahelyen, a dohányban vagy a rostánál, látom, hogy bemelegítő az egyen-munkaruha. — És még mit visznek? — Vizet. — És elemózsiát? — Hát azt is. — Mit? — Mikor mit. — Például? — Szalonnát. A másik: „Kalácsot”, persze, hétfő van, a harmadik: „Nem is tudom hirtelen, mit csomagolt a nagymama”, a negyedik: „valami maradékot”... Az ötödik, hetedik, tizedik hasonlóképpen. Az én kedves-kedves tardi ismerőseim óvatoskodnak. Ebben az egy tárgykörben, az ételek dolgában, bizalmatlanok a falukutató újságíróval. Megértem én, arra gondolnak: ki tudja, mit szerkeszt ki rólunk megint ez az ember is, a világ csúfjára! Érzem, szinte tapinthatóan. hogy hirtelen közénk emelkedett a 35 esztendeje elevenen élő megbántottság áthatolhatatlan fala. Egyetlen asszonytól, özvegy Gál Miklósnétól, a csirkegondozótól kapok valamicskével kézzelfoghatóbb feleletet : — Általában szárazát ebédelünk. Kolbászt, szalonnát. De itt a rezsó, melegíthetünk rajta tejet, süthetünk tojásételt. Ha akarunk. Ha van hozzá kedvünk .. . Jó a pedagógusoknak! ök az iskolai napköziben étkezhetnek. Egy órakor végetér a délelőtti tanítás, és az egyik osztályterem — ripsz-ropsz — ebédlővé alakul. A gyerekek serénykednek: összetolnak két-két tanulóasztalt, megterítik nylonnal, szétosztják az evőeszközöket, tányérokat, poharakat, s a naposok már hozhatják is az ebédet. Az osztályterem szomszédságában miniatűr konyha, egy apró összekötő-ablakon át adogatja ki az ebédet a szakácsnő. Gyors a „kiszolgálás", és valóban ízletes, tartalmas, változatos az ennivaló. Három napig éltem a napközi kosztján. Írjak róla dolgozatot? Hétfő: bableves, fánk lekvárral. Kedd: húsleves, sertéspörkölt galuskával. Szerda: zöldségleves, krumplifőzelék vagdalthússal (három darab fasírozótt!), szőlő. A baj: kis kapacitású a konyha, csak kevés gyereknek főzhetnek benne, elsősorban a Cserépváraljáról Tardra járó felsőtagozatosöknak. (A szomszéd faluban ugyanis csak alsótagozatos iskola működik, hogy az V—VIII. osztályosokat szaktanárok oktathassák.) Igen ... Azt már tudjuk, mit ebédelnek a tsz-tagok, mit a gyerekek. És az értelmiség? Az orvos kérdezi délben: — Nem tart velünk Kövesdre? Átugrunk kocsival, Szegedy elvtárs meg én, halászlézni. — Miért nem ebédelnek idehaza, Tardon ? A tanácselnök: — Megmondaná, hogy hol? Az üzletházat meg az italboltot tatarozzák, de ha nem, akkor se mérnek meleg ételt. A feleségem pedagógus, délelőtt tanít és nem főz. — Ebédeljenek velem az iskolai napköziben. — Könnyű a vendégnek!... Ha én teszem: hivatali visszaélés. Mert a napközit én verekedtem ki, én építtettem, csak épp nem étkezhetem benne. Az csak a gyerekeké meg a pedagógusoké! — Akkor miért nem létesít a termelőszövetkezet üzemi konyhát? Ehetne ott a tsz-tagság — kihordanák nekik a' munkahelyre az ebédet —, de ott ebédelhetnének az értelmiségiek meg az alkalmazottak is, hacsak nem derogálna nekik üzemi konyhán kosztolni... Szegedy Barna legyint, csak épp nem mondja, hogy megint föltalálta valaki a spanyolviaszkot. — Hát azt hiszi, mi már nem javasoltuk százszor? Mondtuk mi: van húsotok, megtermelhetitek a hozzávalókat, vállalkozó szakácsnő és konyhalány is akadna, de hány!, és rögtön egészségesebben élne a falu, nem beszélve arról, mekkora gond szakadna le az asszonyok válláról. — És? — És? És. . Indulnak Herédi doktorral Kövesdre halászlézni. Hogy Szegedy Barna javaslata miért nem vált valósággá? Ezt én is csak később értettem meg. A magyarázat különben sem ide, hanem a „Társadalom, erkölcs, politika” című fejezetbe kívánkozik. Garami László óutét fits JYt/AfPfHAK- MKsfiá, Egy ismerős hangulatos régi utca, az öreg templommal A LEVÉL. A szó tiszta és nemes értelmében igazi postamunkát bízott rám a szerkesztőség. Kézhez kaptam Mrs. Helen Stumpf Los Angelesből 1969. október 1-én keltezett levelét, amelyet a Magyar Hírek főszerkesztőjének írt. Idézet a levélből: „Egy réges-régen Amerikába vándorolt asszonytól jönnek e sorok, az én régi szép hazámba. Már régen figyelem, vajon megemlítik-e szülővárosom nevét a lapjukban... Mi történt Pakssal, az már akkor is nagy város volt, amikor 1912-ben elhagytuk. Volt vasútvonala, hajóállomása, kitűnő bor termett, gőzmalma volt, villanytelepe, elsőrangú elöljárósága. De soha még nem olvastam az újságban, hogy fejlődött-e tovább, mint azok a sok kicsiny falvak, amelyeknek még a nevét sem ismertem, s mennyire előrehaladtak az építkezésben ...” AZ ÜT. Az ön tiszta, szép fogalmazású levelével frissen behavazott tájakon át keltem útra. Ugye megbocsát, ha még váratom kissé, s erről az útról is ejtek néhány szót. Nem volt könnyű, mert az előző éjszaka hóviharának meredek építményeit még nem mindenütt tolták félre a motoros ekék, s fotóriporter kollégám szüntelenül az eget kémlelte: vajon a szürke égbolt alatt, ott lenn Pakson, milyen külső képeket tud ilyen körülmények között A paksi halászcsárda vendéghívogató cégére (IfJ. Novotta Ferenc fclv.) készíteni, hűséges illusztrációként ehhez az íráshoz? Érd után, a százhalombattai dombok alatt elakadtunk, s amíg a mentésre vártunk, kollégám megörökítette az új hőerőmű hatalmas építkezését, benne az ország legmagasabb kéményével. Csaknem elértük már Ercsit, s egy kis emelkedőn újra várakoznunk kellett. Itt egy kőolajfinomító valóságos gyárvárosát kaphattuk lencsevégre. Aztán elsuhant mellettünk az egykori Dunapentele — de ebből úgyszólván már alig maradt valami. A mezőföldi táj keleti lapályán ma egy csaknem 50 ezer lakosú új település áll: Dunaújváros. Vasműve az új Magyarország egyik büszkesége. Innen aztán már valóban csak egy ugrás volt — a Duna szürke szalagja szegődött mellénk kísérőnek — az ön szülővárosa, Paks. Szabadpolcos, korszerű, szép könyvtára van Paksnak — 27 ezer kötet könyvvel. Külön gyermekolvasrtval, A FALU. í Igen, Asszonyom, közigazgatási kategória szerint az egykori mezőváros ma a falu szolid rangját viseli. Nem, szó sincs „lefokozásról", a tanácsházán készséggel elővették Paks történetének legfontosabb dokumentumait. Ezek szerint a hajdani mezőváros még 1871- ben elvesztette városi rangját. Igaz, sokáig városként emlegették azután is, nyilván így, s ezért maradhatott meg az Ón emlékezetében is annak. A lényegen azonban mindez aligha változtat. Már csak azért sem. mert hiszen az alábbiakban nagyon sok kedvezőt írhatok arról, hogy milyen okkal-joggal álmodik ismét városi rangról az ön szülőfaluja, A KÉRDÉSEK — PAKSI „FORDÍTÁSBAN". Mivel levelében az akkori elsőrangú elöljáróságot említi, kötelességemnek tartottam, hogy a maiak képviseletében asztalhoz üljek Aradi Imre tanácselnökkel és Valyer János elnökhelyettessel. Nagyon megörültek a messziről küldött le vélnek, s a legnagyobb készséggel válaszoltak mindenre. De mielőtt az adatok, tények sorolásába kezdtek volna — levele olvasása után — halk sóhajtással ennyit mondtak: — Több mint ötven év távlatából, s a messzi Kaliforniából, bizony, már kérdezni sem könnyű ... Sőt, aki csak tíz évvel ezelőtt ment volna el, annak sem lenne könnyű ... Tessék, hadd álljon itt az ön szülőfalujának tekintélyes leltára, bár a teljességet nem nyújthatom. A boldogulás, az ígéretes fejlődés iránytűje azonban ennyiből is betájolható. Paksnak, Tolna megye egyik járási székhelyének, ma 13 ezer lakosa van. Egyre erőteljesebben iparosodik. A felszabadulás előtti kicsinyke konzervüzemből nagy gyár lett. Most újabb 150 millió forintos költséggel tovább fejlesztik, ami azt jelenti, hogy az évi 34 ezer 836 tonna konzervtermelés még tovább növekszik. Az üvegbe zárt paksi jó ízek eljutnak szinte valamennyi kontinensre. Főszezonban a gyár több mint 2000 munkásnak ad kenyeret. Évről évre jobb híre van a paksi cipőknek is: 160 cipész szakértelmét sok tízezer pár lábbeli dicséri országszerte. A háziipari szövetkezet 700 dolgozója elsősorban a divatos, népi díszítésű ruhákkal arat sikert a hazai és külföldi piacon egyaránt. Több mint száz magánkisiparos szolgálja a lakosságot. Ezenkívül jelentős a paksi vasipari vállalat, a terményforgalmi vállalat, a betonelőregyártó üzem, a téglagyár és az építőipari szövetkezet tevékenysége is. Az építés egyébként külön fejezetet érdemel. Aligha ismerne rá a külsőleg is nagyon megváltozott falura. S hogy mindez a hazai kirándulóknak kevésbé tűnik fel, annak egyszerű oka van: a kislakásépítés országos divatja. Nos, Pakson a tíz évvel ezelőtti 2420 ház helyett ma 3211 — jobbára fürdőszobás, összkomfortos — családi házat tartanak nyilván. Gondolom, a következők is mondanak valamit a szülőfaluról: az üzletekben évente 175 millió forint értékű áru kel el — bár az áruházak, kereskedelmi boltok korszerűségével egyáltalán nincsenek megelégedve, sem a paksiak, sem a falu vezetői. Mint ahogy többet szeretnének tenni a szebb utcákért, a jobb utakért is. Most fáradoznak azon, hogy minden utca kapjon járdát, vízvezetéket. Keveslik azt az 57 tantermet is, amelyben jelenleg 1700 gyermek jár iskolába. Nem elég a 4 óvoda sem, különösen a falu ,,újvárosi” részéklubbal ben — mert az új negyedet már így nevezik. A tervekben tehát a vágyak foglaltatnak benne, mert hiszen bármeny ■ nyíre is összehasonlíthatatlan az egykori és a mai Paks, az igények mindig előbbre járnak. Hogy mást ne mondjak: 11 orvosa van Paksnak — szülőotthon, tüdőgondozó, mentőállomás —, de aligha találunk még egy falut a megyében, amelyik olyan harciason követelné az újabb orvosokat... UTÖIRAT. őszintén szólva, úgy érzem, hogy korántsem tudok hűséges postása lenni, kedves Asszonyom. Tele van ugyan a jegyzetem megannyi adattal, ténynyel — hangulatos még a szüret, tüzes a paksi halászlé, élnek a régi népszokások —. de mit tehetek. Félre ne értsen, ami kimaradt, nem mind csupa öröm, csupa dicséret, hiszen Paks sem különb az ország ezer másik falujánál. Él és dolgozik szorgalommal. alkot, sorra valóra váltja egyéni és közösségi álmait, miközben. — hiába, ilyen az élet — gondokkal is szembe néz. Sem az egyikből, sem a másikból nem mondhatok el mindent. Csupán néhány adat erejéig érzékeltethettem a tovatűnő időt — ennyi a küldetésem. A többit önre kell bíznom. De azért valami van meg. — Az atomerőmű mondja a tanácselnök. ■— Az ország első atomerőműve itt épül Pakson, ezt feltétlenül írjuk meg a honfitársunknak ... S mi lesz a többivel? — kérdem önmagámtól. Mire az elnök — a mai, ugyancsak „elsőrangú elöljáróság” feje — hirtelenében elkéri az ön kaliforniai címét. ttnnepek előtt az ü) szövetkezeti áruházban — Most van a nyomdában Paks története. Egy szép könyvecskében foglaljuk össze a falu teljes históriáját. Azt szívesen elküldenénk neki... Megbékélek — mert előlegnek akkor tán ennyi is elég lesz. Kiss Gy. János
