Magyar Hírek, 1969 (22. évfolyam, 1-26. szám)
1969-11-29 / 24. szám
HALRA: A régi Valéria. LENT: Réz! néni AVAROS PEREMÉN „A város peremén, ahol élek, beomló alkonyokon, mint pici denevérek, puha szárnyakon száll a korom, s lerakódik, mint a guanó keményen, vastagon.” Hosszú, fekete házak között mérges bokrok tövén, meztelen gyermekek sárga arcán, zuhanó, szürke füstben — álmodik a nyomor. Elrothadt szalmazsák. Gyulladt és fénytelen szemek. Nagyhasú asszony négy gyermekével, tizenkét négyzetméteren. íme, a Mária-Valéria telep története: 1916. Hadikórház. A háborús sebesültek időleges pihenője a sír előtt vagy a későbbi nyomorúság előtt. Mária-Valéria főhercegnő sült csirkecombot hoz a lábnélkülieknek. 1920. Szükséglakások. Nyamartanyák. Családi cellák, Horthy 9 milliós börtönében. 1932. Külön rendelet születik a valériásokra. A lényege „összébb! összébb! Gyorsan szaporodtok, nyomorultak. Ki gondolt erre? Hiszen a betonon még a poloska sem él meg...” Csak az ember! Patkányok bámultak ki a falból: sokan vagyunk. A penész szürkén kivirágzik. A gyermek is szürke, mint a por. „Temethettek! — Sokan vagyunk...” A város pereméről messzire látni. Kék eget látni valahol messze, zöld lombot látni valahol messze. Nem nézte senki, nem látta senki sok, hosszú évig. („Nedves tapadás szelek mása, Szennyes lepedők lobogása, Oh, éj!") (A régi időkben nem jártam a Mária- Valéria telep területén. De első látogatásomkor még álltak a barakkok, a nyomor végvárai. 1960 őszén történt, hogy megfordultam a Valérián. Ennek a látogatásnak az emlékét idézem.) Sötét van — nedves, rossz szagú, nehéz sötét. A füst lezuhan a földre. A bokrok fekete levelén fekete korom. Három ház áll már csak — a legutolsók — s bennük huszonegy család. A legutolsó „valériások”. Nyikorgó ajtó. A ház falán az esti szélben fekete bokrok árnyéka lebben. — Kit keres? — kérdezi az asszony. (őket keresem.) „Mióta él itt?” „Huszonnyolc éve.” Huszonnyolc éve a „Valérián”. Hat gyermeket szült — és négyet felnevelt. — Nem én neveltem őket — szól csöndesen —, akkor az utca nevelt, meg a Büdösárok. Kicsinyek voltak, gyöngék és kedvesek még, mikor dolgozni mentek. Vékony kezük volt és csillogó szemük — menni kellett... A halk szavú, sovány öregasszony szégyenkezik. Fekete keze vézna ölébe ejtve — a földre néz, a milliószor sikált betonra. („Ne üljön lelkünkre szenvedés, Ne csípje testünket féreg ...") Huszonnyolc éve élnek itt. (Megszokták talán?) Sóvárogva, fényesen és diadalmasan remeg szemükben az öröm: „Elmegyünk innen! Most már nagyon hamar elmegyünk. A többiek után.” Nyílik az ajtó. ősz ember lép be. Nyílik az ajtó: kedves arcú fiatalasszony. Férfiak. Lebbenő szőke és fekete fürtök. Gyermekek. Valériások. Csendben jönnek, a fal mellett állnak, az ágy szélére ülnek. A repedezett falú homályos szobában sokan vagyunk. Mesélnek. Arról mesélnek, amit nem lehet megszokni soha. Soha. Hallgatok. Régi történetet hallgatok, hosszú évek történetét. .,... hogy itt kellett élni.” A sápadt emberek arca sóvárgó, a hangjuk remeg: — Elmegyünk, elmegyünk innen ... Ott kinn, a nehéz sötétben, a fekete bokrok tövén vénember ül. ölében hulló szőrű macska. Az öregember lassan pillogó szemével a macskát nézi, a macska szeme fénylik, mint a gyöngy. A süppedt föld, a rongyos hosszú házak felől keserű füstszag árad. Fölöttünk sárgán villog az ég. („Emeljétek fel szívünket, Azé, aki fölemeli...”) Napsütés. Fölöttünk kéken villog az ég. Ez a 103-as út a múltból, a jövőbe vezet. Gyerek megy mellettem. Tízéves lehet talán, vékony, csillogó szemű. Kezében hatalmas sárga aktatáska. Megy az úton, vékony, csillogó szemű gyerek. Valériás. Az út szélesedik, szétnyílik, kiterül. Puszta tér. Felszabdalt föld, fekvő vasbeton oszlopok, tégla, kavicsrakások. Puszta tér. De ahogy felemeled a szemedet, messzi fenn, a fejed fölött, tisztán és kecsesen — mint katedrálisok, dómok, antik templomok tornyai, a halványkék égbe belemagasodnak a házak. Az új házak. A bölcsőde üvegfalain felfénylik a nap. Jobb fele hatalmas félkör ívben — ultramarin és élénk-vörös erkélyek sora. Mint óriás szúnyogok — acélkék toronydaruk. Megyek... És tudom: itt lesz az iskola, itt a mozi, a rendelőintézet és itt a színház. Színház — a Valérián. A város pereméről messzire látni... Most már messzire... Hatszáz építőmunkás dolgozik itt — azt mondják, 1970-re a Valéria helyén a papírházak, a fekete putrik helyén — mindenhol színes, nagy ablakú házak állanak. És szökőkutak, és szobrok, játszóterek. Halványkék fényes ablakú ház. Háromemeletes. Három hónapja kész. Az első emeleten — üveg, nikkel és lágyan fénylő műanyag — becsöngetek. Két öreg ember él itt. Másfél hónapja, azelőtt harmincnégy évig a Valérián. Az öregember „a piszkos valériás”, ott ül a fényes ablakú szoba közepén, maga alá húzott lábakkal: „Jaj, a padlón folt ne essék.” Az öregasszony, „a piszkos valériás”, kezével simítja végig a falakat: „Jaj, rászáll a por.” Az ajtón fekete táblán arany betűkkel az öregember neve. A fürdőszobában hófehér kádban lágyan csobban a víz. A szomszéd házban hatalmas kék szemű férfi. Űtkövező. Pici, ősz hajú, öregasszony, a felesége. S az unokájuk; pöttömnyi, barna gyerek. A falon kalitkák. Csillogó tollú, fényes madarak. Csevegő stiglic, üveghangú kanári, pajkos papagáj. Díszmadarak. Az útkövező 1919 óta él a Valérián. — Három hónapot dolgoztam egy évben — itt kellett laknom —, mondja, a szája szegletéből előbújik a mosoly. — Most is itt lakom, csak magasabban. Két szoba, konyha, összkomfort. Az ősz hajú öregasszony természetesen, szemében kedves csillogással formálja a szót, amit azelőtt nem ismert: összkomfort. S a „Valéria” örökre eltűnik. Még a nevét is elfelejtjük, úgy elfelejtjük, mint a szomorúságot. A fényes ablakok, a színház, a szökőkutak, a zöld lbmbú fák új városát József Attiláról nevezték el — róla, aki ide tartozott. Sötét van már. A házak ablakaiból áradó fény messzire látszik. Lehet, hogy a villanyfénynél József Attila versét olvassa egy „valériás” a város peremén ... Ott éltek lenn, összezsúfolva a bűzös barakkok mélyén a fekete bokrok mögött. ünnepélyesen, komolyan jöttek ezek az emberek; szemükben öröm volt csak — úgy álltak a fényes házak kapujában —, ez a miénk! Egy öregasszony — mondják — leborult a földre. A szeméből folyt a könny. S a fényes erkélyen ott állnak a magasban — a földhözragadtak. Kristóf Attila 12 a nmm JÓZSEF ATTILA % EGY ATM ET Ebben a napfényt szóró, későnyarat játszó, szép őszidőben, egy munkanap csendes délelőttjén megállók a ferencvárosi Pöttyös utcában és eszembe jut némely dolog. Végigsétáltam az új, József Attiláról elnevezett városnegyedet az Ecserii úttól a Pöttyös utcáig, azután más irányban a város szélétől az Üllői útig, nézegettem az utcaneveket — Hurok utca, Ifjúmunkás utca, Aranyvirág sétány —, és nézegettem a házakat, s hallgattam az iskolákból kitóduló gyerekek zsivaját, s eltűnődtem egy-egy üzlet előtt, s meglestem, kik járnak be a Játékterem nevezetű helyiség játékautomatáihoz, azután újra meg újra visszatértem a Pöttyös utcába, mert ez az utca egyedülváló. A Pöttyös utca valaminek a széle, valaminek a határa, választóvíz és sajátos Rubicon, s ennek a Rubiconnak a vizében tükröződik a kor is, a társadalom is, meg az a huszonöt esztendő, amelynek egyik mondanivalója, hogy ez a rend kivezette a népet, a szegénységet, a nyomorult elesettséget a Mária Valéria barakktáborából s a lebontott deszkaviskók helyén emberhez méltó otthont teremtett a ferencvárosi, pesti nincstelenségnek. * A Pöttyös utca átmeneti kort jelképez. A Pöttyös utca átmeneti utca. Megkockáztatom azt az állítást, hogy a legfurcsább hely Budapesten. A Pöttyös utca ugyanis szép és csúnya. Báj van benne és komorság van benne. A Pöttyös utca merész és emeletes és távfűtéses, s a Pöttyös utca roskatag és földhözragadt s a lakásokban nincs fürdőszoba, s nincs mosókonyha. A Pöttyös utca egyszerre korszerű és korszerűtlen, különös varázslatnak tűnik, sajátosan kétarcú és ennek a társadalmi Janusarcnak egyik fele napfényes, a másik oldala árnyékos, az egyik vonz, a másik taszít, az egyik arc olyan, mintha művészi kéz formálta volna; a másik sebhelyes, forradásos, ezernyi ránc és bőrcsatorna borítja. Pesten minden utcának, térnek, körútnak külön hangulata, levegője, egyénisége van. A Pöttyös utca különbözik valamennyitől. A Pöttyös utcának két féle hangulata, levegője, egyénisége van. Ha tanár volnék és olyan mai gyermekeket tanítanék, akik már nem ismerik a gróf, csendőr, szolgabíró, méltóságos úr, magánzó szavainkat és kifejezéseinket, úgy a Pöttyös utcában tartanám meg egyik történelemóránkat, ide hoznám a padokat, a katedrát, a táblát azonban nem, mert tábla és magyarázat ehhez az órához nem kell. Rámutatnék a Pöttyös utcára, annak két oldaláról pontosan le lehet olvasni két kor, két világ, két különböző társadalom toronyházakba és viskókba, napfénybe és árnyékba, a magasságba és mélységbe zárt üzenetét. * Állok a különös, furcsa Janus-arcú Pöttyös utcában és történelmi ismereteimet próbálgatom. Ha nem csal a régi, iskolás emlékezet, a Rubicon ókori határfolyó volt Italia és Gallia között. S Caesar döntő lépést tett azzal, hogy átkelt a Rubiconon. Azóta vált jelképpé a Rubicon az egész világon: minden ember, minden nép, minden ország, s minden forradalom életének és folyamatának van Rubiconja. S átkelni azon: ez annyit jelent, mint önmagunk fölé nőni, dönteni tudni. Mert az is forradalom volt, amely a Pöttyös utcában játszódott le. Az egyik, meg a másik oldalon. Valóságos folyót, vízpartot, inztükröt, s a partok szakadékos omladékáit ne keressük a Pöttyös utcában. A Pöttyös utca másképpen Rubicon. * Volt egy kor Magyarországon, ahol az egyik embernek kétszázhúszezer holdja volt. A másiknak annyija sem, amennyi földön egy ibolya kikelne. Ezt jelképezi az egyik oldal. A Pöttyös utca
