Magyar Hírek, 1969 (22. évfolyam, 1-26. szám)
1969-11-15 / 23. szám
< > i > < > i ► i) <► < ► i ► < ► < ► < t GED i:♦ SÍTMÉNYEK Ez a sors és ez az életmód kiegészült azzal az általános megvetéssel és gyűlölettel, amellyel a világ körülvette őket, kiegészült a teljes kiközösítettség állapotával. Volt olyan időszak, amikor Szeged belterületére cigány nem téhette be a lábát, az erkölcsök és sorsok különbözősége brutálisan jelentkezett. Ügy tűnt, a cigányság képtelen a beilleszkedésre, a társadalom perifériáján vegetálhat addig, amíg mint fajta és egyed meg nem szűnik. Az e tájon megtelepedettek a társadalomban való létezés legelemibb feltételeivel sem rendelkeztek, nem voltak muzsikus hagyományaik, saját fajtájuk között is a legélhetetlenebb, legnyomorultabb kasztot képviselték. Az ország felszabadulása ebben az állapotban érte őket, s a dátum 1945, számukra nem is jelentett hirtelenjében lényeges változást. Wem szűnt meg egy csapásra a nyomor, a gyűlölködés, az ország a háború pusztításait nehezen heverte ki, az ehhez hasonló kérdések vizsgálatára és megoldására hosszú ideig még nem jutott ereje. Először a törvények születtek meg, hogy fajra, felekezetre és nemre való tekintet nélkül Magyarországon mindenki egyenlő, de a jó törvények, egyszeriben nem változtathatják meg évszázadok kialakult szokásait. Ezen a Szeged környéki cigánytelepen a 60-as évek elején jártam először, megszokott környezetemből hirtelen csöppentem bele ebbe az idegen világba, döbenettel szemléltem a számomra ez ideig elképzelhetetlen nyomort és közönyt, ami jellemezte itt az emberek sorsát és magatartását, szinte hihetetlennek tűnt számomra, hogy itt az elmúlt időkben már bizonyos fejlődés végbement. Nem hittem el, hogy a múlthoz viszonyítva történt valami változás. Ilyen adatokat hallottam: a 150 férfiből 30 már rendszeresen dolgozik Szegeden, a cigánytelep orvosi ellátásban részesül, a gyerekek jó része iskolába jár, az asszonyok kórházban szülnek, igénybe veszik a terhességgondozó szolgálatot, szűnőben van a tbc, kevesebb a vérbaj, csökken a csecsemőhalandóság. De én csak a düledező putrikat láttam, a meztelen, vézna gyerekeket, a férfiakat, akik rongyokban üldögélnek a napon a putrijuk előtt, az anyjuk mellébe csimpaszkodó csecsemőket. Nem értettem meg, mit jelent az, hogy immár mindennap esznek, s nem tudtam kezdetben, hogy ez a 30 férfi, aki dolgozni jár, miféle évszázados görcsből oldódott fel, miféle nagy, nemes tettre szánta rá önmagát. Egy dolog tűnt fel akkor, amiben a fejlődés jeleit véltem fölfedezni, ezek az emberek megtanulták már, hogy védi őket a törvény, és egyikükben, másikukban létezik valamifajta vágy, másféle élet iránt, vajúdik a múlt, hogy megszülje a jelent. Aztán tapasztaltam, környezetük megvetését és gyűlöletét. Gyűlölték őket a dologtalanságuk miatt, odvaik piszka miatt, erkölcseik miatt, töprengés nélkül, egyértelműen megvetették őket. Attól az időtől kezdődően minden esztendőben ellátogattam közéjük, s mint valami lassú homokóra, mértem az időben végbemenő változást. Apránként megértettem, mit kellene tenni, és láttam annak akadályait is. Egy idő után rájöttem, a cigányság azokon a tájakon nem tud beleilleszkedni a társadalom életébe, ahol kevés a munkalehetőség, a gyorsan iparosodó vidékeken Nógrádban, Miskolc környékén sokkal lényegesebb haladás történt e téren is, mint Szabolcsban vagy Hajdú-Biharban. Tudtam, a felemelkedésnek egyetlen útja van, s attól fogva már ezt figyeltem, mértem a Szeged környéki cigánytelepen: hány ember dolgozik. Ahogy épültek és bővültek a szegedi üzemek, szinte azzal egyidőben vállaltak munkát újabb és újabb emberek a cigánytelepről, s legtöbbjüknek az élete ezzel valóban a változás korszakába jutott. 1966-ban történt, hogy az első cigányfiú letette a szakmunkásvizsgát. A többiek még aznap este megverték, részben irigységből, részben önnön alacsonyabbrendűségük magyarázataként. A munka kezdetben szükséges rossz volt, csak a nyomor oldódását ielentette, előképzettség hiányában csupán a legegyszerűbb munkákra tudtak vállalkozni, kazánfűtéshez szénrakodónak mentek, vagy culágernak, esetleg raktári segédmunkásnak. Tanúja voltam annak, amikor a telepről az első asszony dolgozni ment. A szegedi konzervgyárba vették fel. őszi idényben kisegítőnek, aztán ottragadt, és egy esztendő elmúltával követték a többiek is. Legutóbbi tapasztalataim szerint a cigánytelepről egy-két ember kivételével minden munkaképes férfi dolgozik, s a nőknek körülbelül 20—30 százaléka. Esztendőkkel ezelőtt ez lehetetlenségnek tűnt, munkahelyei sem találtak volna Szeged környékén. A cigányok közül többen házat építettek valamely környező faluban vagy a városszélen. A telep kunyhói közül sokat lebontottak, a nyomorúság fellegvára összébb zsugorodott. Ez a csökkenés tulajdonképpen növekedést jelent, és kimutatható összefüggésben van Szeged fejlődésével. Az új szegedi gyárak létezése serkentette azt a változást, amelynek alapjait, negyed évszázada törvényeink vetették meg. A törvény önmagában keveset jelent. De korunkban tanúi lehetünk annak, ahogy az elv, a törvény saját lényegévé — valósággá nemesül. Kristóf Attila í& mi ORSZÁG EQY VAROS OPERÁT ALAPIT Tapintatlanság és oktalanság lenne azt állítani, hogy a műveltség és a művészetek pártfogása oly távol állt volna Szeged lakosságától, mint egynémely poros alföldi városétól, amelyek sem igénnyel, sem anyagiakkal nem rendelkeztek ahhoz, hogy levetkőzzék a „vidéki város” szellemi aluszékonyságáit, közömbösségét, parlagiságát ' és zárkózottságát. Szeged, különösképpen azután, hogy elnyerte az egyetemi • város rangját, hevesebb iramban művelődött, mohóbb érdeklődést tanúsított a művészetek iránt, mint a nagy árvíz és a nagy szellemi felemelkedés között elpergett évtizedekben. Egyeteme, rangos múzeuma volt, amelyben Móra Ferenc múzeumigazgató és csodálatosan tiszta hangú író őrizte és gazdagította nagy elődei örökségét, volt színháza, amely az év nyolc hónapjában Szegeden játszott. Voltak költői, akik a Tiszaparti városból indultak el a halhatatlanság és a tragikus Az épülő tarjáni lakótelep vég felé, megszületett a szegedi játékok látványos sorozata. Éltek Szegeden újságírók, akik országos hírnévnek örvendtek, járták a szegedi utcákat és a tanyavilágot olyan fiatal szociológusok, írók és művészek, akik a folklór, a népművészet és a „népsors'’ szövevényét faggatták. Szeged színházi kultúráját 1945 őszén teremtették újjá. A város szerencsés módon megmenekült attól a pusztítástól, amelyet Budapest és a dunántúli városok elszenvedtek, épségben állt a szép, nemes vonalú Tisza-parti színház, amelynek művészi megújhodását két elhivatott művész vette kézbe: Lehotay Árpád és Vaszy Viktor. A budapesti Nemzeti Színház nagy drámai színésze a színház prózai társulatát vezette — tagjai között volt Beregi Oszkár is — Vaszy pedig, a nyugtalanul kísérletező s vakmerőén vállalkozó muzsikus operatársulatot szervezett. Addig az időpontig Magyarországon csak a budapesti Magyar Királyi Operaház szolgálta az opera kultuszát s amikor Vaszy Viktor bejelentette, hogy a Szegedi Nemzeti Színház önálló operatársulatot szervez, kétkedő mosoly fogadta a bejelentést. A magyar művészet élvonalában tragikus rendet vágott a háború és a fasizmus, kétségesnek és kockázatosnak tűnt a társulat megszervezése s még nehézkesebbnek a közönség. Nagy per kezdődött e vállalkozással: vajon van-e, lesz-e a vidéki városban közönség, amely életben tudja tartani a második magyar operát? Veszedelmes kísérlet volt, sokan úgy fogták föl, mint egyetlen ember hóbortos buzgalmát és vakhitét. Vaszy azonban nem tágított. 1945. szeptember elsején a Szegedi Nemzeti Színház meghirdette a bérletet. Ekkor már napi tíz-tizenkét órás munkával próbált a 69 tagú zenekar,, az 50 tagú énekkar, szerepeire készült a társulat 30 magánénekese, és 1946. március 6-án Bizet „Carmen”-jével megtartotta első előadását az első önálló vidéki opera. Don Jósé szerepét — énekesi pályafutásában először — Simándy József énekelte. Kirobbanó siker, lelkes fogadtatás, a legmagasabb fokú elismerés a sajtóban s úgy tetszett, a szegedi opera a klasszikus zene első vidéki fellegvára lesz, azon a nyomvonalon haladva, amelyet a budapesti operaház megalapított és kimunkált. Vaszy Viktor azonban nemcsak kitűnő karmester és szigorú operaigazgató volt, de merész művészpolitikus, a modern zene megszállott híve, akinek második bejelentése már igazi vihart kavart. A bejelentés így szólt: — A szegedi opera a klaszszikus műveket óhajtja repertoárján tartani, de rendszeresen műsorra kíván tűzni olyan műveket, amelyek Magyarországon még nem kerültek színre. Ez a bejelentés palotaforradalmat jelentett a magyar operakultúrában, amely eddig előkelő tartózkodással hárította el a modern operák bemutatásának kockázatát. Vaszy keze alatt és a szegedi társadalom támogatásával a szegedi opera rövid idő alatt óriási fejlődésen ment át. A következő években megkezdődött a „jégtörés” korszaka. Vaszy Viktor, ma a Szegedi Nemzeti Színház főzeneigazgatója, így beszél erről a korszakról: — Bemutattuk Muszorgszkij két operáját, a Szorocsinci vásárt és a Hovanscsinát, Smetana Eladott menyasszonyát, majd Verdi Otellóját és két Wagner-művet. a Tannháusert és a Lohengrint. Közben megszületett a balett-együttes is, amely bemutatta Bartók Fából faragott királyfi-ját. A lázas hangulatú premieren megjelent Balázs Béla és a függöny előtt elmondotta a balett születésének historikumát. Bartók másik balettvilágsikere a Csodálatos mandarin Szegeden került először színre eredeti alakjában, itt vetkőzte le a remekmű azokat a korábbi kötöttségeket, amelyeket a színpadi cenzúra és egy hipokrita művelődési politika rakott rá. A „felszabadult" Mandarin mint a művészet felszabadulásának jelképe vonult be a magyar színháztörténelembe. 1949 őszén a szegedi színház megszűnt kiemelt állami színház lenni, Vaszy távozott a társulattól s helyét két ugyancsak kiváló muzsikus, a közelmúltban elhunyt Pauluss Elemér és Rubányi Vilmos vette át. Vaszy Viktor 1957-ben tért Vaszy Viktor vissza Szegedre, mint a színház igazgatója s meghirdette modern operabemutatósorozatát. Az újjászervezett társulat most már nyíltan vállalta: csak olyan alkotást mutat be, amely a Magyar Állami Operaház és az Erkel Színház műsorán nem szerepel. A színház megnyerte ezt a második s az elsőnél is nehezebb küzdelmet. Színre került Szegeden Mozart Idomeneo-ja, Verdi Nabuccó-yd, Ravel Pásztorórá-ja, Őrt A Hold című operája, a forradalmi hangvételű Danton halála, Prokofjev Eljegyzés kolostorban és Három narancs szerelme című operái, Hindemit, Werner Eyk, majd a fiatal szegedi muzsikus: Vántus István Három vándor című műve. A szegedi szabadtéri játékok újjászervezése már 1946- ban napirendre került s ezen a nyáron az operatársulat a Dóm téren szabadtéri hangversenyt rendezett, amelyen Basilides Mária, Osváth Júlia, Palló Imre és Székely Mihály énekelt részleteket a Bánk bán-ból és a Hovanscstnából. A zenekart Vaszy Viktor vezényelte, a szegedi játékok gondolata azonban a nagy országos gondok közt egyelőre lekerült napirendről. 1959-ben ismét felhangzott a szegedi Dóm téren a fanfárok hangja és elkezdődtek a szegedi ünnepi játékok, amelyek az elmúlt tíz évben előkelő helyet vívtak ki az európai fesztiválok között. A játékok zenei produkcióiban a világ legjobb énekesei lépnek fel, a magot azonban az első vidéki opera zenekara, énekkara és a művészei nyújtják. Ezekben az években az opera vonzására hatalmas fejlődésen megy át a szegedi zenei élet. 1961-ben megszületett a Szegedi Szimfonikus Zenekar 70 kitűnően képzett muzsikussal, megalakult a Szegedi Zenebarátok Kórusa, amely oratóriumok előadására vállalkozik. Szeged zenei város lett. — Mi a titka a szegedi opera hazai és külföldi sikereinek? — kérdeztem a beszélgetés végén Vaszy Viktortól. — A legmagasabb zenei követelmény a művészekkel szemben. Egyébként az önálló előadó és játékstílus, a természetes egyszerűség. Mint a műsor összeállításában is, az előadásokban is dogmák nélkül iparkodunk megközelíteni a művek lényegét. Baróti Géza (Vámos László felvételei)
