Magyar Hírek, 1969 (22. évfolyam, 1-26. szám)

1969-09-20 / 19. szám

A zsűri tagjai. Balról az elsó Helena Ollviera elnök. A jobhszélen Kun Imre. A zsűri mögött a versenyzők sora KUN IMRE: ZENEI ÉLET RIO DE JANEIRÓBAN Magyar művészek Brazil iában A „Hotel Serrador” 24 eme­letes éppülete, Rio de Janei­ro egyik legszebb szállodája. A 12-ik emeleten laktam és naponként hallgattam a szomszédos MESBLA áruház toronyépületének harangjá­tékát, amely negyedórákra beosztva a dallamot, az első negyedórában a téma egyne­gyedét, a félórában és há­romnegyed órában egy-egy résszel további dallamot ját­szott, végül a teljes órában az egész melódiát. Ez a mu­zsika volt az első találkozá­som a brazil zenével. Az énekverseny, amelyre, mint megfigyelőt hívtak meg — egy amerikaki és egy olasz taggal együtt —, az esti órák­ban 9 órától 12-ig tartott. Ez immár a negyedik verseny, amelyet két évenként tarta­nak, és amelynek lelke és anyagilag támogatója Helena Oliveira. (Azért írom ide a nevét, mert Budapestnek egyik legnagyobb csodálója, aki évek 6ta többször is hoz­zánk látogat és nemcsak a budapesti versenyek leghí­vebb vendége, hanem részt vesz a világ összes zenei ver­senyén.) Az énekversenyen 40 je­lentkező volt 22 országból, köztük magyar, cseh és bol­gár, valamint angol, francia, olasz, portugál, osztrák, hol­land és német versenyző, és igen sok dél-amerikai. A Teatro Municipale, Rio legnagyobb befogadóképessé­gű színháza, ahol két hóna­ponként operát adnak, köz­ben prózai színtársulatok szerepelnek és hangverse­nyeket rendeznek. Az ismert operaáriáknak és a Villa-Lo­bos szerzeményeknek —, amelynek előadása kötelező volt — volt a legnagyobb si­kere. Ha egy kedvenc kijött a pódiumra, akkor 8—10 per­cig is tapsoltak és ami érde­kesebb, a fellépők egyike­­másika még ismételt is. Az O Globo című napilap interjút csinált a cseh versenyzővel, aki azt panaszolta, hogy éneklése alatt behallattszott az egyik futballmérkőzés közvetítése. Több Ilyen pa­naszt a versenyvezetőség az­zal orvosolt, hogy mind Nagy Sándornak, mind a cseh ver­senyzőnek, Marta Mitrano­­vának egy Sao Paulo-i hang­versenyt biztosított, amelyen a verseny nyolc legjobbját válogatták ki. Négy díjat ad­tak ki, amelyből az elsőt az angol Angela Beale, a máso­dikat a finn Helga Angerovo, a harmadik díjat megosztva a holland Marka Barker és a venezuelai Aide Novarro, a negyediket Carlos Dittert brazil tenorista nyerte el, így végelemezésben az euró­pai énekiskolák kerültek ki győztesnek. Nagy Sándor diplomát kapott. Nem lehet kihagyni az ismertetésből Szűcs Lóránd zongoramű­vészt, aki olyan klasszikus kíséretet produkált, hogy a verseny döntőjében négyen is átpártoltak hozzá. Nagy Sándor és Szűcs Ló­ránd Sao Paulóban a Magyar Klubban is szerepelt, ahol Rajz a Teatro Munlclpalról mintegy 200-an jelentek meg, legnagyobbrészt magyarok, akik olyan lelkesen ünnepel­ték a két művészt — Szűcs szólót is játszott —, hogy alig akart vége lenni a hangver­senynek. Rio de Janeiróban él hosz­­szú évek óta Bíró József he­gedűművész, aki öt év óta teljesen béna. Megható a magyar művészek szolidari­tása és segítőkészsége Bíró iránt. Az elmúlt évben Sán­dor György hangversenykör­­úton volt Brazíliában, meg­látogatta Bírót és elhatároz­ta, hogy hangversenyt ad a felsegélyezésére. Hogy a kon­certet semmilyen kiadás ne terhelje, egy magyar nő fel­ajánlotta lakását a hangver­seny céljára, a követségünk pedig, Kovács Zoltán követ­tel az élén, segített abban, hogy minél nagyobb összeg gyűljön össze. Sikerült is a vállalkozás, több mint 700 dollárt eredményezett a hangverseny. Ezt a példát követte a Rióban hangver­senyező Franki Péter is, va­lamint a múlt hónap végén Nagy Sándor és Szűcs Ló­ránd. Adler Viktor zongora­­művésszel, Kiszely György brácsistával, Thury Gizella és Kovács Róbert énekesek­kel, valamint Bíró József gi­tározó felesége közreműkö­désével ismét tekintélyes ösz­­szeget hoztak össze a művész felsegélyezésére. Bíró József, Hubay-növendék volt és kvartettjével az 1948-as Bar­­tók-versenyen második díjat nyert el. Két hazai művész szerepelt még a legutóbbi négy évben Rióban és Sao Paulóban, Melis György és Nyíri Pál. A hivatalos rádiót 1937- ben alapították, jelenlegi Igazgatója prof. Eremildo Luiz Vianna, akit Hoffmann Lászlóval, követségünk első titkárával együtt látogattunk meg. Miután Bartók—Ko­­dály-lemezeket, valamint Je­­ney Zoltán: Omaggio című művének rádiófelvételét át­adtam az igazgatónak, hama­rosan nagyszámú brazil hanglemezzel viszonozta a Magyar Rádió küldeményét. Több kiránduláson vettünk részt, megcsodálhattuk Rio de Janeiro természeti szép­ségeit, a tengeröblöt, a kikö­tőt, a botanikus kertet, a Krisztus-szobrot, a Tijuca er­dőt és hajókiránduláson a közeli Ittaca nevű szigeten voltunk. Két élmény hatott rám a legmélyebben. Az egyik a naponkénti látogatás a Nemzeti Parkba, amely úgy tűnt, mintha az őserdő egy ottfelejtett része volna. A másik a csendes tenger­öböl, ahol a brazilok hor­gásztak, vagy órákig ültek a korláton. Ez a rész hasonlí­tott egy kicsit a Balaton vi­zéhez. ßemelek Jsfűa/i RIPORTER: ön elmegyó­gyász. Évekkel ezelőtt mun­katerápiás intézetet vezetett. Miért hagyta abba ezt a te­vékenységét? BENEDEK ISTVÁN: A munkaterápiás intézetet —, amelynek történetét utóbb az Aranyketrecben megírtam — nem jókedvemből hagytam ott, hanem egyszerűen kirak­tak. Nem bánom, hogy így történt, mert az intézet már betöltötte hivatását, több ten­nivaló ott már nem volt. Ma­gával az elmegyógyászati mesterséggel is felhagytam azóta ,de ennek más oka van. Éppen ma kaptam egy leve­let rég látott és valaha ke­zelt páciensemtől, aki „se­gítséget kér" mert kénysze­res tünetei ma is gyötrik, tán még erősebben, mint valaha. Kivételesen hozzájárultam, hogy látogasson meg, noha pontosan tudom, ma sem le­szek képes meggyógyítani őt. Legfőbb oka annak, hogy fel­hagytam az elmeorvoslással, ez a szörnyű érzés: emberek azzal a bizalommal fordul­nak hozzám, hogy gyógyít­hatatlan állapotukon segíteni tudok, de én tudom, hogy nem segíthetek rajtuk, és ez az érzés elviselhetetlen. Nem elmebetegekről beszélek, ha­nem neurotikusokról, kény­szeresekről, szorongókról. Senkit sem lehet meggyógyí­tani? Dehogynem. Egy részük szépen gyógyul, ezeket meg­gyógyítottam én, most meg­gyógyítja más — nem érde­kes. De ami fennmarad! Aki a szűrőn fennakadt, mind hozzámkerül, és iszonyú súllyal nyom. És itt van a be­tegségeknek az a csoportja, amelyet külső, társadalmi okok miatt nem lehet gyó­gyítani: ki kellene cserélni a férjét, az anyósát, a lakást, az állást... Nem megy. Per­sze ezen kívül más ok is kényszerített az orvosi pálya elhagyására: jobban érdekel az írás, mint a gyógyítás. És azt hiszem, irodalmi műkö­désemmel több embernek többet nyújtok, mint amire az orvosi rendelő szerény ke­retei módot adtak. RIPORTER: Egy régebbi beszélgetésünk alkalmával említette, hogy addig megje­lent könyvei közül az Arany­ketrecet fogadták legnagyobb érdeklődéssel az olvasók, és hogy ezzel a minősítéssel nem ért egyet. Miben látja ebben az esetben a közönség és az író véleménykülönbö­­zetének okát? BENEDEK ISTVÁN: Az Aranyketrec tárgya: az el­mebetegek élete. A közönsé­get ez a „pikáns" téma iz­gatta, ezért olvasták ezt a könyvemet megkülönbözte­tett érdeklődéssel. Mint iro­dalmi feladat, sokkal köny­­nyebb leírni egy elmeosztály életét, mint megírni egy jó regényt vagy egy jó ismeret­­terjesztő könyvet, ezért be­csülöm többre más könyvei­met az Aranyketrecnél. RIPORTER: ön orvos, író, kultúrhistorikus és népműve­lő. Eszerint léte bizonyítja, hogy a differenciálódás korá­ban is lehetséges a polihisz­tor ság. Mégis: nem okoz-e Benedek István (Vörös Ilona felv.) feszültséget a sokirányú te­vékenység? Továbbá a fel­soroltak közül melyik érdek­li és szórakoztatja leginkább? BENEDEK ISTVÁN: A fe­szültség — ha van — elősegíti a művek intenzitását. De ma­ga az a körülmény, hogy egy­szer ezzel, másszor egészen más természetű dologgal fog­lalkozom, semmiféle feszült­séget bennem nem vált ki. A felsoroltak közül a kultúr­­história érdekel leginkább, de ez nem azt jelenti, hogy ezt becsülöm a legtöbbre. Ta­lán legjobban „szórakoztat”, ha össze tudom kapcsolni a kultúrhistóriát a szépiroda­lommal —, amint ezt több regényemben itt-ott már megtettem, most megjelenő történeti regényem — a Pá­rizsi szalonok — pedig tel­jesen ebbe a műfajba tarto­zik. RIPORTER: A művészek többsége nem rajong a kriti­kusokért, sőt felesleges és gyűlöletes személyeknek tart­ja őket. Mi erről a vélemé­nye? ön szerint valóban olyan fontos-e a műkritika, vagy csak létezik, mint any­­nyi más felesleges dolog a világon? BENEDEK ISTVÁN: Erre szubjektiven válaszolok. Mint író, sohasem vettem hasznát a kritikának. Igaz, hogy könyveimről jóformán soha nem jelent meg kritika, leg­alábbis érdembeli kritika csak elvétve. Mint kritikus viszont arra törekedtem, hogy az író hasznát vegye annak, amit mondok róla. Ez csak abban az esetben következett be, ha az íróról jót mond­tam. RIPORTER: Lát-e válto­zást és ha igen, mennyiben a szépirodalom helyét, szerepét és súlyát illetően? BENEDEK ISTVÁN: Ez nehéz kérdés. Azt hiszem, nem is tudok rá válaszolni. A szépirodalom helye any­agiban változott, hogy kitá­gult. Sokkal nagyobb hely jut ma a szépirodalomnak, mint azelőtt, hiszen megnőtt az olvasók, nézők és hallga­tók tábora. Ebből talán kö­vetkezik, hogy a szerepe is változott: nem csak szóra­koztatnia kell (bár a múltban is fellépett ez az igény), ha­nem vezetni, irányítani, de legalábbis problémákat fel­vetni, itt-ott talán megoldani is. A súlya? Itt már elemezni kellene, különbséget tenni az irodalomnak egyes fajtái közt. A krimi-irodalomnak például nagyon nagy hely jut, de a súlya ettől nem fel­tétlenül nőtt meg, és ez vo­natkozik az irodalom sok más felszínes változatára is. A lélektani irodalom súlya feltétlenül nagyot nőtt. Nem mintha ma mélyebbre bá­nyásznának^ az írók, mint például Dosztojevszkij, Tho­mas Mann, Kafka vagy Ka­rinthy tette, hanem mert a közönségnek viszonylag not gyobb része nőtt fel a pszi­chológiai tartalom értékelésé­hez. RIPORTER: Mit és kit ol­vas ön legszívesebben és ha kedve tartja, megmondaná, miért? BENEDEK ISTVÁN: Min­den író legszívesebben ön­magát olvassa. Ezenkívül leg­szívesebben Thomas Mannt olvasom: őt és Steinbecket érzem az „utolsó nagy re­gényíróknak”. Az ilyen érté­kelést nagyon nehéz indo­kolni, éppoly nehéz, mint azt, hogy X vagy Y miért nem nagy író a szememben. Nem hiszem, hogy bármiféle racionális magyarázat kielé­gítő lenne, hiszen ha azt mondom, Thomas Mannt ezért, meg ezért szeretem, magam is nyomban fel tud­nék sorolni több olyan írót, akit viszont azért meg azért szeretek ... Talán annyit le­het mondani: az ember fő­ként azt szereti, akivel vala­miféle lelki rokonságot érez. De ez sem bizonyos. RIPORTER: Milyen kér­dést szeretett volna még hal­lani? BENEDEK ISTVÁN: Köny­­nyebb megmondanom, mi­lyen kérdést nem szeretnék hallani. Nagyon köszönöm, hogy nem kérdezte meg, ho­gyan lettem orvos, meg ho­gyan lettem író... És hogy milyen érzés egy íródinasz­tia sarjának lenni... Ezek a szokványkérdések már a kö­nyökömön jönnek ki: Ehe­lyett például érdekes lett volna egy ilyen kérdés: elhi­szi ön önmagáról, hogy igazi író? Válaszomban beszámol­tam volna arról, mily nehéz dolga van annak, aki szigorú mércére teszi az irodalmat, saját írásainak megítélésé­ben. És hogy mily sokáig nem tudtam biztosan, csakugyan igazi író vagyok-e, vagy csak ügyes tollforgató, aki szelle­mesen tudok ismereteket népszerűsíteni... Bizony, el kellett jutnom a Csínévá megírásához, hogy kissé megnyugodjak... RIPORTER: Köszönöm a figyelmét és az idejét. Salamon Pál S/WVA/WAAA/SAAA/WWWIAA/VSAA/VSAAAA/WVWS/WSAAAAAA/ Balatoni ősz (Vámos László (elv.)

Next

/
Oldalképek
Tartalom