Magyar Hírek, 1969 (22. évfolyam, 1-26. szám)
1969-09-20 / 19. szám
Az Állami gazdaság hibridüzeme c4 *t£$K/ie&dߣ?UAN/A Századokon át az egyik legrejtelmesebb tája az országnak. Titokzatos nagy lápvilág, átlábolhatatlan vad mocsárrengeteg, amelybe még olyan félig állat-, félig emberszabású teremtményt is beleképzeltek a régiek, mint a haltestű Hány Istók. A kapuvári halászok fogták ki — kétszáz évvel ezelőtti mendemonda szerint — a Hanság vizéből ezt a pikkelyes bőrű fiút, akinek az ujjait úszóhártya kötötte össze, szája pedig a harcsáéhoz volt hasonló. Az egykor százezer holdnyi mocsárvilág nagyobb részét az utóbbi száz esztendőben sikerült kiszárítani és termővé tenni, de mintegy húszezer hold vizenyős, bozótos vad terület még megszelídítésre vár. Ebből a munkából jelentős részt vállaltak a fiatalok. Az önkéntes ifjúsági építőtáborokban évről évre minden nyáron — így az idén is — középiskolások és egyetemi hallgatók százai ásták a csatornákat, hogy levezessék a láp maradók vizeit A legutóbbi tíz esztendőben száz kilométer hosszú csatornát építettek a Hanságban a fiatalok, s munkájuk révén 16 000 holdon vált lehetővé a mezőgazdasági munka, 5000 holdon pedig erdőtelepítésre vált alkalmassá a hajdani mocsár. A Kisalföld nyugati szélén, a Fertőmellék, a Rábaköz és a Duna között bemélyedő 55 kilométer hosszú és 17 km széles teknőben helyezkedik el a Hanság. Ebben a rossz lefolyású medencében egészen a jelenkorig össze-vissza kalandozott a Duna, s ide szállította a környék csapadékvizét az Ikva, a Répce és a Rábca. Az így kialakult sekély mocsárnak csak a legmélyebb részein voltak kisebb-nagyobb nyílt vizű tavacskák, egyebütt a tőzegláp birodalma terpeszkedett, végeláthatatlan nádasaival, kákás-gyékényes területeivel, égerfás liget-erdeivel. Köröskörül pedig a híres hanyi szénát adó vizenyős rétekkel. Tizenhárom község üli körül a Hanságot, Kapuvár a legnagyobb közülük. A Hanság szegélyén sorakozó falvak életét századokon át a nádban, szénában, halban gazdag lápvilág biztosította. Olyan nagy volt a halbőség, hogy sertést, sőt libát hizlaltak vele. A tőzeg mélyén a víziszárnyasok milliói között válogathattak a hurokkal, csapdával, csapóhálóval dolgozó madarászok. A legvadabb mély-mocsarat több kilométer széles nádövezet fogta körül; termését építőanyagnak, tüzelőnek s részben takarmánynak használták a hanyiak. A sekély tócsákban növő káka a háziipar nyersanyaga volt, a gyékénnyel együtt. A kákából szatyrokat, kosarakat, edénytartókat, a gyékényből kaptárakat, tojás- és kenyértartó kosarakat, búzás puttonyokat készített a falvak szegényebb népe. A nádövezet fölötti még magasabb szinteken, melyek csak időnként kerültek víz alá, termett a jó hírű hanyi széna, a mocsárvidék népének egyik fő jövedelemforrása. A gazdag szénatermés volt az alapja a táj fejlett állattenyésztésének, a felesleget pedig Sopron, Győr, sőt Bécs piacain jó pénzért adták el. Ennek az érintetlen természeti tájnak az átalakítása a XVIII. század derekán kibontakozott árvízszabályozással kezdődött meg. A nagyarányú vízszabályozási munkák során a Hanság jelentős részét lecsapolták. A víztelenített rétségekből gazdagon termő gabonaföldek lettek, a náderdők helyét kaszálók, legelők foglalták el. Megszűnt a táj népének régi életformája, a pákászkodás, a vízi élet. A szárazra került területek főúri birtokosai — az Esterházy hercegek, a Wenckheim grófok és főként Frigyes főherceg — nagy búza- és kukoricatermelő, meg állattenyésztő majorságokat hozták létre, a lecsapolt területekből alig részesült, de a vízi világ nyújtotta sajátos életlehetőségektől megfosztott parasztság viszont valóságos rajokban kezdett kivándorolni Amerikába. A Hanság nagyobb részének termővé tétele néhány főúri családnak jelentett csak nyereséget, a táj népét valósággal megtizedelték gazdasági-társadalmi következményei. Az egész lápteknő kiszárítása máig sem fejeződött be, de 1945 után minden addiginál gyorsabb ütemben folyt a mocsárvilág kiszárítása. Ha ma végigmegyünk a Hanságon, aprólékos gondossággal megművelt kultúrtájon haladunk, ahol még a hasznavehetetlennek tűnő részek is magukon viselik az ember alakító, szelídítő munkájának a jegyeit. Asztal simaságú síkságon vagyunk, a tekintet mégsem fut itt a végtelenségbe. Az aranyszínűre érett búzák száz-kétszáz holdas tábláinak fasorok, ligetek vetnek határt; túl rajtuk ismét messzire nyúló, de újabb erdősávoknak ütköző repceföldek, lucernások, meg kukorica-, cukorrépa- és kendervetések nyúlnak el a következő nyáras-égeres ligetecskéig. Ahogy mélyebbre hatolunk a hajdani mocsárvilágba, sűrűsödnek az erdők, szaporodnak a legelők, s nagy barna tócsák foltozzák a gyepek zöldjét. A nyíresek, égeresek közt szavannaszerű mezők; embermagas fűből ugranak elő az őzek, s utólérhetetlen kecses mozdulatokkal szökellnek tova. De a hasznavehetetlen, vízjárta részek tőszomszédságában is kultúrnövények életerős táblái sorakoznak. A fel-felbukkanó csatornákban sötéten folyik a Duna felé a poshadt lápi víz. A feltört ősrét talaján ma nem ritkaság a 250—300 mázsás cukorrépa-, a 350 mázsás takarmányrépa-, a 30 mázsás búza- s a 80—100 mázsás burgonyatermés, az öntözött rétek pedig 40 mázsás édes szénát megadnak holdankint. Az öntözés fontos része a hajdani mocsár termővé tételének, mivel a vízszegény nyári időszakban a porhanyós láptalaj annyira kiszárad, hogy elfújná a szél, ha nem gondoskodnának mesterséges csapadékról. A hansági csatornák éppen ezért kettős feladatot végeznek: tavasszal belvízlevezetést, nyáron pedig öntözést. Az egykori lápvidék termővé tételében igen nagy szerepe van a 48 000 holdas Lajta-Hansági Állami Gazdaságnak, amelynek kimagasló terméseredményei azt bizonyítják, hogy a gondosan, szakszerűen megművelt lápi föld busásan fizet. Ez az állami gazdaság az utóbbi években az ország legnagyobb kukoricatermelő üzeme lett, s ugyanakkor valóságos sertésgyárrá fejlődött, amely évente mintegy húszezer hízott disznót ad piacra. A mezőgazdasági művelésre nem alkalmas területeken nagyarányú nyárfatelepítéseket végeztek. Az állami gazdaság erdészeti tevékenysége nemcsak jó kiegészítője a mezőgazdálkodásnak, de jelentős mértékben viszi a teljes megoldás felé a hansági tájformálást. Vízügyi, mezőgazdasági és erdészeti szakemberek együttes erőfeszítése birkózik napjainkban a megmaradt mocsárral, hogy kultúrterületté tegye azt is. Egyre újabb csatornák, szivattyútelepek létesülnek, mind újabb területeket kapcsolnak be a termelésbe. Az évszázados harc a Hanság meghódításáért a végéhez közeledik. A helyenkint még mindig vad vidék évről évre szelídül az ember tájformáló munkája nyomán. A régi Hanságra lassankint már alig emlékeztet más, mint a csatornák nádszegélye, a szürke tőzeghalmok a vízárkok mentén, meg az elszórt füzes, égerfás pagonyok. Ezek sem haszon nélküliek azonban, az új telepítésű nyárasokkal együtt elősegítik, hogy mindinkább hazai termelésű fából állítsunk elő cellulózt, papíriparunk eddig túlnyomórészt importált nyersanyagát. Antalffy Gyula Régi kapuvári parasztház A l^jta-hansági Állami Gazdaság tehenészet A kapuvári Esterházy-vár, jelenleg a járási Egy régi-régi kép Molnár Ferencről AToldi Arany Jánostól, A két koldusdiák Mikszáth Kálmántól, A Pál utcai fiúk Molnár Ferenctől. Ezt hadartuk, ezzel kezdtük az időrendi felsorolást, amikor a tanár úr a legkedvesebb nyolc-tíz olvasmány felől kérdezősködött, amely bennünket fiúkból if jakká nevelt. És most, hogy Fábri Zoltán filmje, melyet Molnár Ferenc regényéből készített, most, hogy annyi megfilmesítés után ez a legújabb angol—magyar koprodukció indul el Keleten és Nyugaton egyaránt a világsiker útján — hadd gondolok most, ha megindultan is, de komolyan a regényre, annak sorsára és a Pál utcára. 1/agy másfél évtizedes szünet után — melynek feléért a Hamisság ' volt felelős, másik feléért a nagyokat botló Igazság — 1953 karácsonyára jelent meg újból A Pál utcai fiúk a magyar könyvpiacon. Húszezer példányban jelent meg akkor, elkapkodták, kevésnek bizonyult perceken belül — s azóta számlálni is bajos, külföldön és idehaza egyaránt, példányainak új és új tízezreit. Mégsem lett hát nemzedéknyi kiesés: ami volt, az is pótolhatónak bizonyult. Emléke, varázsa a szünetben is élt, s ma ismét országos kincs a legszebb magyar ifjúsági regény, melyhez foghatót nyelvünkön azóta is csak egyet írtak (Móricz Zsigmond a Légy jó mindhalálig-ot). Hatvanhárom esztendeje, hogy először megjelent, tizenhét éve már, hogy meghalt írója is, távol hazájától, idegenben, ahová már a második világháború előtt eliszonyodva ment ki. Az iszonyat elmúlt — s tudta különben ő maga is, a zseni biztonságával tudta, hogy a műremek soha el nem vész, s hogy a magyar író halhatatlansága ott kezdődik, ahol beszélni s írni megtanult. Itt, Budapesten, itt, Magyarországon, a magyar irodalomban. A hazában. Mert abból lelkedzett, annak ifjú fővárosából, melynek emléket állított klasszikus műveiben — a Liliomban, a Széntolvajokban, Az éhes városban, Az aruvimi erdő titkában meg a többiben, s publicisztikájában, szatíráiban éppúgy, mint A Pál utcai fiúkban —, s mert itt van, változhatatlanul itt, a Pál utca s a Mária utca sarkán az réges-rég beépített kis földdarab, melynek története a haza szerelmére oktatott. A gr und. A drága grund! Vagyis az a józsefvárosi bérházak közé ékelt, palánkkal kerített telek, végében a kis gőzfűrésszel és Janónak, az őrnek kunyhójával, ahol labdáztak s amelyet a Fűvészkertben tanyázó fiúk táma-RÓNAI MIHÁLY ANDRÁS: cé^áL ut& dósával szemben megvédtek hősiesen a Pál utcai fiúk. Megvédték becsületes kis háborúban — ahogy ma mondanák, az ő részükről igazságosban, mert az agresszor ellen, aki területükre tört —, igaziban, mint honvéd a hazát. Jiersze a gyönyörű könyv gyönyörű tanulságai közül ez még csak az egyik. Van több is — az iméntin belül is, általánosabb —, de hadd ugróm egyet: egészen addig a rész-tanulságáig, amit csak a pesti ember mérhet fel, ha rá visszatekint. Mert amikor mi gyerekek voltunk mi, kik férfiak voltunk már e század harmincas esztendeiben —, életünk a Pál utcai fiúk életétől még nem sokban különbözött. Labdatérnek, birodalomnak mi is legfeljebb csak egy-egy grundot foghattunk ki, egy-egy üres telket a pesti bérházak között: voltak fiúk, akik a Pozsonyi út mögé jártak, ahol megvolt még a „Silos” nagy, szemetes térsége, voltak, akik a Práter utca telkeire, ki ide, ki oda — míg rendszerint ki nem zavartak innen is, onnan is. Ahogy végül .a Pál utcai fiúkat iá kizavarta a hősiesen megvédett grundról az építkezés — s ahogy a Fúvészkertből is kiparancsolta a fiúkat, a támadó fiúkat is az igazgató. Mai srácok, kik Molnár Ferencnek nemhogy unokái, de már dédunokái lehetnétek, ahogy leszaladtok hazulról focizni egy kicsit, máris pályán találjátok magatokat s olyan cipőt húztok a lábatokra, amelyben — ha pár számmal nagyobb volna — akár Albert, Göröcs és Bene is rúghatná a labdát. Nekünk még a grund volt a szabadság, mint emberöltővel előttünk a Pál utcai fiúknak is: tikörtilöttetek már hazává tágult a szabadság, Magyarország a neve. Labdázni akartok? Nem kell háborút vívnotok egymással, mint háborút vívott a regénybeli Boka János Pál utcai és Áts Feri füvészkerti csapata: egy ország adja már a pályát — s ad hozzá labdát, jövőt, sorsot is. Intézményeket akartok, melyeket magatok vezettek? Nem kell már a grundokon államosdit játszanotok s az ablakrámába való
