Magyar Hírek, 1969 (22. évfolyam, 1-26. szám)

1969-07-26 / 15. szám

LEQENDA ÉS A gyűjteményes ember é& a* os/.lopfö magaslaton álló, „török templom”-át annyiszor néze­gettük a Grácba vezető mű­úton autóval elhaladva, anél­kül, hogy öskü faluba vala­ha is betértünk volna. Von­zott az ősi hangzású falunév is, amelyben valami nagyon régi esküvés — Ösküszöm — maradványát sejtettük, s hí­vogatott a széliében elterjedt, legenda, hogy öskü valami­kor régen — tizenkilencben, húszban — kikiáltotta a füg­getlenségét, az országtól el­szakadva szabad állammá vált, more patrio útvámot szedett a Veszprém felé ha­ladó forgalom utasaitól, mert a műút egy darabját saját területének vélte, s már kü­lön pénz kibocsátását is föl­vetette, amikor összeomlott a néhány napos szabad állam függetlensége. Hiszen volt már nálunk „baranyai köztársaság”. Bánffyhunyadon az első vi­lágháború után kikiáltották a „kalotaszegi köztársaságot” is: 194*? után egy békési falu „önállósult” s fegyveres őrei­vel vigyáztatta a bevezető utakat — miért ne lett volna ..öskü szabad állam” is, hi­szen történelmi idők teljes­sége idején gyakran elfelejt­keztünk a környező valóság­ról. A betűvető embert, aki maga is szeret álmodozni és szomjas a különös történe­tekre s mindig szeret va­dászni sajátos embersorsok, soha nem hallott históriák után, e szomjúság ellenére is 12 kötelezi a valóság, s ha le­genda és valóság közt sza­kadék támad, kénytelen arra a partra visszahúzódni, amelynek tárgyi igazság a közönséges neve. Letérve a Veszprém—gráci országúiról, bekopogtatva ös­kü tanácsházába, meg a műve­lődési házba, elbeszélgetve a helybeliekkel, így jártunk mi is: megint csak kitűnt, hogy túl színes az a pillangó, ame­lyet a képzelet röpített föl, s egészen más az a tárgyi való­ság, amelyet kihántottunk mesék, legendák selyem­­papírjából Megint csak Mikszáthnak van igaza, aki még 1903-ban azt írta, hogy a magyarnak van egy sajátos nagyító sze­me, amely olyasmiket is lát, hogy Botond bedöntötte Bi­zánc kapuját, Simony i óbes­ter kiverte pipája hamuját a francia trónuson s Ma­gyarország határait még 1903-ban is három tenger mossa. Ilyen a mi, a való­ságtól időnként elszakadt látásmódunk, ilyen a mi fur­csa tengelyű nagyító sze­münk, nagyító szavunk, amely, ha egy római villa márványkúttöredékét veti ki az eke a Dunántúlon, már azt hirdeti, hogy fölfedeztük az új Capitóliumot Pannó­niában. öskü, öskü, esküszöm, vagy öskü szóm... a tanács­házán régi adatok, írások, történelmi feljegyzések közt böngészve pillanatok alatt kiderül, hogy a falunévnek A VALÓSÁQ í r t fa ir tf VESZPRÉM m A HIVATÁS H/ A mi régi magyar vilá­gunkra igen jellemző volt, hogy nagyon szerettük a ro­mantikát, kevésbé szerettük a valóságot s amit a valóság megtagadott tőlünk azt — ha rövid a karod, told meg egy lépéssel — megtoldottuk szí­nes pillangókhoz hasonlatos legendákkal, kitalált történe­tekkel. A magyar mindig szeretett álmodozni, kedvel­te a sejtelmesen borongó his­tóriákat, s holnap már maga is elhitte, amit tegnap kita­lált, és holnapután már úgy adta elő, mint a legteljesebb valóságot, amelyben kétel­kedni nincs joga senkinek. Kellett a legenda, mert borús volt a valóság, szük­ség volt a mesére, hogy an­nak lajtorjáján fölemelked­jünk valamely más világba, s szomjaztunk a játékra, mert a játék ablakán át szépséges rétekre, dús ter­mészeti és boldog embervi­lágra tekintettünk ki. E sorozat betűvető embe­reit is ilyen játékos mesék, mesebeli történetek vonzot­ták abba a Veszprém megyei faluba, amelynek csodálatos, Az Árpádok korabeli templom az esküvéshez édeskevés kö­ze van. A falunak öskő volt az eredeti neve, az eredeti ne­vet azufán a tizennyolcadik, tizenkilencedik századokban betelepült szlovák lakosság addig gyúrta, formálta, ido­mította. míg öskü lett belőle. így jártunk „öskü szabad állam” történetével is. „Mi is hallottunk róla”, mondják a tanácsházán, „Talán lehetett is benne valami”, közli Mol­nár László, a művelődési ház vezetője, „Hiszen az ösküi embereket külföldieknek csúfolják a környéken”, teté­zi meg egy harmadik, s egy negyedik azt mondja, hogy ha ösküi embert bosszantani akarnak, azt kérdezik tőle: „Mikor is kiáltottátok ki azt a köztársaságot?’’ A pillan­gó addig nőtt, színesedett, míg helytörténészek végig­járták öskü legöregebb em­bereit, akik csak pislogtak, hümmögtek, de nem beszél­tek, mert nem volt mit mon­dani, mert soha nem volt itt öskü szabad állam. Azt is csak a Mikszáth emlegette nagyító szem látta, hogy ös­kü útvámot szedett a Veszp­rém—gráci úton, de az sen­kinek sem jutott az eszé­be, hogyan szedhettek vámot 19-ben, vagy 20-ban, mikor még meg sem épült ez az országút? Igv jártunk következő ku­tatásunkkal is. Azzal jöt­tünk, hogy nemcsak török fürdőink vannak már Bu­dán. és nemcsak mináretünk Pécsett meg Egerben, hanem van nekünk már török me­csetünk, török templomunk Ösküben, egy kis Veszprém megyei faluban is. Messziről mindig zsindelytetős kupolá­­jú templomocskának nézett ki ez az ösküi „török me­cset”. Közelről körüljárva azután kiderült, hogy nem zsindely az, ami fedi, hanem egyszerű pala vagy bádog. S — írások közt kutatva, utá­najárva a legendának — ki­tűnt, hogy nem volt ez az épület török mecset soha­sem. Vagy Árpád-kori ke­resztény templom volt, vagy az Üjlaki hercegek ősi vá­rának megmaradt őrtornya. A török mecsetre emlékezte­tő kupola is csak akkor ke­rült rá, amikor 1847 után gróf Sztáray Antal és fele­sége rendbehozatta és átala­kíttatta katolikus kápolná­nak. Nem sok aranyszemcse akad ebben a homokban. Ha szűrni kezdjük, megszitál­juk, mindig kiderül a szűkös valós4g. Ha azután az sem igaz, ez sem igaz, mi az igazság, meg a valóság, hiszen a betűvető ember — bármennyire sze­resse is, keresse is a színes pillangókat — végtére is en­nek a két fogalomnak a zászlaja alatt menetel. Mol­nár László, a művelődési ház vezetője lelkes munká­val összegereblyézett régi padlásokról, vén házakból egy helytörténeti gyűjte­ményre való régi újság-, könyv-, meg irathalmazt. Ezeket böngészve a művelő­dési házban rábukkantam öskü község elöljáróságának 1931-ből való falukönyvére, amelyben a többi közt az áll, hogy „a község lakossá­gának még kenyérgabonára sincs pénze, nemhogy adót tudna fizetni — ennélfogva a közvilágítási lámpák áramfogyasztási árát fedezni képtelen”. Az egyik polcon nagy halom kitöltetlen kér­dőívet találtam, egyiket ma­gammal is hoztam. Ugyan mi maradt meg ilyen nagy mennyiségben a múltból, e régi elöljáróság nyomtat­ványtárából? Ez maradt meg: „Szegénységi jog meg­adásáért a bírósági eljárás­ban előterjesztett kérelem alapjául szolgáló hatósági bizonyítvány”. Magyarán: nem volt ke­nyér, csak szegényjog volt, a sok ember azért folyamo­dott. A valóság nem színes pil­langó, amelynek röptében gyönyörködni lehet. Ruffy Péter Amíg nyomonkövetni tudja őseit, újra és újra ez a szó bukik elő az idők csendjéből: tanítani. Ügy szállt apáról fiúra ez a hivatás, mint valami öröklött testi jel, ami a vér sajátos összetételéből adó­dik. A kezdet már eltűnt a múlt kulisszái mögött, a gondolattal még elérhető. A Javorniczkyek mind tanítók voltak, az volt a nagyapa, a dédapa, az ükapa is; falusi iskolamester, kántor, énekes, elhagyott tájak műveltség-mindenese, csak egy-egy oldalági rokon ment el papnak, vagy ha túlságosan szegény volt, maradt parasztnak. Javorniczky Ervin, aki édesapja keze alatt végezte el elemi isko­láit, oly hűségesen követte ezt az utat, mintha erre valamely fátum kényszerítené. A család a húszas évek elején a Felvidékről Magyar - országra települt, és öskü községben vert tanyát. Hat évig iskola­mesterkedett itt az öreg Javorniczky, akkor elbocsátották, mert túl­ságosan nyakas ember volt, tanító vére nem tűrt semmilyen derék­­hajdulást. Ezután a Somogy megyei Iharos községben kocsmát bé­relt, a csaplárkodásból ugyan nem tudott vagyont szerezni, de ki­húzta valahogy a nehéz időket, amíg öskübe visszatérhetett. A fiú Somogycsurgón járt középiskolába, aztán két évig egyik pap nagy­bátyjánál a kassai gimnáziumban tanult. Három testvér közül rá várt az, hogy az ősi hivatást folytassa, egyik öccse vegyészmérnök, a másik laboráns, őbelőle tanító lett. A soproni képzőben végzett, A tanító háborús idők voltak azok, 1946-ban kapta meg az oklevelét. Attól az időtől kezdve két Javorniczky tanított öskün, apa és fia. Nem­sokkal később államosították az evangélikus iskolát is, az idősebb Javorniczky lett az igazgató. 1962-ig tanított, egyfolytában 44 évet. Akkor nyugdíjba ment és közvetlenül azután meghalt. Az iskola új igazgatója fia, Javorniczky Ervin lett. Itt állunk most a messziről indult út időben és térben hozzánk közelesö pontján, s arról faggatjuk az ösküi általános iskola igazga­tóját: vajon a pedagógus-hivatás mostani időkben az elmúltaktól miért és mennyiben különbözik, és mi az, ami változatlan maradt nemzedékeken át. — Csak a körülmények változásáról tudnék beszélni — mondja Javorniczky Ervin. — A lényeg belül az emberben kell, hogy meg­legyen, nem sokat változhatott; tanítani, ez a szó ugyanazt jelenti Oskü látképe a dombról

Next

/
Oldalképek
Tartalom