Magyar Hírek, 1969 (22. évfolyam, 1-26. szám)

1969-04-30 / 9. szám

cA tlLlHU Zi iilh s zíl k

Sűrűn emlékeztetni a múltra, örökké csak összehasonlításokat tenni felesleges. Kicsorbul az érvek éle, lankad a figyelem.^ De ha jelentős lépést teszünk előre, ha a fejlődés mérföldkövét jelzi egy új tett, akkor sokat használ a történelmi párhuzam megrajzolása. Elgondolkoztat. Ezt tette Kaszás Imre országgyűlési képviselő is, aki a szerzői jogról szóló, a merőben új törvényjavaslat előadói referátumában kronológiáját adva e jogszabály fejlődésének, felidézte: 1921-ben, az akkori szellemi légkörnek megfelelően teljes érdektelenség kísérte a szerzői jogról szóló törvényjavaslat tárgyalását. De hát miért is törték volna magukat az ellenforradalom frissen avatott honatyái azért, hogy éppen a szellemi alkotások jogvédelméről rendezzenek parázs vitát. így aztán az általuk kodifikált törvény ugyan formálisan proklamálta a szerződéses szabadság elvét, de ez a szabadság az erőviszonyoknak megfelelően — óhatatlanul a tőkés vállalatok szabad prédájává tette az alkotót.

A most elfogadott törvényt viszont — egy percig sem feledve sem azt az eszmei alaptételt, hogy az alkotás tulajdonképpen párbeszéd az alkotó és a társadalom között, sem azt, hogy e kérdés hazánkban mintegy harmincezer írót, művészt, tervezőt, tudóst érint — az érdekeltek bevonásával készítette elő a parlament, s a törvényelőkészítő munka, a javaslat tárgyalása, végül pedig a törvény tartalma méltó ahhoz, amit a nemzet érdeke és nemzetközi kötelezettségeink ma megkívánnak.

Mindezt pedig, a Kaszás Imre által felidézett történelmi kontrasztot és tanulságait szinte az országgyűlés most lezajlott tavaszi ülésszakának mottójául szántuk. Mert ennek a tavaszi ülésszaknak jogalkotó tevékenysége igen plasztikusan bizonyította legfőbb törvényhozó testületünk alkotó- és munka-jellegét, felelősségérzetét, egyszóval másneműségét, magasabbrendűségét az anekdotákban és szónoki rabulisztikában ugyan nem szegény, de a tényleges jogot csak formálissal pótló és az ország gondjaira oda sem figyelő úri parlamentjeinkkel szemben.

A tavaszi ülésszak tárgysorozatának élén egy, a Duna-medence és a szocializmus jövendője szempontjából egyaránt fontos kérdés szerepelt: a magyar—csehszlovák barátsági, együttműködési és kölcsönös segélynyújtási szerződés törvénybe iktatása. Az új szerződés az 1949-es megállapodás megújítása és egyszersmind hozzáigazítása azokhoz a hatalmas változásokhoz, amelyek országainkban és a világban azóta történtek. Jó, ha emlékezünk az alapszerződés születésének körülményeire. Ortutay Gyula egyetemi tanár, Bács megyei képviselő érzékletes szavakkal idézte fel e korszakot: „Az ilyen szerződésekkel a korábban elzárkózott, soviniszta-irredenta gőgben és kétségbeesett elszigeteltségben élt magyar nép részese lett a nagyobb nemzetközi öszszefogásból származó politikai, gazdasági és kulturális előnyöknek, partnere és szövetséges társa sok, rokon célokat követő országnak.” Apró Antalnak, a kormány képviselőjének és a törvényjavaslat előadójának expozéi, a vita résztvevői adatok és tények tömegével bizonyították, miként sáfárkodott a két nép a szerződésből nyert előnyökkel. A törvényjavaslat vitája azonban tükrözte az aggódást is a testvéri csehszlovák nép, a csehszlovák szocializmus sorsa iránt, a tény pedig, hogy a magyar országgyűlés törvényerőre emelte a szerződést, bizonyítja a sorsközösségből eredő vállalt kötelezettségeink erejét, kifejezve egyben a reményt is: ez az okmány

Kádár János, Csikós Nagy Béla, Nyers Rezső és Komócsin Zoltán

Dr. Ajtai Miklós, a Minisztertanács elnökhelyettese. Mellette Losonczi Pál és Fock Jenő. A háttérben Biszku Béla

az európai biztonság, a béke megóvását szolgálja.

Az ülésszak a továbbiakban a találmányok szabadalmi oltalmáról és a szerzői jogról szóló törvényjavaslatot tárgyalta, meghallgatta dr. Korom Mihály igazságügyminiszter beszámolóját a jogalkotás és a jogalkalmazás időszerű kérdéseiről, majd — vita után — az alkotmány 43. paragrafusa alapján megválasztotta a Magyar Népköztársaság legfőbb ügyészét, bizalmát fejezve ki újra dr. Szénási Géza iránt. Végül az interpellációk és a miniszteri válasz következett.

Az országgyűlés által elfogadott két új törvényről és az igazságügyminiszter beszámolójában tárgyalt problémákról szólva úgy is fogalmazhatunk: reformpolitikánk, a társadalmi-gazdasági fejlődés gyors ütemben követeli a jogalkotás korszerűsítését, állandó továbbfejlesztését, parlamentünk tehát felmérve a teendőket, nem késlekedik kodifikálni az új helyzet új jogszabályait. A találmányok szabadalmi oltalmáról szóló törvény tartalma, vitája szemléletesen bizonyította, • hogy itt nem csupán egy közgazdasági szakkérdésről van szó. Arról is persze. De mindenekelőtt arról, hogy előtérbe kerülvén a piaci kapcsolatok, az önállóbbá vált gazdálkodó szervek érdekeltek a termékek piacképességét növelő találmányok hasznosításában. Olyan új törvényt kellett tehát alkotni, amely az összekuszált és elavult régi szabályokat sutba dobva, világosan elismeri az egyén alkotó készségét, munkájának jelentőségét, de figyelembe veszi, hogy korunkban, a tudomány és a technika mai színvonalán csak szervezetten folyó tudományos kutató tevékenység eredményeként, hatalmas és bonyolult munkamegosztás keretében hozhatók létre jelentős műszaki eredmények.

Érthető tehát, hogy az új törvény vitájában központi helyet foglalt el két momentum: a nemzetközi munkamegosztásba való bekapcsolódásunk, és a kutatás, a kutató tudós egyre megbecsültebb helye mai társadalmunkban. Mindkettő jelentőségéről sokoldalúan szólt dr. Ajtai Miklós, a Minisztertanács elnökhelyettese, bizonyítva egyrészt, hogy a nemzetközi együttműködés, a kölcsönös előnyök érdekében mily fontos a nemzetközi szokásokhoz igazodnunk, mennyivel intenzívebben kell bekapcsolódnunk a tudomány nemzetközi vérkeringésébe, másrészt hangoztatva

Tanácskozik az országgyűlés

azt, hogy növelni kell a tudományra fordított anyagiakat és a kutatás súlypontját az egyetemekre kell helyeznünk. Alkotó, örökké kutató tudósok tanítsák hát az új értelmiséget. Nemzetközi tradíció ez, de magyar is. Bizonyítandó, büszkén idézte a kormány elnökhelyettese nagy fizikusunk, Eötvös Loránd szavait: „Tudományos az iskola, tudományos az oktatás ott, de csakis ott, ahol tudósok tanítnak. Hozzátehetem, hogy tudósnak nem a sokat tudót, hanem a tudomány kutatóját nevezem.”

A szerzői jogról szóló törvény életünk egv más aspektusában igazolta fejlődésszabta újszerű jogalkotás parancsát. S azt, hogy az egyéni és a közérdek e területen különösen nem áll, nem állhat szemben egymással, hogy a nemzeti és a nemzetközi érdekek öszszeegyeztethetők, de legfőképpen azt, hogy a szocialista tudat, a közgondolkodás fejlődése államunk számára nem kereskedelmi, hanem politikai és társadalmi kérdés.

(MTI felv.)

Végül a szocialista demokratizmus további szélesítésének perspektívájaként értékelhetjük azt a programot, amelyet dr. Korom Mihály igazságügyminiszter vázolt fel beszámolójában. E program magában foglalja az új tanács-törvény kidolgozását, amely kodifikálni lesz hivatott a tanácsok megnövekedett hatáskörét és felelősségét; az igazságszolgáltatási rendszer továbbfejlesztését; az általános szövetkezeti jog rendezését; a társadalombiztosításra vonatkozó jogrendszer áttekinthetőbbé tételét, és végül a jogalkalmazás nívóemelését. Mert a jogalkalmazásnak kiegyensúlyozottnak kell lennie, mentesnek az elnézéstől, a liberalizmustól, de a túlzott szigortól, a ridegségtől is. El kell vetni a formális jogszemléletet — hangoztatta az igazságügyminiszter —, amely megfeledkezik a legfontosabbról, az emberről, arról, hogy az állampolgár számára a saját ügye a legfontosabb. Márpedig a jogosság és az igazságosság a mi társadalmunkban egymástól elválaszthatatlan.

Ezen a napon alig beszéltem angolul. Nem terveztem meg előre, de reggel azt vettem észre, hogy naptáramba csupa magyar név van beírva. Régi barátok és ismerősök hívtak fel: mikor láthatnak. Üres napot és órákat kerestem és így jött létre egy magyar nap. Ha jobban odafigyeltem volna, szétszórom a találkozókat a hét különböző napjaira, mert estére már belefáradtam abba, hogy mindegyik ugyanazt kérdezte, és nekem ötször vagy hatszor kellett szóról szóra ugyanazt elmondanom magamról, családomról, közös barátainkról és a hon állapotiáról. De már akkor, New Yorkban éjféltájban, amikor ágyba zuhantam, örültem a sorozatnak: amerikai magyarok különféle sorsát sűrítve láttam, mintha színpadon léptek volna fel egymás után.

Nem írom ki a nevüket, pedig nem mind „civilek”, köztük van a felszabadulás előtti Magyarország egyik szenvedélyes tollú írója és a felszabadulás utáni ország egyik érdekes, tehetséges, szenvedélyes politikusa; fiatalkori barátom és kenyerespajtásom. Vele az estét töltöttem. De kiírom az első nevét, Zilahy Lajosét,- mert ő író maradt odaát is, és mert külön megmondtam neki, hogy ha Amerikáról írok, őt nem hagyhatom ki belőle. Vele már találkoztam egyszer, amióta 47-ben vagy 48-ban Ararát című regénye sikerének hullámain kihajózott Amerikába. A könyv The Dukays címmel ott is jól fogyott, itthonról nézve bestsellernek tűnt fel. Azt hittem, hogy Amerikában is számon tartják. Nagy csalódásom volt, hogy sehol egyetlen írói társaságban, vagy egyetemen senki nem hallotta Zilahy Lajos vagy a Dukayak nevét. Csak amikor erősködtem, de igen, gondoljanak csak vissza, majdnem húsz éve jelent meg: egy magyar családról szól, sok benne a szép szerelem, akkor derengett valami például a Nation egyik szerkesztőjének emlékezetében, és a Yale egyetemen egyik tanári ebéden. Mindezt még nem tudtam, amikor ma reggel találkoztam vele, csak azt, hogy se a City College-ben, se a másik egyetemen nem váltottam ki semmiféle visszhangot, amikor ismert amerikai magyarok, Molnár Ferenc, Szilárd Leó, Neumann János, Kármán Tódor, Teller Ede mellett az ő nevét is felsoroltam.

„Gyere el a házamba”, mondta. Már első találkozásunkkor, a jugoszláviai Bledben, egy előző nemzetközi PEN-közgyülésen elmondta, hogy New Yorktól száz kilométernyire lakik egy kisvárosban, de New York magyar negyedében a

BOLDIZSÁR IVÁN :

JUagijavök közt

Második Avenue egyik mellékutcájában van egy bérháza. Az Ararátból vette. Ott fenntart magának egy kis odút, ha New Yorkban van dolga, ott száll meg. Amíg a híres Második Avenuen az ő utcája felé ballagtam és néztem a magyar üzleti táblákat, a Paprikás Weisst és a Kis Royal vendéglőt, és a Budapest cukrászdát, és a Chardas-t, az Emkét, a Delibab-ot, a Tik Tak Restaurant-t és Mrs. Terhes Old Hungary-ját (ezt a szót, mint családnevet soha nem hallottam itthon), visszagondoltam arra a bledi találkozóra. A közgyűlés egy szünetében a tanácskozóépület lépcsőjén álltunk és a tavat néztük. A lépcső alján az úton megjelent egy budapesti autóbusz. Megállt, az utasok kiszálltak, hallottam, amint a vezető elmagyarázza, hogy itt írók tanácskoznak. Egy csoport fiatal férfi és nő megindult fölfelé a lépcsőn, egyikük megismert a televízióból, odajöttek, kezet ráztunk, elmondták, hogy pedagógusok az ország minden részéből. Egy lány autogramot kért. Azt feleltem, hogy itt áll mellettem valaki, aki sokkal méltóbb arra, hogy körülvegyék és névaláírását kérjék. Akkor néztek mind Zilahyra, aki kissé hátrább lépett és pápaszeme mögött, erősen hunyorgatott. Egy idősebb tanár felkiáltott: „Zilahy Lajos! Csak nem?”

A következő pillanatban szinte agyonszorongatták. „Hát nem felejtettek el? Hát még ismerik a nevemet otthon?” — kérdezte és most már nem is takargatta könnyeit, „ügye azért van itt, mert innen hazajön?” — kérdezték tőle. „Üljön be a mi buszunkba, hazavisszük.”

Ezt a találkozást elevenítjük fel a mostani viszontlátásnál. Bánatos, gunyoros, zavaros, kedves, szomorú, érthetetlen, vidámkodó és mélységesen derűs, vágyakozó, sérelemmel teli, nem találja a helyét, de mozdulni és változtatni sem akar. Nagyon szerettem és nagyon sajnáltam. Milyen furcsa, hogy éppen ő írta a két háború között, amikor még nem ízlelte meg a száműzetés kenyerét, az egyetlen jó regényt az

Amerikába szakadt magyarokról. „A lélek kialszik.” ö maga emlékeztetett rá. „Kialszik? Nem tudom. Irigylem, akinek kialszik. Annak talán nem is volt.”

Ügyszólván semmit sem kérdezett Magyarországról, vagy csak olyasmit, amit úgyis tudott, a kérdésben benne volt a felelet. Minden mai helyzetre, esetre, válaszra tudott egy régi rímet. Amikor a feketekávéba nem tettem bele a cukrot, hanem egy kockát a szájamba vettem, hogy egyszerre élvezzem a kávé keserűségét és azt mondjárt enyhítsem is, hozzátettem, hogy ezt orosz regényekben olvastam.

„Tévedsz”, mondta. „Ezt édesapádtól örökölted, ö is így itta a kávét.”

Igaza volt, most hogy tőle hallottam, láttam egyszerre apámat, kisfiú koromban a vasárnapi ebéd után és édesanyámat is hallottam: „Elrontja a fogát, fiam.” Apámat korán vesztettem el és nem is egyszer. Először, amikor elvált anyámtól, kisfiú koromban s csak vasárnap láttuk, másodszor, amikor szélütés érte tizenkilenc éves koromban és még tizenkét évig élt, javarészt kórházban és harmadszor, 1943 májusában, amikor erejének végső, minden orvost bámulatba ejtő megfeszítésével megvárta azt a napot, amíg visszaérkezem a frontról. Az estét együtt töltöttük, meséltem most Zilahynak, hűdött nyelvét megint könnyen forgatta, a háborúról kérdezett és az első háborúról mesélt. Arra kért, ne rontsam el úgy az életemet, mint ö tette. Másnap reggel már nem élt. Zilahy Lajos sokszor ült együtt kávéházban és az Otthon klub kártyaasztalánál apámmal, aki tizenöt évvel idősebb volt nála, de kortársak voltak mégis, és én úgy hallgattam Zilahy Lajos történeteit, mint apámét. Az én születésem idején, mint fiatalember élte át a régi Magyarországot, minden története kész novella volt. A két háború közti időt már belülről látta, magyar író, tehát nyakig volt a politikában. „Néha orrig, lélegzetet is alig kaptam.” Annyi mindent, részletet, szinte államtitkot, szalonsuttogást, hálószobasejtelmet tud Horthyról, Bethlen Istvánról, Gömbös Gyuláról, a kor minden politikai, színházi, irodalmi szereplőjéről, hogy ha élete végéig mindennap megírná a Thomas Mann-féle két oldalt... „Tudnék én még ötöt is!” Annak a tragikomikus korszaknak olyan emlékiratai maradnának fenn, hogy évszázadokig élne belőle történetíró, író, olvasó. „Igazad van”, mondta Zilahy, azután másról beszéltünk.

3