Magyar Hírek, 1968 (21. évfolyam, 24-26. szám)
1968-12-28 / 26. szám
mint jelleme —, aligha érthetünk egyet Jászi Oszkár rezignált vigaszával, a sikertelenség apoteózisával, Fényes Lászlót illetően sem. Mindent összevéve, történelmi mércével, végre is a teljesítmény számít, nem a siker. Fényes László volt „sikeres”, sőt országosan hírneves publicista (elkapkodták azokat a lapszámokat, amelyekben egy-egy „szenzációs” Fényes-cikk jelent meg), és volt elnémított, emigrációba kényszerült „sikertelen” bújdosó. De végső értékelésében sem sikeres újságíró, sem sikertelen emigráns volta nem sokat jelent. Ami megmarad, az ez: íme, volt (másokkal együtt) egy magyar közíró, aki ilyen erkölcsi és politikai színvonalon ilyen életművet alkotott, ilyen körülmények között. Hogyan is mondja a költő Arany János? „Nem hal meg az, ki milliókra költi / Dús élte kincsét, ámbár napja múl.” Most, halálának negyedszázados fordulóján amerikai magyarok bizonyára kimennek Laci bácsi sírjához, hogy kegyeletüket leróják emléke előtt. Kérem, tegyenek le néhány szál virágot porai nyugovóhelyén a Magyarok Világszövetsége és a Magyar Hírek munkatársai nevében is. A magyar nemzet itthon most ünnepelte országszerte az őszirózsás forradalom ötvenéves fordulóját. A mi feladatunk lesz, hogy Fényes László tiszta emlékét megőrizzük, nevét és életét példaadásul megörökítsük, hagyatékát összegyűjtsük, munkáit kiadjuk. Most, halála huszonötödik évfordulóján, tisztelgünk emléke és bátor műve előtt e sorokkal. Mondjuk ki még egyszer a nevét: Fényes László — és hajoljunk meg előtte tisztelettel. Beöthy Ottó László itt közölt képeit és néhány dokumentumát híven megőrizték), akik utolsó éveinek enyhítő társai voltak. 1944. január 30-án halt meg, most huszonöt éve. Nem érhette meg (mint anynyian mások sem, vele együtt) eszméi győzedelmét, a fasizmus és a nácizmus bukását, az „úri lócsiszárok” eltakarodását, az új Magyarország megszületését. Magányos harcos volt pályája nagy részében, idealista bajvívó, akire csakugyan illik az „éradonyi lovag” szeretetteljes elnevezés. Pályája — csakúgy, mint jelleme — mindvégig töretlen volt s életútján mindinkább ugyanazoknak az eszméknek katonája lett, amelyek korának legjobb progresszív, majd ra1- dikális polgári harcosait is eltöltötték. Ha valaki, úgy ő bizonyosan nem azért csatlakozott a Nemzeti Tanácshoz és lett később munkáspárt tagja, mert ezt előnyösnek, avagy hasznosnak tartotta. És mert pályája töretlen volt — csakúgy, L Kérem, nézzék meg ezt a régi, fakuló fényképet, öreg ember áll a New York-i utcán. Jó erősen fogja támaszát, a botot; olcsó, készen vett ruhája mellényzsebében megpihen a bal keze. A fénykép jobb alsó sarkában ceruzával odavetve a keze írása: az öreg. Ez a fénykép 1942-ben készült, amikor „az éradonyi lovag” — mert őt ábrázolja a kép — hetvenegy éves volt, és már 16 éve bújdosója széles e világnak. Az Űj Magyar Lexikon most ezt írja róla: „hírlapíró, politikus”. Jászi Oszkár, a barát, ezt mondotta róla gyászbeszédében: „A magvetők fontosabbak lehetnek, mint az aratók, a balsiker többet jelenthet, mint a siker. A sikertelen Mazzini talán nagyobb erőforrás volt az olasz egység kivívásánál, mint a sikeres Cavour, a sikertelen Kossuth több világosságot árasztott, mint a sikeres Deák. Marx, szegényes emigráns szobájából nagyobb erők mozgatták meg a világot, mint számos diktátor fegyverrel őrzött rezidenciájából.” Hírlapíró, művész, bátor ember, sikertelenség, Mazzini, Kossuth, Marx — kiről szólnak e szavak? Fényes Lászlónak hívták, 1871-ben született Éradonyban és 1944. január 30-án halt meg az emigrációban, New Yorkban. 8. Mikor e sorok írója, kisfiúként, az éradonyi lovag térdén ült, Fényes László ereje teljében levő, sűrű szakállú, cvikkeres férfiú volt, agglegény, újságíró, aki akkoriban egymaga annyi levelet kapott minden héten az akkori Magyarország elnyomottjaitól, üldözöttjeitől, megbántottjaitól, kisemmizettjeitől, amennyit manapság egy világlap szerkesztősége kap egy hónap folyamán. Küzdő harcos volt, fegyvere a tolla, ereje a tisztesség. Kevesen látták nála világosabban az úri rend aljasságát, még kevesebben tűzték az övéhez hasonló gyilkos haraggal1 tollhegyre — teljes névvel és címmel — a munkásnyúzó, cselédpofozó, panamázó pöffeszkedők olyan cégéres sorát, mint ő. Gyógyszerésznek, majd mérnöknek készült, de egyetemi tanulmányait abbahagyva, már 23 éves korától fogva, 1894-től újságíró volt. És milyen újságíró?! Minden szava megfontolt, adatokkal alátámasztott, korbácsütésként ható, felháborodástól fűtött leleplezés, szókimondásában szenzáció és vihar. Volt, amiből válogasson, anyaga bőven. Akiket „megírt”, először sorra (jellemző!) párbajra hívták ki az osztályát eláruló író urat. És Fényes László, ha kellett, párbajozott — és többnyire összevagdalta a kihívó, „becsületükben sértett” ellenfeleit. Aztán sorra beperelték, rágalmazásért. És Fényes László, ha kellett, bíróság elé is állt — és többnyire felmentették. Sokáig magányos bajvívó volt, nem tartozott egyetlen párthoz vagy csoporthoz sem. Nem írt a „Nyugat”-ba, nem írt a „Huszadik Század”-ba, nem írt a „Népszaváéba, bár — a tízes években, immár országos hírneve teljében — már közel állott a polgári radikálisokhoz és Károlyi Mihály pártjához. Egy árva tollal, egymagában rohamozta — mint ama másik, a búsképű lovag: Don Quijote — a beteg társadalom kényes-fényes szélmalomerődítményeit. Aztán eljött — mostanában ünnepük Magyarországon ennek ötvenedik évfordulóját — az októberi polgári forradalom, és Fényes László, életében először, közhivatalt vállalt: a Nemzeti Tanács tagja lett és a Nemzetőrség kormánybiztosa. 3. Aztán rászakadt az országra a Horthy-korszak éjszakája. Fényes László ismét tollat fogott, és nyílt levélben tiltakozott a fehérterror embertelensége ellen. Most már letartóztatták, a Tisza István meggyilkolásában való bűnrészesség koholt vádjával (erre is büszke volt a maga szemérmesen önérzetes módján, holta napjáig). De rosszul számítottak. Fényes László ismét bizonyított. Adatai, logikája pörölycsapásai alatt sorra összeomlottak a hamis tanúk hazug vallomásai. Az utolsó szó jogán (olvassák el, kérem) így fejezte be beszédét: „ötvenedik életévemet itt töltöttem a börtönben. Szokás nálunk, vándoroknál, hogy ha elfáradunk, leülünk egy fa alá. A háború borzalmaiban valóban elfáradtam, s önök, uraim, ide, az akasztófa tövéhez ültettek le engem. De kipihentem magam s megköszönve a jó kívánságokat (az ügyész ugyanis halálbüntetés kiszabását javasolta) immár kalaplevéve köszöntök mindenkit s biztos léptekkel haladok, amerre az utam visz. Köszönöm az elnök úrnak és a bírói tanács tagjainak, hogy türelemmel meghallgattak. Azért kellett ilyen hosszú idő nekem a beszédre, mert a bíró urakhoz szólva: minden igaz emberhez és a későbbi időkre is kellett szólanom.” Fényes Lászlót a Tisza'-gyilkosság vádja alól felmentették, körültekintő aljassággal „bizonyítékok hiányában” (és nem azért, mert a vád alaptalan volt), nehogy elégtételt követelhessen és kártalanítást igényelhessen. Egy ideig még folytatta az ellenforradalom leleplezését, most már a Népszava munkatársaként, de az újabb sajtóperek előrevetették a várható megtorlás félreérthetetlen jeleit s 1926-ban kénytelen volt emigrálni. Bécsben az „Arbeiterzeitung” munkatársa lett s az osztrák szociáldemokrata párt tagja, de miután a magyar hatóságok ismételten kiadatását kérték, Fényes 1934-ben, Dollfuss ellenforradalma miatt Pozsonyba menekült, ahonnan a náci megszállás elől 1938-ban Franciaországba, majd onnan 1940-ben az Egyesült Államokba emigrált. Hazáját nem láthatta viszont soha. Utolsó éveiről néhány hű barátja emlékező elbeszélése révén villan fel egyegy mozzanat. Borítsunk fátyolt most ez évekre, a csalódás, a magány, a betegség krónikájára, és mondjunk itt köszönetét azoknak (mint például Schultz Ignácnak, a mindenre gondoló barátnak, és másoknak, köztük E. R. doktornak és feleségének, akik Fényes A Budapesti Madrigál Kórus hangversenye a köröshegyi gótikus templomban EGYHÁZI ZENE MAGYARORSZÁGON A zene minden időben nagy szerepet játszott a kereszténység életében. Az egyházi zene és az egyház liturgiája együtt született, együtt fejlődött. Az egyházi zene Magyarországon is nagy utat tett meg változásaiban és reneszánszát éli. A budapesti és nagyobb városok templomainak kórusai a kis egyházközségekbe is ellátogatnak, ahol az egyszólamú gregorián ének, a többszólamú Palestrina-kórusműveken kívül megszólaltatják a világias színezetű egyházi szerzeményeket, és a legutóbbi időkben már a beat-zene is szerepel a zenés miséken. A magyarországi egyházi zene virágzását elég néhány példával érzékeltetni: a piciny városmiskei templomban gyermekek éneklik Kodály oratóriumát; a Balaton melletti Kőröshegyre Budapestről is elutaznak, hogy a gótikus templomban az antik egyházi muzsika mellett Liszt, Kodály, Bárdos szerzeményeiben gyönyörködjenek; a pécsi székesegyházban egyetlen év alatt harminc Palestrina-stílusú misét, húsz különböző, köztük magyar szerző műveit mutatták be. A budapesti templomi hangversenyek méreteire jellemző, hogy az egyházi zene védőszentjének, Szent Cecíliának ünneplésén a Szent István Bazilikában kétezerkétszáz főnyi egyesített kórus szerepelt. Impozáns méretű volt a Budavári Mátyás templomban, a kórus 280. évi fennállása alkalmával rendezett hangverseny, amikor is Monteverdi szerzeményeit mutatták be. A Mátyás templomban is megszokottá válik a beat-zenés mise. Az új utakat kereső magyar egyházi zene azonban nem a nyugaton ismert beat-muzsika ismétlése. A templomi magyar beat-zene harmonizálásában, a liturgikus szöveghez alkalmazkodásában eredeti stílust hozott. De ugyanekkor a templomkórus kutatócsoportja a 14. századig visszamenően dolgozza fel az egyházi zenét és készül az egyház utáni századok egyházi zenéinek bemutatására. A ferencrendiek budai templomában az országosan működő Magyar Actio Catolika Kapisztrán János kórusa rendezi hangversenyeit. Igen népszerű a templom gyermekkórusa, amelynek legfiatalabb tagja öt, a legidősebb tizenhárom éves. A budai templom karácsony havi programjának díszhangversenyén Haydn: Teremtés oratóriumát adják elő. A ferencrendiek pesti templomában Kiszely Gyula zeneszerző XXIII. János emlékére komponált, lapunkban már ismertetett oratóriumát a római Santa Mária Mediatrice templomban tartott bemutatóval egyidőben adták elő. Az idősebb generáció még jól emlékezhet a felszabadulás előtti vallási viszályokra, amelyek a különböző felekezetek egyházai és hívei között dúltak hazánkban. Mindez már régen a múlté, és ennek első jele volt az az egyházi hangverseny, amelyet a Bécsikapu téri evangélikus templomban a felső-krisztinavárosi Keresztelő Szent János templom énekkara rendezett, majd e gesztust az evangélikus egyházközség énekkara a katolikus templomban viszonozta. A magyarországi Bach-kultusz kivirágoztatásában a református templomok kórusai, zenekarai járnak elöl. A budapesti Szabadság téri templomban rendezett Bach: János passiója előadásán az érdeklődők serege nem fért el a templomban. A református egyházközségek rendezte templomi hangversenyeken a legkiválóbb operaházi énekesek is szerepelnek. Mindezek csupán szemelvények a magyarországi egyházi zenei műsorok és hangversenyek dús programjából, amelyek iránt egyaránt érdeklődnek a hívők és a komoly zenét kedvelő nem hívők. Ják Sándor A Mátyás templomban most folyik a belső restaurálás. A munkálatok azonban sem az istentiszteleteket, sem az egyházi zenés műsorokat nem zavarják, így a beat-zenés misét sem.
