Magyar Hírek, 1966 (19. évfolyam, 15-17. szám)
1966-09-01 / 17. szám
(Kora őszi délelőtt Kaposvárott. A tágas szobába puha függönyök szürten engedik csak a napfényt. Széles, nagy és sok fekvőhely. A nagyszülőké [övéké a lakás], az aszszonyé [aki visszatért ide], és a négy gyereké [akik már kint születtek]. Feltűnően csinos és nagyon fiatal az aszszony: Merkei Pálné. Mind a négy gyermek szőke, kék szemű, rózsaszín bőrű, mint a rokokó porcelánok. A két kislány: mintha tükörbe néznének. Pedig nem ikrek. Nem kell kérdezni. Az emlékek bekopognak sorban, maguktól, halkan köszönnek és leülnek mellénk. Két óra alatt tele lesz velük a szoba. Közben a négy gyerek pillanatonként ki- és berohan, játszik, lármázik, közbeszól. De az emlékek nem engedik zavartatni magukat. Ez most az 6 órájuk.) — Akkor még nem voltunk házasok. Pali mezőgazdasági üzemegységvezető volt Keszthely mellett, nemrég végezte a főiskolát. Én a kertészeti főiskolára készültem, de létszám fölötti voltam, állásba mentem Keszthelyen. Megismerkedtem ott Palival... Azt hiszem, az volt a baj, hogy nagyon fiatalok voltunk és nagyon könnyen, nagyon gyorsan jutottunk itthon munkához. Fiatalok voltunk és... igen, ez volt a baj... Tíz éve éppen. Három nap alatt értünk Angliába. Miután nem voltunk házasok, külön szállásra kerültünk. Nem sokáig. Pali olyan elriasztó helyre jutott, ahol húsz ember közül ő egyedül nem volt börtönviselt. A többi a szegedi Csillagbörtönből szökött. Gyorsan öszszeházasodtunk. De angolul nem tudtunk, a tolmács pedig rosszul fordított — így a férjem tehenész lett egy farmon ... (Most egy kis szünet, a gondolat visszakanyarodik egy bekezdéssel.) — Az volt a baj, hogy mind a ketten fiatalon megkaptunk mindent... (Aztán egy tekintet: hol is hagytam abba?) Napi tíz órát trágyázott. Erős ember: bírta. De ínhüvelygyulladást kapott és három hónap után abba kellett hagynia a fizikai munkát. Visszamentünk Londonba, állást keresni. Végül kaptunk egy ajánlatot: menjünk le Kentbe egy birtokra: „hasznos vendégnek”. Dolgozzunk és cserébe megtanulhatunk angolul, azután szereznek állást nekünk. Vállaltuk. — ... Mi volt a céljuk velünk, máig is titok. Arisztokrata ház, az idős asszony eleinte nagyon kedves volt hozzánk. Aztán nem tudom, mi történt, mi nem csináltunk semmi rosszat. Mégis megváltozott. Teljesen függő viszonyban voltunk, hiszen még írni se tudtunk angolul. Én már terhes voltam Attilával. Kértük a ladyt, engedje meg, hogy munka után nézzünk. Felháborodott, tiltakozott, s kijelentette, hogy majd ő szerez állást a férjemnek. És akkor életünknek egy nagyon csúnya szakasza következett. Nem a férjnek, hanem a fiatalasszonynak szerzett munkát, fent, Skóciában: szakácsnőnek ajánlotta egy kastélyba! Egy négyhónapos terhes, vékony, gyenge fizikumú nőt, aki még sohasem főzött életében ... — Azt mondtuk: csak azért is, megmutatjuk! A barátaink szerint: nem voltunk normálisak ... (Ekkor veszi elő a zsebkendőt — talán maga sem tudja — egyelőre tartaléknak. Az arc időnként megrándul, de a hang még rezzenéstelen, tartja magát.) Nagyon csúnya kálvária kezdődött, de tanulságnak jó volt. Pali velem jött. Húsz-huszonöt emberre főztünk — magyar szakácskönyvből. És meg voltak elégedve a koszttal. Hat hét után négy és fél fontot fizettek kettőnknek azért a munkáért, amelyért hat font járt volna egy embernek! — ... Aztán a férjem krumplit szedett egy farmon, amíg kétoldali sérvet nem kapott. Aztán már semmi. Február 9-én megszületett a fiú. Szülés után fűtetlen szobában feküdtem, nem ettem, csak szoptattam. Anyám három pelenkát, anyósom három pólyát küldött... — Hülyeség, ugye, hogy hülyeség?! (Most nagyon hosszú szünet következik. Aztán az egyik gyerek a szomszéd szobában felkacag és a történet pereg tovább.) Egy tanárnő, aki magyar útlevéllel egyéves tanulmányútra ment ki Skóciába, intézte el, hogy a férjemet felvegyék egy kórházba laboránsnak. Hamarosan kapott félhavi fizetést és visszamenőleg kiutalták a munkanélküli segélyt, amelyről azt se tudtuk, hogy jár. — Megszületett a második és harmadik gyerek. Közben a férjem rengeteget tanult, nyelvvizsgát tett. Megpróbált jobb állásba jutni, de elutasították. Végül ismét laboráns lett. Felmutatni még mindig nem tudtunk semmit, csak a három gyereket... s hamarosan meg lett a negyedik is. (Az idő pedig múlott, múlott... Az ember álma: valamit csinálni...!) — Kijött látogatóba édesanyám. És beláttuk, hogy már nem vagyunk fiatalok, ha még várunk valamit, akkor itthon kell megpróbálni: beadtuk a kérvényt. 1964 volt. Ekkor valami nagyon furcsa dolog történt. Majdnem egyidőben kaptuk meg Budapestről a hazatérési engedélyt és egy angol fordítóiroda előnyös ajánlatát. — Már elhatároztuk, hogy hazajövünk, de ez volt az első olyan állás, ahol tisztességesen fizettek volna Palinak. Nekünk pedig semmink sem volt. Gondoltuk tehát, hogy még egy ideig — de már csak ideiglenesen! — maradunk. Ne üres kézzel, koldúsként térjünk viszsza... A nagymama hazahozta az egyik lányunokát, én pedig idén tavasszal értem haza a másik kislánnyal és a két fiúvá). — Pali ősszel jön utánam... Talán végre azt csinálhatja majd, amihez ért. Tudom, nem lesz könnyű, de itt munka van és akkor remény is van. A boldogsághoz pedig alig kell több. (A nagy szoba már üres. Az emlékek, mint a fáradt ólomkatonák, visszafeküdtek a skatulyába. Az asszony, kezén a négy gyerekkel, elindult az iskolába. A kaposvári járdát egész szélességében betölti a kis család.) b. A LECERŐSEli ÉLMÉNY: A JÁSZSÁGI TERMELŐSZÖVETKEZET Rövid látogatást tett Itthon Rosner Árpád ár, a Londoni Magyar Kultúrkör ügyvezető elnöke. Visszautazása előtt élményeiről a következőket mondotta el. Tavaly nem voltam Magyarországon, volt tehát pótolni valóm. A fejlődés továbbra is gyors iramú. Minden eddigi utamnak volt egy-egy hangsúlyos eseménye: az idén egy termelőszövetkezeti kirándulás a legerősebb élményem. Az előzmény egyébként az, hogy Londonban nemrég néhány ismerősömmel nagy vitába keveredtem a magyar mezőgazdaság helyzetéről. Volt, aki azt mondta: stagnál a termelés, a fiatalság az iparba vándorol, a megmaradt öregek nem akarnak dolgozni. Kiváncsi voltam, mi az igazság, ezért látogattam meg a jászsági termelőszövetkezetet. Egy példából, persze, nem nagyon lehet általánosítani, de egy találomra kiválasztott, közepes nagyságú és közepes jövedelmű szövetkezet alapos megtekintése mégis adhat tájékozódást. Nem vagyok agrárszakember, de az embereket ismerem és elsősorban arra voltam kíváncsi, milyen típusú emberekkel fogok találkozni. Amit találtam: meglepett. Kezdem az elnöknővel, aki szerényen és magabiztosan mesélte el a tsz történetét, szakszerűen ismertette főbb termelési adatait és bemutatta a stábot: az állattenyésztő és növénytermesztő agronómusokat, a főkönyvelőt, a géppark irányítóját — csupa fiatalt, főiskolát végzett szakembert. Amikor belekérdeztem a tájékoztatásba, forró lett a hangulat, egymás szájából vették ki a szót. Sehol egy frázis, sehol semmi szépítgetés. Nekem, mint gazdasági-pénzügyi embernek, különösen érdekes volt hallanom, hogyan vitatkoznak egymás között is az önköltségcsökkentés módjairól, mert, ahogy többször is leszögezték, „a gazdasági eredmény a legfontosabb”. Elmondották, milyen küzdelem előzte meg például négy évvel ezelőtt a szőlőültetést; sokan kétségbevonták: érdemes-e? Most már terem, idén először és nagyon szép a termés. A tehenészet nem volt egészen korszerű. Mondtam is, hogy háromszor enynyit lehetne kihozni belőle, ha jobban gépesítenék. Az agronómus bólintott: „Jövőre meglesz, nem megy minden egyszerre. A széna fölé is tető kellene, de ez a beruházások sorrendjében csak a nyolc-kilencedik helyen van. Minden évben előre lépünk egyet-kettőt és mindig jól megnézzük: mekkorát lépünk és hova. Nem akarunk visszacsúszni.” Ezek az emberek a jövőben élnek, de nem fantaszták. Reálisak, harcosak, a humoruk is tetszett. Azt mondja az agronómus: „Ha siker van, jó a szövetkezet; ha baj van, rossz az agronómus.” Aztán átvett tőle a gépjavító vezetője. A szobája falán valóságos „front-térkép”: a munkahelyek kis zászlókkal megjelölve és alul az alkatrész-szükséglet pontos táblázatai. Saját maguk szerkesztenek gépeket, saját műhelyükben. Kérdeztem: szeretnek-e adót fizetni? Viccelődtem: nem érdekli-e őket egy-két eredeti adóbevallási fogás, amelyeknek alkalmazásával nagyobb lehetne a jövedelmük. A tréfára komolyan (eleitek: „Éveken keresztül a nép fillérjeiből előlegezték az életünket; most örülünk, ha valamit visszafizethetünk. Ha több az eredményünk, többet tudunk adni az államnak, de még többet is kapunk vissza." Aztán ők kérdezgettek, alig győztem felelni. Jó volt köztük lenni. (Mi itt Londonban sokat töprengünk az ifjúság jövőjének — úgy látszik: örök — témáján. És sokan aggódunk is, látva a visszafoghatatlamü terjedő városi élet sok negatív következményét: az üres szórakozások utáni hajszát, az elidegenedés növekedését. Most jólesett látni ezeket az alkotói izgalomtól átfűtött, egészséges fiatalokat.) A művészettel, az irodalommal itthon most nem volt szerencsém. Láttam egy Shakespeare-e lőadást a Körszínházban: nem tetszett. Sportnyelven ilyenkor azt mondják: volt jobb. Beszélgettem a Fészek Klubban egy úgynevezett sikeres regényíróval. Olvastam a könyvét* novelláit, örültem a véletlen találkozásnak. Talán nem volt formában, vagy szerelmi bánat gyötörte, de az is lehet, hogy megártott neki a vacsorához fogyasztott bor: olyan laposakat mondott, annyira mindenáron eredetinek akart látszani, annyira meg akart hökkenteni, hogy csak elszomorított. Csalódás volt minden mondata. Nem is árulom el a nevét. Az írásaiból ítélve tehetséges ember, nem akarom a hitelét rontani. Viszont ezt el kellett mesélnem, mert ez is hozzátartozik kulturális élményeimhez és megmagyarázza, miért vagyok — az elmúlt évekkel szemben — ezekkel most elégedetlen. Ami azonban kárpótolt: nagyon jól éreztem magam a tehetséges fiatal költő: Garai Gábor társaságában. Befejezésül egypár szót a számomra legfontosabbról, bár ez a Londoni Kultúrkörrel kapcsolatos. A szűk keretek ellenére, amelyek nem-folytonossá, ötletszerűvé teszik tevékenységünket, a fejlődés mégis biztató. Mozielőadásainkon annyi a jegyigénylő, hogy kevés az ülőhelyünk már. Az új vezetőségi tagok lelkesek, a társasutazás jól sikerült, a tagság áldozatkész és hűséges. Legutóbbi közgyűlésünkön felállt egy veterán tagunk, J. R. — nem különösebben jómódú ember — és száz fontot ajánlót fel az egyesületi életfeltételek megjavítására. Ez mindennél többet mond. Rosner Árpád, a Londoni Magyar Kultúrkör ügyvezető elnöke (fehér ingben) a Jászjákóhalmal -Béke- Termelőszövetkezet főagronómusaval a szőlőtablák között Egy kis szakmai beszélgetés .., (Csapó Gyula (elv.) 4
