Magyar Hírek, 1966 (19. évfolyam, 15-17. szám)

1966-08-15 / 16. szám

rDa jka JVLawjlt

színésznő

Most, a színházi évad befejezése után a szegedi Szabadtéri Játékok Háry János előadására készül, nyár végén két filmben játszik — ez a pihenése.

— Fáradt?

— Nem vagyok fáradt. Olyan dolgokra készülődöm, amiket szeretek. Az ember ilyenkor nem fáradhat el.

Fekete esőkabátot visel, alatta kartonruhát. A csodálatos, százféle érzést ébresztő színész egyszerű ember.

— Reggel, a Hold utcai piacon voltam bevásárolni, mindig örömem telik benne, valamiféle gyermeki öröm. Egy kínai közmondás szerint ősszel a levelek visszahullanak a gyökerekhez, s ez a régi igazság rám is yonatkozik. Olyan környezetben nőttem fel, ahol az emberek megbecsülték az élet apró áldásait, ismerték a csendes napok nyugalmát. Ügy látszik, azokat az időket, nem felejtettem el. És valahol egyre biztosabban érzem: az emberséget és a művészetet nem lehet egymástól elválasztani. A művészet egyszerűséget és őszinteséget kiván, igy hát az élet is. Én azt hiszem, ilyenfajta életet élek. Az egyre tisztuló miág, és benne az egyre többet értő ember, érti a szót, és vágyja a szépet. Ilyen közönség előtt, mint ami most van estéről estére, csak nagy ritkán játszhattunk azelőtt. A színpad és 3 nézőtér közötti érzelmi és értelmi kapcsolat sohasem volt ilyen szoros. Csak ámulok, hogy ezek az emberek, akik nap-nap után megtöltik a színház nézőterét, hogyan figyelnek fel minden árnyalatra, milyen pontosan követik, s értik azt, amiről szó van a színpadon. A múló idővel nem a színjátszás változott nagyot, hanem a közönség, s azt hiszem, ez a változás megteremti a magyar színjátszás, a dráma reneszánszát is.

— A magyar drámairásnak valóban szüksége van valamifajta reneszánszra.

— Minden kornak idő kell ahhoz, hogy felnevelje saját művészetét. Drámát írni, talán a legnehezebb a világon. De azt hiszem, nálunk is felnő előbb-utóbb egy olyan irónemzedék, amely a színpad nyelvén őszintén és igaz szépséggel tud szólni korunkról.

— Mi a véleménye az új színésznemzedékről?

— Sokáig sorolhatnám azoknak a nevét, akiket szeretek. Néhányuk előtt csodálatos pálya lehetősége áll. Órákig beszélhetnék Ruttkay Éva, Váradi Hédi, Törőcsik Mari, Sinkovits Imre művészetéről. Ok valódi kövek, s a valódi kövek csillognak nappal-éjjel, fényükkel nem idegen fényre felelnek. Egyéniségük, emberségük jó érzéssel tölt el, ugyanolyan jó érzéssel, mint amikor önmagámban lelek valamit, ami örömre, elégedettségre okot ad.

— ön vidéken kezdte pályáját. Változott-e a vidéki színház?

— A vidék nagy fejlődésen ment keresztül. Sok fiatallal beszéltem, aki néhány évig vidéki színházban játszott, egyikük sem érzett odalenn elzártságot, nem találkozott korlátoltsággal, O'Neill-t, Sartre-t, Dürrenmattot játszanak a vidéki színházak, lépést tartanak a korral.

— Kik a barátai?

— Nagyon szeretem az embereket és folyton attól félek, hogy csalódást okoznak nekem, vagy csalódást okozok nekik, így hát kevesen vannak olyanok, akiket igazán közeli barátaimnak, társaimnak merek tekinteni. Horváth Teri, ez a csodálatosan nagy színésznő és a férje, Konfár Gyula festőművész állnak hozzám a legközelebb. Festők, szobrászok, művészek otthonosak ebben a társaságban, valamennyien okos és egyszerű emberek. Sokat vagyok egyedül is, és rengeteget olvasok, olvasom a régieket és az újakat, minden érdekel, ami körülöttem történik, mert az ember és a világ, amelyben él egymástól elválaszthatatlan.

— Elégedett az életével?

— Sok szépség jutott nekem és ismerem a bánatot is. Anyám 13 gyereket szült és ll-et eltemetett. Aztán meghalt ő is. 91 éves volt és én nem tudom felejteni. Arra gondolok mindig, megérte 11 gyereke halálát és én megértem az ő halálát. Ilyenkor eszembe jut a háború. Mit érezhet az, akinek megölik az anyját vagy a gyermekét. Azt gondolom, amíg erőszakos halál van a világon, addig az ember az életével nem lehet elégedett. Öröme lehet, talán maga magának boldogsága is, de elégedett nem lehet soha.

— Miben különbözik az élete, a mostani fiatalok életétől?

— Engem az egyenjogúság nem érdekel. En főzök, takarítok, otthonülő természet vagyok, és ezt a csendes életet érzem modernnek, nekem valónak. Van egy kocsim, néha férjemmel kiszaladunk a városból Szentendrére, Visegrádra levegőzni, az autót odamenet ő vezeti, visszafelé én. Nem is tudom mi a különbség köztem és a fiatalok között. Annyi volna az egész, hogy nem vagyok egészen fiatal?

Amíg beszéltünk, s néztem különös, egyszerű-bonyolult sokféleképpen változó arcát, az motoszkált a fejemben: vannak emberek, akik megőrzik ifjúságukat. És ez a sosem múló ifjúság többet ér, mint a természettől való, hiszen belülről táplálkozik, fénye olyan, mint az igazi kövek örökös fénye.

Kristóf Attila

NAGYBACZONI NAGY VILMOS

ny. vezérezredes

1943. május 20-án jelentette a Magyar Távirati Iroda, hogy vitéz Nagybaczoni Nagy Vilmos vezérezredes, honvédelmi miniszter lemondott, s lemondását a kormányzó elfogadta.

A második világháború már túljutott a félidőn, a hitleri haderő a sztálingrádi vereségtől végzetesen megtépázva »rugalmasan- húzódott Nyugat felé, Magyarországon Kállay Miklós, a hintapolitikus volt a miniszterelnök, de mögötte már feltünedeztek és szervezkedtek azok a sötét figurák, akik utóbb átvették az uralmat, s Magyarországot csaknem a teljes pusztulásba döntötték.

Ebben a roppant feszültségtől terhes, ellentmondásoktól izzó időszakban egy ötvenkilenc éves tábornok, magyar királyi honvédelmi miniszter kormányzói kihallgatáson jelentkezett a budai Várban és benyújtotta lemondását. Horthy két hétig nem fogadta el a miniszter lemondását, de ai tábornok

kitartott elhatározása mellett, s megvált a miniszteri bársonyszéktől.

1966 júliusában Piliscsaba fölött, Klotildligeten, szerény családi házában keresem fel Nagybaczoni Nagy Vilmos nyugalmazott vezérezredest, az első magas rangú magyar katonát, aki felismerte a negyvenes évek magyar politikájának tragikus fejlődési irányvonalát, s tüntetésképpen kivált abból a kormányból, amely kiszolgáltatta Magyarországot és a magyar népet Hitlernek.

A tábornok fehér kabátot, szürke pantallót és vastagtalpú cipőt visel, s mielőtt belépne a szobába, gondosan megkeféli őszülő haját. Nyolcvankét éves. Tartása és mozgása rugalmas, emlékezete hibátlan pontossággal őrzi fél évszázad minden eseményének, Európa minden politikai és katonai szereplőjének nevét.

Legelőször azt szeretném tudni, mi váltotta ki közel negyed századdal ezelőtt elhatározását? A tábornok súlyos szemhéjai alól vidám mosoly villan föl.

— Én sem a németeknek, sem az olaszoknak nem voltam jó. Már a doni tragédia előtt megmondtam, hogy azt a magyar hadsereget nem szabad kivinni az országból. Negyvenhárom tavaszán közöltem Kállay miniszterelnökkel, hogy meggyőződésem szerint a németek a háborút el fogják veszteni. Kállay azt válaszolta, hogy már el is vesztették. En levontam a konzekvenciákat, Kállay tovább politizált, míg a nyilasok el nem söpörték.

Az ex-minisztert 1944 októberében, a Szálasi puccs után letartóztatták Klotildligeten, ahová baráti tanácsra visszavonult. Két csendőr kísérte Budapestre, majd Sopronkőhidára szállították, onnét 1945 tavaszán deportálták. 1945 szeptemberében érkezett Budapestre egy Mauthausenből hazatérő deportált csoporttal, azokkal az emberekkel, akik számára emberi bánásmódot követelt, amikor munkaszolgálatra bevonultak.

A vezérezredes aztán nyugalomba vonult.

Az ötvenes években három esemény dúlta fel nyugalmát. 1950-ben megvonták a nyugdíját, 1951-ben kiköltöztették családi házából; 1952-ben letartóztatták és hűtlenség címén tízévi börtönre ítélték a fiát, aki tüzértiszt volt.

— Fiamról három évig azt sem tudtam, él vagy nem él. Négy és féli év múlva szabadlábra helyezték, majd rehabilitálták. E tárgyaláson kiderült, hogy a vád és az ítélet alaptalan koholmány volt, amelyet sem tanúk, sem bizonyítékok nem támasztották alá.

— Mit csinált ezekben az években, tábornok úr?

— Erdőmunkás voltam. Előbb csemeteültetvónyeket kapáltam, később erdőirtáson dolgoztam. Nehezen kaptam munkakönyvét, mert azt hitték, valamiféle politikai vagy háborús bűnös vagyok. Közben, amikor időm és erőm engedte, könyvemen dolgoztam, amelyet utóbb ki is adtak. Most úgy hallom, harmadik kiadását készítik elő.

1957-ben arról értesítették, hogy »szüneteltetett« nyugdíját ismét folyósítják, majd visszakapta házát, amelyben ma legkisebb lányával, vejével és három unokájával él. 1957 telén 55 éves érettségi találkozóra utazott az erdélyi Szászvárosba, ahol találkozott osztálytársával és barátjával, dr. Groza Péterrel, a nagy román politikussal.

— Ez volt az utolsó találkozásunk, mert a következő év januárjában Groza Péter meghalt.

A búcsúzásnál megjegyzem, milyen örvendetes frissesége és kitűnő az egészsége. Feszes, kemény katonás mosolya ismét föl villan:

— Mindennap fát vágok... Ha a száműzött Vilmos császár megtehette Doornban, én is megtehetem .... Bár hozzá kell tennem, én ebben az országban soha sem éreztem magam sem »császárinak, sem száműzöttnek.

Báró ti Géza

DR. DONÁTH FERENC

tudományos kutató

Amint elnézem a forró nyárban, a budai Európa eszpreszszójában, a rövid ujjú fehér inget, vászonnadrágot, könnyű bőrsarút viselő férfit — a történelemre gondolok.

Az ötvenkét éves férfi részese sok, úgynevezett történelmi esemény tevékeny szereplője volt.

— A minap Debrecen múltját, utolsó húsz esztendejét kutatva, a debreceni Állami Levéltárban újra elolvastam a régi földreformtörvényt — kezdem.

Int, mint akinek e törvény kedves, meghitt ismerőse.

— Úgy volt — mesélem —, hogy a levéltár vezetője beültetett az egyik szobába. Balról kiraktam magam mellé Illyés két könyvét, a Puszták népét és a Magyarokat, jobbról pedig odatettem a Magyar Közlöny hivatalos lap 1945. március 18-i, 10-ik számát, benne a földreformtörvénnyel, amely eldöntötte az »ezeréves pert«. Hol a vádat olvastam:»A pusztulásnak csak a földreform vethet gátat« (Magyarok). Hol az Ítéletet: »A rendelet célja, hogy... a nagybirtokrendszer megszüntetésével valóra váltsa a magyar földmives nép évszázados álmát és birtokbaí adja ősi jussát, a földet«.

A törvény egyik megfogalmazója dr. Donáth Ferenc volt. Ez volt sorsában a ki nem törölhető történelem.

— Jászárokszállásról származom, ahol a lakosság jó része kubikos volt. Jogász lettem Pesten és a Hársfa utcai diákotthonban Kovács Imrével együtt vettem részt a Márciusi Front első tizenkét pontjának a megfogalmazásában. A kardinális követelés a nagybirtok felosztása volt.

Az eszpresszóban alig ülnek. Fülledt, poros a nyár, bebetolulnak fáradt hő-hullámai.

— 1940-ben letartóztattak. 1942-ben illegalitásba mentem s rejtekezve éltem 1945-ig. Az új nemzeti kormány megalakulása után Debrecenbe hívtak, ahol tagja lettem annak a

bizottságnak, amely a földreform-törvényt készítette elő. Három éjjelen át készült a ~hatszázas rendelet«, a földreformtörvény, a Balogh-féle ház egyik szobájában.

A történelem — például az ezeréves per is — közelről ilyen egyszerű.

Az emberélet nem az. Az emberélet sűrű.

— Utána éveken át földművelésügyi államtitkár voltam. 1951-ben letartóztattak és a népi demokrácia megdöntésére irányuló szervezkedés vádjával 15 évre ítéltek. A perek felülvizsgálása idején szabadultam. 1958-ban az államrend megdöntésére irányuló szervezkedés vádjával újabb 12 évre ítéltek. 1960-ban amnesztiával szabadultam.

— Es a második szabadulás után?

— Tudományos munkatársa lettem a Mezőgazdasági Könyvtárnak. Később áthelyeztek a Magyar Tudományos Akadémia négyes osztályára, ahol nem kötött munkaidőben dolgoztam, tudományos kutató vagyok és a földreform történetével és a mezőgazdasági termelés kérdéseivel foglalkozom. A földreform történetét írom, e munka terveim szerint 30 íves lesz.

Budán él. Nős. Felesége, Bozóky Éva, egyik folyóiratunk irodalmi rovatvezetője. A házaspárnak három fia van, s három idős szülőt tartanak el. Tehát folytonosan, keményen dolgoznak. S a közélet, az irodalmi élet iránti folytonos érdeklődés áramában élnek.

— Milyennek látja mai irodalmunkat?

— Sok az értékes, nagyszerű mű. Új irodalmunk legnagyobb értékeinek Nagy László líráját, Illyés Gyula legutóbbi két drámáját, Déry Tibor új regényét, A kiközösitőt és Sánta Húsz órá-ját tartom.

— A Húsz óra egyenes és méltó folytatása a »Magyarország felfedezéséinek, a népi írók könyvsorozatának.

Visszatérünk Debrecenhez, a nagybirtok felosztásához.

— Ez nemzedékem legnagyobb álma volt.

Donáth Ferenc élete annyi, hogy segített a legnagyobb álom megfogalmazásában.

Ruffy Péter

8