Magyar Hírek, 1965 (18. évfolyam, 7-24. szám)
1965-12-15 / 24. szám
Az alábbi számvetésre, s az abból levonható következtetésekre nem jószántunkból jutottunk — nem is egészen ízlésünk szerint való. Vannak azonban esetek, körülmények — és emberek —, akiket az erkölcsi normák, hogy úgy mondjuk, „nem hatnak meg”, akik a szigorú és száraz, de mindenesetre pontos tényeket kedvelik csak. Nem állítjuk, hogy H. K.* úr is közéjük tartozik, hiszen mi személyesen nem ismerjük ót, csupán a mentalitást, amely hozzánk intézett soraiból tükröződik, de amely magatartás-álláspont általában nem ismeretlen előttünk. Nevezett ugyanis egy korrekt fogalmazású levélben tanácsot kért a Magyarok Világszövetségétől a rajta esett jogtalanság ügyében. A tényállás röviden a következő: H. K. gépészmérnök 1064-ben hagyta el az országot, turista útlevéllel, „s ez idő óta Svájcban tartózkodom” — mint ő fogalmazza, tartózkodóan. Utolsó munkahelye (amely változatlanul Magyarországon „tartózkodik”) azonban nem hajlandó — felsőbb utasításra hivatkozva — az 1963. évről neki járó kb. 1400,— forint nyereségrészesedést itthoni megbizottainak, szüleinek kifizetni. Pedig, mint írja: „a vállalat jogtalanul járt el, ugyanis az év végi vállalati nyereség az én egész évi munkám eredménye is, s ennek következtében nemcsak a munka, hanem annak rám eső része is törvényesen megillet.” A Magyarok Világszövetsége, s természetesen lapunk is, kötelességének tekinti, hogy az információért, tanácsért hozzá fordulóknak rendelkezésére álljon. Még olyan esetekben is, amikor kétséges, hogy valóban választ várnák tőle, s a levél talán más, nem feltétlenül rokonszenves indulat szülötte. Ezúttal is, szeretnénk feltételezni, hogy H. K. pusztán feledékenységből mulasztotta el levelében megjelölni azt a vállalatot, amellyel szemben követelése van, s nem szándékosan, noha egyébként a levél roppant precízen, minden egyéb körülményre és érvre kiterjedő figyelemmel íródott. Így voltaképpen meg kellett volna elégednünk egy általános jellegű válasszal, amelynek lényege az, hogy a vállalat jogosan tagadta meg a megbízottaknak való közvetlen kifizetést, mert H. K. saját elhatározású svájci tartózkodása természetszerűen vonta maga után, hogy magyarországi követelése a deviza-külföldiekre érvényes rendelkezések hatálya alá essék. Viszont jogos követelést jogtalanul senkitől sem szabad megtagadni. Ha tehát H. K. a devizahatóságokhoz fordul, diszponálhat követelése felett; amihez értelemszerűen ez esetben hozzátartozik, hogy a neki tartozó vállalat a követelést elismerje. Megjegyezzük azonban, hogy még ez esetben is, nyereségrészesedésről lévén szó, az üzemi tanácsnak joga van a nyereségrészesedést megtagadni, és ez független attól, hogy az illető mely országban milyen jogi alapon tartózkodik. Ez tehát a továbbiakban már az érintettek ügye, amihez mi csupán tájékoztatásul teszszük hozzá, hogy H. K.-t munkahelyétől az 1963-as esztendőre 1270,— forint nyereségrészesedés illethette volna meg a fent elmondottak figyelembevételével. A pontos összeget annak reményében sikerült nem csekély fáradozással felderítenünk, hogy a tevéi adathiányai valóban feledékenység következményei. Mindehhez — a felvilágosításon túl — még csak a következőket szeretnénk hozzáfűzni: H. K. fiatal ember, aki 1957-ben végezte el az egyetemet, s nyert gépészmérnöki diplomát. Ezt a diplomát nem ingyen kapta. Minden egyes tanulmányi esztendeje 24 000,— forintba került. Nem neki. A Magyar Népköztársaságnak. Négy és fél tanulmányi év alatt ez 108 000 forint. A magyar állam pedig azért A hozzánk érkezett levelek Íróinak teljes nevét csak abban az esetben közöljük, ha ezt a levélíró tőlünk kéri, vagy nekünk engedélyezi. ELSZÁMOLÁS költött ennyit H. K. gépészmérnöki kiképzésére, hogy utóbb számára a szocializmus építésében közreműködjék. Máskülönben mondhatta volna a magyar állam azt — s ezért a világon aligha tehetne neki bárki is szemrehányást —, hogy finanszírozza tanulmányait saját maga (vagy az, aki hasznát látja munkájának). A magyar államnak ezenkívül még az a véleménye, hogy e tetemes összeg, az alatt a hat-hét esztendő alatt, amelyben H. K. első gépészmérnöki tapasztalatait megszerezte, még töredékében sem amortizálódott. Nem szeretnénk azonban, ha bárki is általánosítással vádolna bennünket, s nehezményezné, hogy számonkérjük egy fiatalemberen azt az összeget, amelyet a Magyar Népköztársaság minden egyetemi hallgatóra ráfordít, s amely összeg számos — egyénekre nehezen lebontható tételekből is — összetevődik. Ezért legyünk szerényebbek, s vizsgáljuk meg csupán azokat az összegeket, amelyeket a Magyar Népköztársaság készpénzben kifizetett H. K. kezéhez — tanulmányainak elvégzésére. A Műszaki Egyetem gépészmérnöki karának kartotékai szerint H. K. tanulmányainak utolsó két félévében 90,—, illetve 140,— forint tanulmányi ösztöndíjat, valamint 320,— forint szociális támogatást kapott havonta. Kétségtelenül szerény összegek, de tekintetbe kell venni azt, hogy az ösztöndíj az előmenetelhez igazodik, s H. K. e két félévben gyenge közepes eredményt (2,5, illetve 3,5 tanulmányi átlagot) mutatott fel. Ha azonban a szükséges számításokat (6 X 90, 6 X 140, 12 X 320 s ezek összege) elvégezzük, akkor megállapíthatjuk, hogy a magyar állam H. K. gépészmérnökhallgatónak csupán utolsó egyetemi tanulmányi esztendejére — remélve, hogy tehetséges, jól dolgozó mérnök lesz belőle — 5220,— forintot fizetett ki. Ez az összeg már önmagában is többszöröse az ő „követelésének”, amelyet ugyanannak a magyar államnak egyik vállalatával szemben támasztott, amelytől kapta. Pedig nyilvánvalóan nemcsak tanulmányai utolsó évében kapott támogatást. Készpénzben, s egyebekben is. Mert vidéki lakos lévén, természetesen (de kinek természetesen?!), igénybe vette a diákotthont is, ahol lakott: írd és mondd, havi 50,— forint térítésért, s ahol étkezett, ugyancsak csekély összegért! Bizonyára meg lenne lepődve — s néhányan, maguk választotta sorstársai is —, ha a magyar állam szabályosan benyújtaná nekik a számlát: anyagilag és erkölcsileg jogos követelését velük szemben. Ugyanúgy, ahogyan H. K. benyújtja az 1270,— forintért, amelyről, mint írja: „az év végi vállalati nyereség az én egész évi munkám eredménye is..De vajon azok az ezrek, tízezrek, sőt százezrek, amelyeket őrá fordítottak, kinek a munkájából kerültek ki? Egy ország, egy nép dolgozott itt azért, hogy a „nyereségből” a többi között egy soproni gimnazista is Budapestre jöhessen, majdnem ingyen lakhasson, ehessen, tanulhasson és diplomát szerezhessen! Egy egész ország dolgozott, nem képletesen, nem átvitt értelemben, hanem kemény és keserves munkával, remélve és bízva abban, hogy majd ha felnő a fiú, majd ha megszerezte a tudást, akkor odaáll a többi mellé és dolgozik ő is, hogy a következő generáció még könnyebben tanulhasson, jobban élhessen! Itt és vele, nem pedig Freiburgban, ahol a mi munkánkat — fel- és kihasználva — tartózkodik. Amikor hazaszeretetről beszélünk, vannak, akik értik, és vannak, akik legyintenek rá. Mi nem kutatjuk, miért maradt levélírónk, aki turistaként világot látni kapott útlevelet, külföldön — e témát ő is kerüli levelében. Azt sem kutatjuk, hogy az alapjában véve csekély összegre, amelyet követel, szüksége van-e itthon maradt hozzátartozóinak? Mint ahogyan nincs tudomásunk arról sem, mekkora az a jövedelem, amelyre új munkaadói magyar diplomáját — amely egyébként az egyetemi Törzskönyv 325. lapjának adatai szerint diploma tervből és felkészültségből egyaránt közepes eredményt mutat fel — jelenlegi tartózkodási helyén értékelik. Nem, mi csupán válaszoltunk a követelésére, mégpedig a saját érvei alapján — s ezt úgy hisszük, aligha veheti zokon. De egyben válaszolni kívántunk mindazoknak is, akik a hazaszeretet említésekor legyintenek, a tisztesség, a hűség hallatára pedig elhúzzák a szájukat. Azoknak, akiket az erkölcsi érvek nem hatnak meg. Nos, nekik, íme fentebb az anyagiakról szólottunk. Ámbár aligha lehet kétséges, hogy ezek mögött az „anyagiak” mögött az erkölcsnek és mindannak, ami az embert emberré teszi, hogy magasan tartott fejjel járhasson a világban, bárhol „tartózkodjék” is éppen — olyan határvonala feszül, amelyet a világ semmilyen útlevelével sem lehet büntetlenül áthágni. ÖLaasáink hják... Két esküvői képet küldtek franciaországi honfitársaink. Az egyik felvétel Ónodi Anette és Salman Lajos, a párizsi Kölcsönösen Segélyező Magyar Egylet két kedves tagjának esküvőjét örökíti meg a Magyar Házban. Az alsó kép: Jelinek Patricia és Lengyel Egmond házasságkötése utáni ünnepségen készült. A két ifjú párnak a Magyarok Világszövetsége és a Magyar Hfrek szerkesztősége sok boldogságot kíván! ERZSÉBET és KATALIN napon, a legnépszerűbb névnapokon, a Központi Távíróhivatal személyzete nem sokat pihent. A fővárosi és a vidéki Erzsébeteknek közel százezer üdvözlő táviratot kézbesítettek, s a Katalinokat is sok tízezren köszöntőt ték táviratban, Hogy e két kedves név viselői hány szál rózsát, szegfűt, hány cserép cikláment s egyéb virágot öntöztek otthonukban? ... Nagyon sokat! Gondolatban e hatalmas csokorhoz még hadd kössünk pár szál rózsát, szegfűt: távolélő Erzsébetek és Katalinok köszöntésére!... * Dégen Imre, az Országos Vízügyi Főigazgatóság vezetője, sajtótájékoztatót tartott. A többi között elmondotta, hogy a második ötéves program keretében a Tisza völgyében, a növekvő vízhiány pótlására 1967-ben megkezdik a II. Tiszai Vízlépcső, az eddigi legnagyobb hazai vízépítési mű építését. Ez a nagy vízpótló mű, a duzzasztó felett létesülő 122 négyzetkilométer vízfelületű, 260 millió köbméter térfogatú víztároló, több vizet ad majd, mint amennyi a Tisza és a Szamos medrében átlagos nyári vízállás idején az ország területére érkezik. * A X. Magyar Képzőművészeti Kiállítást, mely 50 napig volt nyitva, 112 187 látogató tekintette meg. A kiállított műtárgyak közül mintegy egymillió forint értékben vásároltak a minisztériumok, a Képcsarnok Vállalat és más szervek, valamint a magángyűjtők. * > Száll József, hazánk római nagykövete, a római Magyar Akadémiával és a Pápai Magyar Intézettel együtt, november 17-én hangversennyel egybekötött fogadást rendezett a Falconieri palota termeiben, a II. vatikáni zsinat befejező ülésszakán részt vevő magyar főpapok tiszteletére. A fogadáson megjelent König bíboros, Bécs érseke, Duval bíboros, Algír érseke, és Villot bíboros, lyoni érsek. A szentszék képviseletében részt vett Casaroli prelátus, a vatikáni államtitkárság rendkívüli egyházi ügyeinek helyettes titkára, megjelentek továbbá: Ausztria, Brazília, Csehszlovákia, Finnország, Franciaország, Hollandia, Írország, Kanada, a Lett és a Litván Szovjet Szocialista Köztársaság, Lengyelország, Mexikó, Nagy-Britannia, a Német Szövetségi Köztársaság, Románia, Spanyolország, Uruguay, Üj-Zéland érsekei, püspökei, valamivé a szovjet ortodox egyház képviselői. A hangversenyen Melis György operaénekes és Tóth Péter operaházi karnagy szerepelt. A KÖZÉPKORI MAQYAR MŰVÉSZET EMLÉKEI SVÁJCBAN Sok ezer svájci és a világ minden tájáról Svájcba látogató túrista kereste fel az elmúlt fél évben Neuchátel városát, hogy megismerkedjék a magyar középkori művészet remekeivel. Ebben, az ősi vár körül épült, szép üdülővárosban először mutatják be külföldön a középkori magyar művészetet, gyűjteményes kiállításon. Genfi »őslakók- hívták fel rá a figyelmemet. A magyar művészet Szent Istvántól a mohácsi vészig terjedő, első nagy korszakának kincsei közül, a hazánkban járt Jean Gabus professzor, a neucháteli Etnographiai Múzeum nagyhírű igazgatója válogatta össze kilenc múzeumunk, illetve könyvtárunk gyűjteményéből a kiállítás anyagát. A legtöbb műkincsei az Esztergomi Keresztény Múzeum, a Főszékesegyházi Kincstár és a Balassi Bálint Múzeum bocsátotta rendelkezésére. A többi anyagot a Nemzeti, a Szépművészeti és az Iparművészeti Múzeumban válogatta össze, a Kultúrkapcsolatok Intézetének segítségével. A Széchényi Könyvtár és a Győri Püspöki Könyvtár kódexei is méltó helyet foglalnak el a neucháteli Etnographiai Múzeum kétszínű, reprezentatív termeiben rendezett gyönyörű kiállításon. A Magyar Középkor Művészete kiállítás 1966. január 2-án fejeződik be Neuchátelban. Anyagát a jövő év folyamán több európai városban is bemutatják. Az 1966. évi nagy reprezentatív párizsi kiállításnak is része lesz, ahol tovább fogja öregbíteni a magyar művészet hírnevét. Farkas Lujza Pieta. 1510 körül készült Keszthelyen. Ismeretlen mester műve. A 89 cm magas faszobor a Szépművészeti Múzeum tulajdona A látogatók nagy érdeklődéssel nézik a kiállítás szebbnél szebb darabjait. Az ismeretlen aranyosmaróti mester 14S0 körül készített szárnyasoltárának két darabja, Szent János, és Szent Jakab lefejezése, az Esztergomi Keresztény Múzeum tulajdona. A falon látható, hét apostolt ábrázoló farcltef 1470 és 80 között készült, Ismeretlen helyen. A Szépművészeti Múzeum tulajdona. Jobboldali kép: a Magyar Középkor Művészete kiállítás francia nyelvű katalógusa sok érdekes anyagot tartalmaz. Címlapját, akárcsak a kiállítás plakátját a XII. században, ismeretlen mester által készített bronz aquamanilla (vízöntő) díszíti. Eredetije a Magyar Nemzeti Múzeum tulajdona. *V' 4], J] i I -v I 1 f 11 íj I IV 1 ' 1 ií : fi ■’ i sfrv. Reich Károly rajza
