Magyar Hírek, 1963 (16. évfolyam, 1-24. szám)
1963-04-15 / 8. szám
Mozart: Dan Juan L' Székely Mihály mellszobra. Kisfalud! Stróbl Zsigmond alkotása Bartók: A kékszakállú herceg vára címszerepében. Judit Palánkay Klára. Alsó kép: Muszorgszkij: Hovanscstna BÚCSÚ »Minden halállal én leszek kevesebb, mert egy vagyok az emberiséggel — idézte Hemingway az »»Akiért a harang szól« mottójában John Donne angol költőt. Embertől búcsúzni e mottó nélkül lehetetlen. Kivált, ha a harang óriáséit szól, olyan emberért, aki a szépséget szórta szét az emberek között. Ilyen volt Székely Mihály. Volt. Szörnyű szó. S képtelenségnek tűnik fel az önvigasztalás, hogy szalagokon, lemezeken a hang itt marad velünk, s a halál döbbenetes pillanata után is bejárja a világot. Babits Mihály írta le egyszer: »A hang, ha elnémult, még nem veszett el: a hang halhatatlan-». Igaz, A technika csodái őrzik az emberi hangot, s hangszerek muzsikáját, melyet művészek varázsoltak elő a holt anyagból. A hang halhatatalan, de hol van mögötte az ember, a művész, az alkotó? Most, ha felzang a csodálatosan tiszta, lélek mélységéből felszakadt 'hang, Fülöp királyé, Sarast roé, Borisz Godunové — belénksajdul, még bántótoban, a fájdalom: ha zeng is tovább ez a világhíres hang, a művész, Székely Mihály némaságba dermedt, örökre. Vannak varázsigéink, igazak is tán, csak éppen hatástalanak; ilyenek, hogy: a művészete maradandó, az emléke él, s csak az hal meg, akit elfelejtenek. Vallóm, hogy mindez igaz. De hol van már ő? A film, mely megőrizte gesztusait, hatalmas termetét, a hangszalag, mely Ittmarasztalva az emberi orgonát, nézők, hallgatók, rajongók és barátok emlékezete, mely nem engedi az emlékét elmúlni — mindez van, tovább él. De hol van már ő? Negyven évig zengett ez a varázslatos hang a Budapesti OperaháZban, s a világ operaszínpadain. Nem kopott soha, hanem egyre gazdagodott. Bejárta a világot, a New York-i Metropolitantól Párizsig. A természet ajándéka vált egy különlegesen nagy művész tolmácsoláséiban lenyűgöző művészi alkotássá. Ez a hang, páratlan szépségén túl. az emberformálás legmagasabbrendű művészetével ölelkezett; Székely Mihály színésznek is ritka tehetségű volt. Megint ez a kegyetlen szó: volt... Dehát most, az éjszakában, amikor csak egyetlen lámpa világítja meg az íróasztalt, s az utcáról tompán szűrődik be a nagyvárosi zaj — most vajon nincs itt, ő; aki már csak volt? Nem szól a rádió, a hang mégis itt zeng, a szobában. Fülöp király nehéz léptei alatt megreccsen a színpad — nem a színpad, de a palotai márvány; Borisz Godunov halni készül, Sarastro basszusa mennydlörög, Dzmin hangja zúg, Oöhs báró figurája táncol be. ' S velük ő maga, civilben^ robusztus termetével, remek színészarcával, mint ahányszor mondjuk, a szeretett klubban, a Fészekben, melynek rajongója és ihleltője volt. Asztaltársasága most magányosan és dermedten várja, talán egyik-másik barát még a csodát se tagadná, hátha megjelenik az ajtóban, s beszélni fog a szülőföldről, Jászberényről, Pethes Imréről vagy Rácz Aladárról, régi Fészek-partikról. Mint nemrégen, amikor arról 'beszélt, hogy ifjú énekesként először alsózott a Fészekben Hegedűs Gyulával és Pethes Imrével, s annyira megilletődött, hogy a nagynevű partnereket nem merte — megkontrázni ... Igen. beszéljünk csak arról is, az elmúlásWagner: Tristan és Isolda című operájában. Álad kép: a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon, a Rigoletto előadásán Sparafuclle szerepében Székely Mihály villája kertjében
