Magyar Hírek, 1963 (16. évfolyam, 1-24. szám)
1963-01-01 / 1. szám
Az újságolvasó nem ritkán először azt a kis rovatot keresi, amelynek tetején ez a szerény, szinte bocsánatkérő cím áll: «►Pardon, egy percre!« A Népszabadság vasárnapi számának utolsó oldalát tarkítja ez a rovat, amely országos népszerűségre tett szert. Pedig, néha még egy percig sem tart, amíg az ember elolvassa, mégis órákig, napokig lehet tűnődni Tabi fanyar humorának, éles szemének és jellegzetesen tömör szatírájának néha csípős, néha elnéző, de mindig elgondolkodásra késztető mondatain. Miközben Tahival beszélgetünk, ő csak néha, inkább zárójelben tesz egy-egy megjegyzést, helyeselve, vagy magyarázva az elhangzó tételeket. Szóba hozzuk például azt a tényt, hogy az előbb említett írásai terjedelemben valóban rendkívül rövidek. (— A humort nehéz meghatározni, de az biztos, hogy rövid. Nincs többkötetes humoros írás. A humor nem családregény.) Tahinál elhihetjük ezt a tételt, mert igen erős kötelékek fűzik a humorhoz. A lap megindulása óta szerkeszti a Ludas Matyit, amely népszerű, szatirikus, humoros hetilapja az országnak és szinte mind az öt világrészben olvassák. (— A humor írásánál csak egy nehezebb feladat van: a humor szerkesztése!) Nem akarunk vitatkozni Tahival, de meg kell állapítanunk, hogy rendkívül szerteágazó tevékenységet folytat a Ludas Matyi szerkesztésén kívül is. Rendszeresen jelennek meg könyvei, minden esztendőben bemutatják egy-egy színdarabját, hol a rádióban, hol a tv-ben adják elő műveit, cikkeit a lapok közr lik, filmet ír... hogyan bírja mindezt? (— Keveset írok, s ezzel megóvom munkaerőmet!) A paradoxonok persze hozzátartoznak Tabi stílusához. És a közönség azért szereti az írásait, mert nem lebeg a fel legekben, nem bolyong a múltban, nem kalandoz a jövőben, a ma érdekli és szeret a földön járni, nem barátja a sokat markolásnak. (— Vannak, akik a tengerben akarják megmutatni a cseppet és még az sem sikerül nekik. Én megelégszem azzal, hogy megpróbálom a cseppben ábrázolni a tengert, sőt, néha a cseppben a cseppet. Az emberek cseppnyi gondokkal foglalkoznak, apró dolgok teszik ki az életüket. Kevés embernek rontja el a napját egy távoli csillagrobbanás, de ha a közértben rosszul szolgálják ki, bizony jócskán bosszankodik.) Tabi ezzel a néhány mondattal érdeklődési körének fontos elemeit vázolta, öt valóban az emberek aprónak látszó, és vége red mén y-Tábi László ben nagy fontosságú gondjai érdeklik. Ír a kiszolgálásról, a közlekedésről, az áruellátásról, az apróhirdetésekről, a rádióműsorról, a telefonról, a horgászatról, az aprópénzről... (— És az emberről, akinek mindez az életéhez tartozik. Mert az embert nemcsak mennydörgő drámák közepette lehet ábrázolni, hanem virslievés vagy átszállójegykérés közben is) Tabi ilyenkor megfigyeli őket és észreveszi rejtett fogyatékosságaikat, gyengeségeiket, emberi esendőségeiket. Nem is titkolja el ezeket a jellemvonásokat, s nem titkolja el azokat a bírálnivalókat sem, amelyeket bírálni kell. Talán ez az oka annak, hogy humorától sokan prüszkölnek, s úgy találják, hogy a negatívumokat emeli ki... (— Mint az orvos.... Csodálatos, hogy az orvos sohasem az egészséges lábammal foglalkozik, hanem a beteggel. A fogorvost sem érdekli az egészséges fogam, csak a beteg. Általában az orvosok a hibáinkra, a fogyatékosságainkra, sebeinkre, negatívumainkra hívják fel a figyelmünket. És, vajon miért? Azért, hogy bosszantsanak, sértegessenek? Nem, hanem azért, hogy meggyógyítsanak minket. Ügy gondolom, hogy a szatírának is ez a célja, bár néha fáj, mint egy orvosi kezelés.) Tahiban, ebben a magas, szemüveges, 52 esztendős fiatalemberben, csakugyan van valami az orvosból. Az emberi gyarlóságokról félállított kiváló diagnózisaiért hivatalos elismerésben is részesült. Az elmúlt évben a József Attila-díj első fokozatával tüntették ki... (— Ami, humorróltlévén szó, nem kis dolog. A humor ugyanis nem az elismerést, hanem a megismerésit keresi.) Ezzel csak egyet lehet érteni, s valószínű, hogy az olvasó is egyetért ezzel a tétellel, ha elolvassa a cikkünk mellett italálható Tabiirásokat. Feleki László festetnek. — ... és még ő néz rám kihívón! Oldalba lök, hogy csaknem hanyatt esem, és még 6 néz rám kihívón! Ismeri az erős embereknek azt a prepotens tekintetét? — Hogyne ismerném. Magam is szoktam úgy nézni. — Szóval néz az ipse. Én nem vagyok erőszakos, a botrányt pedig egyenest utálom. Sovány és alacsony vagyok, rám kihívón nézni nem jelent kockázatot. De ha feldühödöm, van erőm. S ezúttal feldühödtem. — Nagyon is megértem. Felpofozta az illetőt? — Várjon. Odaállok elébe, s nézek rá vissza, én is kihívón. Így nézzük egymást néhány pillanatig. A többi utas kíváncsian várja, mi lesz. Melyikünk üt először. — Remélem, maga kezdte? — Igen. De nem ütöttem. Égészen higgadtan lehúztam a ■ kesztyűm, megmarkoltam az orrát és megcsavartam. Tudja, olyan jó nagy húsos orra volt, jól marokra lehetett fogni. Ügy megcsavartam, hogy a két orrlyuka fölfelé nézett. így tartottam egy pillanatig, aztán elengedtem. Az utasok úgy nevettek, hogy a hasukat fogták. — S az ipse? Ügy meg volt lepve, hogy nem tudta, mit csináljon, mi? — Persze. Végre magához tért, és felemelte az öklét, hogy az arcomba sújtson. Akkora ökle volt, mint egy kétéves gyermek feje. — Remélem, maga előbb ütött! — Nem ütöttem. Akkor már elhatároztam volt, hogy nevetségessé teszem. Amikor az ökle már egészen közel volt az arcomhoz, oldalt billentettem a fejemet, és hamm, beleharaptam a csuklójába. — Maga ilyen találékony? — Ha feldühödöm. Az ipse ordított egyet, az utasok dülöngéltek a röhögéstől, s most jön a csattanó. Amint ott állt előttem az a bölény teljesen tanácstalanul, ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy másodszor is megcsavarjam az orrát. — És tűrte? •— Haha! Hogy tűrte-e? Mint akit hipnotizáltak. Újra megmarkoltam hát az orrát és megcsavartam, de most már nem úgy, mint először, hanem sokkal jobban. Anynyira, hogy a két orrlyuka megint lefelé nézett. Képzelheti. — Képzelem. — A villamos közben a Baross utcához ért. Akkor elengedtem az orrát és leszálltam. Az utasok persze megéljeneztek, egy fiatal lány — ha jól emlékszem, zöld sapka volt rajta — egy szál orgonát dobott utánam. Aztán hazamentem, és megírtam az egészet. Hát így keletkezett ez a humoreszk. — Hiába, az élet adja a legjobb témákat. — Természetesen. Étmény nélkül nincs írás. — És ki se színezte a dolgot? — Dehogy nem. Az élmény döntő, de nem minden. Élmény, plusz képzelőerő — ez az írás. — Értem. És a szorosan vett élmény mi volt? — Megmondom. A villamoson egy ronda fráter úgy oldalba lökött, hogy majdnem hanyatt estem. — És aztán? — Aztán leszálltam, Tabi László Amikor az állatkerti Barlang Mozi műsorán mintegy fél évvel ezelőtt először láttam -A monguzok szigetén« című nagyon szép színes dokumentumfilmet, úgy jöttem ki a moziból, mint a monguzok törhetetlen híve és lelkes pártfogója. Eladdig azt sem tudtam, hogy ezek a belevaló kis nyestszerű állatok, akik oly ügyesen megölik a legmérgesebb kígyókat is, szóval, bogy ezek a monguzok egyáltalán a világon vannak. De mert egyrészt szeretem az állatokat, másrészt, mert haragszom a mérgeskígyókra, a monguzokat — mint említettem — a szívembe zártam. Még meséltem is mindenfelé, hogy láttam ám a monguzokat, leírtam külsejüket, dicsértem kecses fürgeségüket, szilaj bátorságukat, csillogó, értelmes szemecskéjüket. Ha azokban a napokban valaki nekem egy monguzt ajánlott volna megvételre, bizonyára megvettem volna, annak ellenére Is, hogy lakásomban keresztes viperával még elvétve sem találkozom. Megvettem volna, hogy időnként gyönyörködjem benne, eljátszadozzam vele, s tejben-vajban fürösztöttem volna, hogy megháláljam, amiért át tudja harapni annak a ronda kígyónak a torkát. Néhány héttel később elmentem egy másik moziba, hogy megnézzek egy művészi hatású argentin filmet. Beülök a helyemre, hát mit kezdenek játszani? A monguzokat. Nagyon örültem, hogy ismét láthatom őket, amint egyik kígyót a másik után küldik a másvilágra, s bár még mindig csodáltam bátorságukat, úgy találtam, hogy módszereik meglehetősen egyhangúak, nem is olyan szép kis állatok, bár kétségkívül kecsesek, s egy kissé untam is, hogy szüntelenül kígyót ölnek. De hát — gondoltam a szünetben, cigarettázás közben — a monguzoknak Is kell lenniük. Ha ezekben a napokban valaki monguzt kínált volna nekem megvételre, egy fityinget sem adtam volna érte, de lehet, hogy ingyen még elfogadtam volna egyet, átmenetileg, a hecc kedvéért, miért ne? Eltelvén újabb néhány hét, megint elmentem egy moziba, hogy megtekintsek egy spanyol filmkölteményt a szerelmes asszon yszívről. Beülök a helyemre, lemén a híradó, de nem az asszonyszív jön utána, hanem a monguzok. Ejnyecsak — mondtam már ekkor —, miért kell nekem olyan sokszor végignéznem, hogy ölik meg ezek a dögök a kígyókat? Hiszen szép hazánkban sem monguzok, sem óriáskígyók nincsenek, s ha volnának Is, akkor is már harmadszor nézem a monguzokat, már kívülről tudom, mit fognak csinálni, honnan fognak előmászni ezek a nyavalyás, nyamvadt monguzok. Meglehetősen csúnyácskák, mert túl hosszú a testük, és szemükben az értelem legkisebb szikrája sem fénylik. Igaz, hogy megölik a kígyókat, de nem azért ölik meg, mert a kígyók megmarják az embert, hanem azért, mert ez nekik passzió. Egyáltalán nem értem, miért kellene hasra esnem a monguzok előtt? Szórakoztatni akarván magam, azzal próbáltam elbűvölni környezetemet, hogy előre bemondtam: melyik lyukból hány monguz fog előbújni. De lepisszegtek, s valaki még oda is szólt: "Azt hiszi, hogy mi nem tudjuk?« Hosszú ideig egyáltalán nem is jártam moziba, gondoltam, a monguzok majd csak kimennek a divatból. A múlt héten azonban kedvem szottyant megtekinteni egy csehszlovák lélekdrámát, s ezért elmentem a Toldi Moziba. Mindenesetre megnéztem kint, hogy mi a kísérőműsor, s csak ez volt kiírva: Magyar Híradó. Beülök a helyemre, lemén a híradó, de nem a lélekdráma jön, hanem a monguzok. Hát nem! — határoztam el magamban dacosan —, negyedszer már semmi pénzért sem nézem végig ezeket a rusnya férgeket. Fel is keltem a helyemről nyomban, még az első monguzt sem vártam meg, s kimentem a büfébe. Tizen-tizenöten jöttek ki utánam, sorstársaim. Nem szóltunk egy szót sem, csak egymásra pillantottunk. Elszánt tekintetünkben ez volt: soha többé monguzokat! Tabi László A Katona József Színház bemutatta Tabi László »A nagy mutatvány« című vígjátékát. Három jelenet a darabból. * Törőcsik Mari, Somogyi Erzsi, Rajz János Bálázz Samu, Törődik Mari, Dégl István Kun Tibor, Makay Margit, Pártot
