Magyar Hírek, 1963 (16. évfolyam, 1-24. szám)

1963-04-01 / 7. szám

Kádár János, a Minisztertanács elnöke üdvözli Korbuly János új Kossuth-díjast

n _ I*

A MESSZIRŐL JÖTT EMBER ROSSÜTH-DÍJA

A március 15-i ünnepet megelőző napon a Parlament fényesen kivilágított kupolacsarnokában Dobi István, az Elnöki Tanács elnöke másodiknak egy 70 éves, fehérhajú, de fiatalos arcú mérnöknek adta át a magyar nép legnagyobb megbecsülését jelentő Kossuth-díj I. fokozatát. Később a kormány fogadásán az elsőkközött gratulált Kádár János miniszterelnök is a kitüntetettnek, aki nem más, mint Korbuly János, az egykori csepeli Weiss Manfréd-gyár műszaki igazgatója, volt részvényes, a báró Weiss-család hajdani bizalmasa. Korbuly János természetesen nem ezekért a múltbeli »érdemeiért«, hanem a már hosszú évek óta folytatott, a szocialista társadalom javát szolgáló, kiváló műszaki tevékenységéért — amit jelenleg, mint a Ganz-MÄVAG főmérnöke végez — kapta meg a Kossuth-díjat.

Korbuly János — ez kitűnik már a fentiekből is — úgynevezett »messziről jött ember«, aki nagyon nagy utat tett meg, míg eljutott addig, hogy tudásával, szakértelmével őszintén segítse a szocializmust építő Magyarországot. Erről a furcsán kanyargó életútról beszélgetek egy-egy pohárka jó bor mellett Korbuly Jánossal, budapesti, Szent István körúti lakásában.

— Valóban, 28 esztendeig, 1919-től — akkor kerültem Csepelre — egészen 1948-ig fontos posztom volt a Weiss Manfréd-gyárban, jó fizetéssel. Volt földem, nem is egy házam, villám, autóm, szóval, érti... De, amikor 1944—45-ben bekövetkezett a rendszerváltozás — noha tudtam, nekem nem sok jót hozhat —, mégis itthon maradtam. Nem mentem el 1944 tavaszán a németek hívására; 1946-ban sem, amikor Weiss báróék invitáltak Svájcba, hogy ott építsem fel az 1935-ben általam tervezett csepeli csőgyár hasonmását. Hogy miért maradtam itthon? Talán elsősorban azért, mert tudtam; leküzdhetetlen honvágyat éreznék külföldön. Később azután az újjáépítés nagyszerű, lázas munkaüteme tartott itthon, mert — így gondoltam akkor — én mégis csak magyar vagyok és műszaki ember.

És ahogy Korbuly János csendesen, most már szinte »történelmi távlatból« tovább beszél, kikerekedik a későbbi évek története is. Igaz, a csepeli Weiss Manfrédgyárból 1946-ban a munkások követelésére bátyjával együtt — aki szintén vezető ember volt ott — távoznia kellett, de továbbra is komoly feladattal bízták meg: a kispesti Vörös Csillag Traktorgyár, a volt Hoffer és Schrantz főmérnöke lett. És Korbuly János a következő években hatalmas energiáját, műszaki tudását a Vörös CsU’.ag-gyái: fő feladatának, a traktorgyártásnak szentelte; rajzasztalán egymás után születtek a jobbnál jobb típusok. Sajnálatos, de tény, hogy Korbuly János életének ebben a periódusában, az 1950-es években — hivatalos tényezők részéről — sok meg nem értéssel, sőt személyével szemben igazságtalansággal is találkozott. Erről az időről most így beszél:

— Tudtam, hogy ez az átmeneti meg nem értés megszűnik és eljön az az idő, amikor majd bízni fognak bennem.

Korbuly János optimizmusa indokolt volt. Saját életében és munkájában tapasztalhatta, hogy — különösen az elmúlt hét évben — mily előnyösen megváltozott a légkör általában és körülötte is.

1960-ban amikor kiváló munkájáért kitüntették a Vörös Csillag Traktorgyárat, Korbuly János főmérnök munkaérdemrendet kapott. Nem sokkal később pedig kinevezték az egyik legnagyobb és legfontosabb magyar gyár, az egyesített Ganz-MÁVAG üzem főmérnökének. Amikor aztán egyesek névtelen levelekben piszká'ódni próbáltak, az ország legfontosabb lapja, a Népszabadság nyilvánosan is megvédte Korbuly Jánost, aki most három év múltán is őrzi az akkori cikket. Idézek egy részletet:

»A párt politikája, hogy a régi értelmiségieknek nem a múltját kutatja, hanem mai becsületes munkáját méri. Szükséges, hogy a becsülettel és eredményesen dolgozó régi értelmiségiek érezzék: mi nemcsak »fel akarjuk használni« tudásukat, hanem őszintén megadjuk nekik a tiszteletet, becsületet ezért a tudásért és azért, amit nekünk nyújtanak. Mi Korbuly Jánossal és másokkal is korrekt, tisztességes, emberséges viszonyt akarunk. S ez nálunk nem valamiféle taktika, ügyeskedés, hogy »adjátok ide, amitek van«, — s az első kínálkozó alkalommal eldobjuk őket, mint az üres zsákot. — Nem, mi nagyra becsüljük nemcsak tudásukat és munkájukat, hanem az embert is bennük, akikben a múlt kötelékeinél erősebb a munka és a haza szeretete.«

— Hát igen — folytatja Korbuly János —, nekem e rendszer, amelyet a magaménak vallók, megadta a lehetőséget, hogy alkossak, és én erre a valóban minden taktikázás nélküli bizalomra méltó akarok lenni a továbbiakban is. Március 15-re a »négykerékhajtású, világszínvonalat elérő traktortípusok kialakításáért« — így szólt az indokolás — kaptam Kossuth-díjat. Most újabb feladatokhoz látok, szeretném, ha sikerülne következő munkánk is: az erősebb motorú, tehát gyorsabb, nagyobb területet szántó traktortípus.

VARKONYI ANDRÄS

Jlengi/eí (József,:

EQY FA A PARKBAN

(Megjelent a Népszabadság 1962. augusztus 19-i számában)

Lengyel József a viszonylag keveset alkotó írók közé tartozik. Műveiben példaadó a szerves formai és tartalmi egység, a tömörség és kifejező erő. Hőseinek sorsa mindig a haladásért és jobb életért küzdő egész magyar nép sorsával függ öszsze, akár Széchenyiről ír regényt, akár a 19-es katona, Prenin Ferenc hányatott életét beszéli el. Lengyel József a Kossuth-díjat egész életművéért, különösen az Igéző című novelláskötetéért kapta.

Lengyel József

a z újságíró riportra jött a magyar zl grófhoz. A múlt század végén épülhetett ez a londoni hotel. Mahagóni falburkolat a hallban. A lift is tükrös, bársonyülökés, terjedelmes. »Az öreg Victoria egész angol királynői és indiai császárnői terjedelmében beleférne...« A viktoriánus időkről valamit bele fog dolgozni a riportba, krúdysan, rezignálva, melankolikusan ... vagy lehetne amerikaias humorral is...

Ezzel a gróffal még nem csináltak riportot. Valamennyi újságíró eddig egy nyomot tiport az öreg kegyelmes úrhoz: »Ferenc József, Károly király, legitimizmus« — már eladhatatlanul unalmas.

A jól megtermett, hosszúkás arcú Kerecsényi világosbarna teveszőr háziruhában fogadta. A szoba hasonlított a halihoz: mahagóni és kék bársony. »Így kell fogadni? Ez illik? Déli tizenkettő, pontosan. Ha így fogad, ez a szabályos, vagy könnyedség és bizalmasság? Vagy lenézés?... A koreai riportok miatt? Vagy mert megírtam róluk, hogy hazudtam?«

A rutinkérdéssel kezdte.

— Mi volt, kérem, az általános benyomása? Most, hogy húsz év múlva újra látta Magyarországot?

— Az, hogy soha többé be nem teszem oda a lábam.

— Kellemetlenségek? Veszélyek?

— Semmi olyan, ami az ön számára talán érdekes lehetne.

— Ezt, megbocsát, mi, újságírók ott is megtaláljuk, ahol...

— Szabályszerű útlevél, oda mehettem, ahova akartam, beszélhettem, akivel akartam. Ha szóba álltak velem.

— Az emberek meg vannak félemlítve; nem mernek beszélni. Értem. Egy gróf, külföldről jött.

— Nem ez. Autóbuszon jártam és az útitársak nem tudták, hogy honnan jövök, ki vagyok, azaz voltam. Utazhattam taxin és vonaton, senkinek se kellett bejelentenem, hogy a következő napon, órában vagy percben milyen irányba indulok.

— De figyelték.

— Nem figyeltek. Azt is hozzátehetném: sajnos. Mert kutyába se vettek.

— Ügyesen csinálták. Tökéletesítették a módszert.

— Gondolja?

— Semmi kétség.

— Én is gondoltam erre. Pályámat követségi titkárként kezdtem; van némi fogalmam az efféle dolgokról. De rájöttem, hogy itt nem finom módszert

alkalmaztak. Egyszerűen nem törődtek velem. Nem vagyok veszélyes. Érti, uram?

— Hm. Nekem más a véleményem. De méltóztassék folytatni.

— Nem tartanak veszélyesnek. Ezt már akkor sejteni kezdtem, mikor a vízumot adták. Kérdem a konzulátusi tisztviselőt: »Leutazhatok a volt birtokunkra?« »Vízummal megy, a vízum az egész országra érvényes, az önök volt latifundiuma — így mondta, latifundium — nem katonai objektum.« Lemehettem, le is mentem, és soha többé nem megyek.

— Értem. Megrázó volt, tragikus.

— Ez volna-e a találó kifejezés? Nem tudom. Semmi különöset nem mondtak, semmi különöset nem láttam, a sárga kastély ott áll, úgy áll, pontosan, meglehetősen jól karban tartják. Két részből áll tulajdonképpen. A régebbi kis barokk kastély, a folyosó falában félkör alakú bemélyedések. »Ez mi?« — kérdezem a gondnokot. »Itt szobor lehetett« — feleli. Nem világosítottam fel, hogy ott a hajdú állt: meggyvörös, feszes libéria, fekete sujtások — és a mélyedésbe lapult, és visszatartotta a leheletét, ha közülünk előtűnt valaki a folyosó fordulójában, ö volt a szobor. Na, szóval... Az újabb szárny falusias empire. Nagy termek, nyugatra és keletre nyíló ablakok. Most: középen folyosó, kétoldalt szobák. Ahány ablak, annyi szoba. És fürdőszobáknak is jutott hely, több fürdőszoba, mint az én időmben.

— Több ember is lakja.

— Igen. persze. Sok öregúr, akadémikusok a feleségükkel, de fiatalok is, az egyik aligha lesz huszonöt... A gondnok mondta: az is akadémiai tag. Matematikus, ha jól emlékszem. Nem sokat kérdezősködtem.

— Akadémikusok sehol se érdekesek — mosolygott az újságíró. — És a parasztok, és a volt cselédek? Velük sikerült beszélni?

— Semmi akadály. A nénémre azt mondták az öregek, akik még ismerték: »Derék asszony volt. Ha valaki megbetegedett, kocsit adott, bevitette a kórházba.«

— Szóval most is szeretik.

— Igen. És ezt, kérem, nem is titkolják. Nem gondolja, hogy megdöbbentő ez, hogy nem titkolják?

— Vagy esetleg provokáció.

— Gondolja? A nagybátyámra viszont azt mondják: »Furcsa egy úr volt a méltóságos.« Ez a »hülye« udvarias körülírása. És megfelel a tényeknek. Engem megkérdeztek: »Hol tetszik dolgozni?« Meglehetős zavarba hoztak, különösen azzal, hogy apai nagybátyámat hozták fel példának. Az öreg ugyanis liftes egy biológiai intézetben. Beszéltem vele Pesten, fel is kerestem a munkahelyén. A liftre azt mondja: »a járművem«. Szemmel látható: semmi baja sincs. Gáláns a liftbe lépő laboratóriumi kisasszonyokkal...

— Ha jól értettem, gróf, ön nem óhajt ilyen jármű kapitánya lenni.

— Jól értette. Nem akarok ilyen kapitány lenni, legkevésbé Magyarországon. De a kastély ura se, ahol most azok az öreg akadémikusok totyognak. És a másik kettőé se, melynek hitbizományosa volnék, és ahol még nem voltam soha életemben. ,

— Akkor sem, ha nénje tradícióit folytathatná?

— Szükségtelen. A faluban kórház épült.

— Ügy értsem: önnek tetszenek a jelenlegi viszonyok?

— Egyáltalán nem. De ha azt mondanák: a kastély a tied, menj, költözz be, a legnagyobb zavarban volnék. Irtózatos volna, félelmetes.

— Az első időben talán csendőrség kellene, de aztán konszolidálódna minden.

— ön kissé félreértett. Mikor azt mondom, félelmetes, én nem testi gyávaságra gondoltam.

— A dolgok állandóságában kételkedne?

— Igen. De nemcsak ez. A tulajdonjog jogosságában. Így pontosabb.

— Ohó! Ez érdekes, önök, arisztokraták, sohase teljesítették nemzeti hivatásukat, és íme, ezt érzik most.

— Ügy lehet, jogosult a vád. Ez független a vádlótól.

Az újságíró nem felelt. Vállat vont, menni készült, de a házigazda visszatartotta.

— Heveskedtünk. Engedje meg, hogy valamiképp megmagyarázzam az én... hogy is mondjam ... Meggondolásnak ezt nem lehet nevezni...

A parkban jöttem rá. Nagyszerűbb parkot sehol se talál. Talán nagyobbat... de nagyon nagy ez is, és legalább másfél száz éves, átlátókkal, tisztásokkal. Angolpark, igy neveztük. Most már tudom, magyar: nem is bujább, szilajabb és ijesztő. Másfél öl magas a kőfal három oldalról, délen patak, mely télen se fagy be. A patakon túl szántók, most is szántók, kukoricaföldek. Nem tudom én ezt leírni, de talán ismeri...

Az újságíró ingatta a fejét.

— No, persze ... bocsánat... A patak partján egy óriási fűzfa. Már gyermekkoromban is vénj korhadozó, egyik főága is letört. Villámsújtotta vagy csak elaggott. Ez a fa... angol nevelőnőnk egyszer azt mondta rá — igen, azt hiszem ő, de ugye ez mellékes — azt mondta: »Lear király«. Nem voltam érzékeny fiú. Irodalom: amenynyi elkerülhetetlen. Most már csak Churchill memoárjai és hasonlók... De ez furcsa volt, egy fát királynak neveznek.

Megvan, most is áll. Odvaiba cementet tömtek. Még egy ága letört, de a többi még nagyobb. Földig érnek a lehajló ágak, nagy szakáll, a vén törzs mohos; a fűzfaélet legvégső határán él, azt éli túl... Ezt a fát kerestem... A többi is megvan, nagyon megnőttek, dúsabbak, szebbek. Húsz éve nem voltam ott... Ami megmaradt, nagyobb lett, ami kiszáradt, pótlódott... Vannak fiatal csemeték is, de pontosan az a park, ahol kisfiú voltam és mégsem az. Mégsem az.

Az újságíró ingatta a fejét.

— Ügy látszik, nem tudtam világossá tenni. Nos, míg azok az öreg urak totyognak ott a házban, addig én is ott lehetek a parkban. De ha csak én, a hitbizomány ura, egyedül, »idegeneknek tilos«, bezárt kapuk mögött... Nem érezném, hogy az enyém.

— A látvány, méltóságos uram, kissé megviselte az idegeit. Persze: ifjúkori környezet, az egykor nagyszerű termek, fiatal hölgyek, uniformisok, ősök árnyéka. Kint a parkban kertészlányok gyomláltak... zömök paraszti Vénuszok ... A faluból, a viskókból friss kenyér illata száll, keveredik a fű illatával, a hajnali harmattal. Lovak, a nyeregszíjak ...

— Benzinszag, kérem. A repülőkhöz kellett volna bevonulnom, ha rákerül a sor. Említettem, követségi titkár voltam.

— Mégis, ez a tudat alatti alapélmény, és ez most mind aktivizálódott.

— Azt hiszi? Nagyon romantikus. Szerintem az egész annyi, hogy míg nem jártam ott, úgy gondoltam a kastélyra, a parkra, hogy az örökség jogán enyém. Most már tudom: nincs nekem ott elrabolt vagyonom, kincsem, parkom, kastélyom. Sajnos, hazám sincs...

— A bolsevikok alapos »agymosást« végeztek önön, gróf.

— Hogy érti ezt?

— Kínai titkos szerekről beszél a fáma, az áldozat észre se veszi, vagy elfelejti a kezelést...

— Nem gondolja, hogy ez kissé sértő? Nyilván nem tudok olyan adatokat közölni, amelyekre ön kíváncsi. Vagy talán felhasználhatja, hogy egy öreg Kerecsényi gróf liftes. De akkor tudósítsa, hogy az öregúr jól érzi magát, és mikor valami baj volt a családban, a szakszervezet segített. És az öreg büszke erre: »A jó munkám elismerése« ... De látom, nem ez érdekelné.

Az újságíró felállt, meghajolt. Arca izzadt-zsír osan fénylett.

— I’m sorry — mondta a gróf.