Magyar Hírek, 1963 (16. évfolyam, 1-24. szám)
1963-11-01 / 21. szám
Bemutatjuk Mr. John UHRINf-t, a Los Angelesi Magyar Munkás Otthon vezetőségi tagját, akinek a Magyarok Világszövetsége Elnöksége a Világszövetség ARANY JELVÉNYÉT ítélte oda, önzetlen kulturális és társadalmi tevékenysége elismeréséül. Merjünk-e hazamenni vagy sem? Való igaz, hogy bárhová megy is az ember a nagyvilágban, mindenütt magyarokkal találkozik. Vagy olyanokkal, akik már régen beleilleszkedtek az idegen életbe — de azért mindig magyaroknak érzik magukat —, vagy olyanokkal, akik igyekeznének haza. Ilyen házaspárral hozott össze a kiszámíthatatlan véletlen az óceán francia partján, Royan-ban. Tóth József és felesége 1957 januárjában hagyták el Magyarországot. Először Royanba vetette őket a sors, ahol munkát vállaltak, s innen Párizsba kerültek. Tóth József a Simca autógyárban dolgozik. Lakása, televíziója, motorbiciklije van. Nagy nehezen megtanult valamit franciául, de nem jól, magyarul viszont már keresi a szavakat. — Az a szerencsém — hogy olyan ezermesterféle vagyok. Meg is becsülnek a munkahelyemen. Nem panaszkodhatom, hiszen a szabadságomat itt töltöm a tenger partján. A feleségem magyaros hímzések készítésével egészíti ki az én keresetemet. De mégis... a lelkiismeretünk nem hagy nyugodni. Nem vagyunk otthon. Az asszony, aki öltözködésében egészen francia már, ragyog, hogy egy otthonról jött magyarral találkozott. Szüntelenül belevág a férje beszédébe. Kérdezni sem kell őket Csak úgy ömlik a szó. — Majd egy esztendeje, hogy a legfőbb problémánk: merjünk-e hazamenni vagy sem. Annyi mindennel tömik tele a fejünket, pedig mi nem csináltunk semmi rosszat otthon. De mégis, valahogy fél az ember. Pedig minden hazahúz. A férjem odahaza pék volt s többször kitüntették a jó munkájáért. Pék volt... a... na, milyen utcában is? ... ott, a Batthyányi térnél balra kell fordulni. Az asszonyt a sírás fojtogatja, hogy Pestről beszél, s hogy nem jut eszébe az utca neve. — Iskola utca? — Az, az! — vágja rá boldogan. — Az új otthonomban — folytatja Itt járok most Ferenczi bácsiéfcnál, az egyik nagy amerikai metropolisz szélén. Ha csaik egy percre is, de nézzek már be hozzájuk — invitált szívélyesen —, s a percből aztán másfél óra lett. Mosit nézegetjük éppen töviről-hegyire a házat, már a garázsnál járunk. Benn pihen egy szép, széles kék kocsi, azt dicsérem buzgón. — A gépeket is szeretni kell, s gondozni — mondja ő bölcsen s avatatlan is, hiszen művezető az egyik szerszámgyárban. Hogy le ne maradjak a bölcsességben, én is okoskodom: — Azt mondják rólunk, hogy lovas nép voltunk, igaz? No most aztán itt egy autós nációba keveredtek, így most a gépet kell megbecsülni, mert azon járunk... Hát ezt nem jól mondtam. Az öreg a fejét csóválja, s kinéz a garázs sötétjéből a verőfény irányába: — Lehet, hogy lovas nép voltunk püspök úr, de az én apámnak bizony egy kehes csikaja sem volt annak idején. Ha lett volna, talán ma is otthon élnénk. Támadt aztán erre akkora csend, hogy alig fért meg bennünk, s még a garázs is szűkösnek mutatkozott hozzá. El is űzte Ferenczi bácsi onnan mindjárt, egy huncut mondattal: — Az úgy van — tetszik tudni — hogy az ember hamarább eléldegél itt özvegyen, mint autó nélkül. Kell a káré nagyon, szinte moccanni se lehet káré nélkül. Ez a káré, az angol »car« szó elmagyarosítása után, most ott áll a nyelvek senki-földjén: se magyar, se angol. Akad még jó néhány hozzá hasonló. Itt van pl. az amerikai szóhasználatban ámbitust, verandát jelentő »porch« szócska, amit ők jó tiszántúli zengéssel porosnak ejitenek, s idáig nincs is nagyobb baj, az már más kérdés, hogy úgy is írják, ahogyan ejtik. Aztán ott a »bar« szó, amely a nyugati nyelvekben többet jelent, mint idehaza, hiszen mindenfajta söntés, ivó, s topogó-féle bar névre hallgat. De a mi magyarjainknak az ajkán ez »báré« lett, s az is. marad. Az öregek beszédét sokszor figyelgettem. Oly szépen ejtik a magyar tájszólást, hogy öröm hallgatni. Mintha tegnap jöttek volna Szentesről, vagy Palóc-országból. Egyszer aztán, a mondat kellős közepén átváltanak angolra. Az jobban »kézre esik« már, úgy latszik. Utána megy tovább minden, zavartalanul anyanyelvűnkön. Legtöbbször észre se veszik, s ha mégis, mosolyogva hozzáfűzik: — Kicsit kavarásszuk már a nyelvet... De a házuktája is olyan, hogy abban már megkötötték volt az amerikai—magyar barátságot régebben. Lincoln Ábrahám és Kossuth Lajos nézeget például rám az egyik falról. Még a két képnek a rámája is azonos gyártású, épp csak egymásba kellene karoljanak, a nagyobb barátság javára. Épp úgy a templomokban is: a szószékek két oldalán a kát nép nemzeti zászlója, ötven ezüst csillaggal az amerikai, s három szép színével a mienk. Így, a kettő közül szól aztán vasárnaponként Isten Igéje Amerikában, magyaroknak. Aki már elvetődött jó messzire hazulról, imígy s amúgy adódó világjárások során, tudja az azt, hogy sokszor okoz gondot az eledel. Ha éppen hamarább nem is, de az idegenben terített asztal mellől gyakran hazakívánkozik az ember. Nem azért, mintha a szívélyesség, vagy a kínálat lenne erőtelen. Korántsem! Sok jószívű, bőkeblű házigazda van a világon. Ott zökken a kocsi, amikor az ismeretlen ízekkel, illatokkal, fűszerekkel birkózik lelkűnknek ereje, felülkerekedvén testünknek türelmetlen ösztönein. Ettem én már példának okáért hal pacalt távol keleten, s még jó képet is vágtam hozzá, mert azt kívánta a móres. Ropogósra sült kígyó-szeietkóket is, nagy s jó szerencsémre eleitől végig abban a vigasztaló íriszemben, hogy karikás krumplit ropogtatok. Ily siralmas előzmények után, mindenki elképzelheti, mily hálás vagyok amerikai pap barátaimnak — de elsősorban a nagy tiszteletű asszonyoknak. Úgy főznek ők, hogy — bizony mondom — meg kellene egyszer mindnyájukat hívni egy itteni szakácsversenyre, hadd látná mindenki: a magyar kard hírneve fakulhatott, de verhetetlen maradt a magyar fakanál. Amerikába menet a »Queen Elisabeth«-el utaztam a tengeren, öt napig roskadozott az elsőosztályú étkezőterem minden asztala a csupa-csupa jótól. De valahogy úgy van az, hogy ehhez is kellene valamiféle ételt-kommendáló atyafi, különben úgy beválaszthat az ember, mint aki rosszul nősült. Ettem, eddegéltem hát a nagy hajón, mert megéhezik az ember. Hanem, mégse magyar koszt volt az! De amikor Hamza András barátom azt mondja New- Yorkba érkeztemkor: — Atyám, krumplileves lenne vacsorára kolbásszal és túróscsúSiZa — akkor aztán rikkantottam Is egyet örömömben, mert nem csupán a világjárás tapasztalataiból él az ember, hanem krumplilevessel is és csövespaprikával. Más kérdés aztán az, hogy mit isznak az én atyámfiai ott a messzeségben. Erről is elmondok egy másik esetet utam elejéről. Olyan hőség volt akkor Amerikában, hogy azt már mázsán kellett volna mérni, nem Fahrenheit-fokokkal. Annyival is inkább, mert csakugyan súlya volt: fojtogatta az ember keblét. A modern léghűtés persze könnyít ezen ideig-óráig valamelyest, de a szomjúságon semmit. Ám a magyar vendégszeretet tüstént s annál kielégítőbben. Elém tesz egyik házigazdám egy olyan jófogású, nyurga poharat, amiről mindjárt láttam, hogy egy húzásra éppen elég is lesz ebben a melegben, addig, amíg újra teletöltik. Nem is kérettem magam, hanem — ahogyan jól esett — úgy ittam meg egy szuszra. Voltunk még vagy hárman a szobában, rajtam kívül. Ügy néztek rám, hogy megkérdeztem tőlük: valami baj van tán, hogy úgy a gondba süppedtek. Nem — azt mondják — baj még nincsen, ha csak most nem lesz. Mert hogy az, amit én megittam, valamilyen tömény szesz volt, ízsesítve ezzel-azzal, felhígítva szódával, s ezt bizony csak lassadán s kortyolva szokás inni. Megnyugtattam erre őket: miagyar ember — ha szomjas nyáron — megiszik egy spriccert, vagy egy fröccsöt, de azt lehúzza, s nem csipegeti, mint Mikéné a túrót. Nevettünk aztán egyet s rögvest át is váltattunk jó kaliforniai borra, hogy elsavanyítsuk vele annyira a szódavizet, amennyire jólesőnek mutatkozott. Megköszönöm most e sorozatos beszámolók végeztével kedves olvasóim érdeklődését, amelynek még hozzám címzett leveleikben is szíves kifejezést adtak néhányan. Most azonjpn mégis csak befejezem a sorozatot, mert a rétes is szakadozik, ha igen megnyújtják, s a íz írás se ízes már, ha foszladozik benne a mondanivaló. Inkább — jó reménységeim szerint — majd újból kezdem, ha lesz már egy újabb cikkre való, levelezés és az idelátogató magyarjainkkal történt beszélgetések élő anyagából. Addig csak hadd zendüljenek a gyümölcsök az amerikai és magyarországi emberek barátságának fáján. Süssön rájuk folyamatosan a béke napsugara, mégpedig felhőtlen égből, attól lesz édes a barátság, zavartalan az öröm és biztató a reménység! A kedves amerikai református templomok emlékét pedig szívemben őrzöm. Sok közülük még építésmódjában is megmaradt hazainak, stílusa nem lenne idegen a magyar falu évszázados szerkezetében. Zengedezzéik bennük hittel a zsoltár, s mimdama himnusz, mely a népekre kér áldást, ott és itt élőkre. Mint a Magyarok Világszövetsége Elnökségének tagja, lapunk hasábjain is megköszönöm a derűs napokat, a kedves vendéglátást, azt a jóindulatot, mely a kenyeret és az örömet megosztotta velem. Vége büszkén — minden úgy ragyog, mint a pestiben, tele van a lakás magyaros kézimunkákkal. S magyar kosztot főzök a férjemnek. Gondterheltnek látszik, elhallgat. Érzem, valamit szeretne kérdezni. Nagy nehezen ki is mondja. — Csak azt szeretném tudni, ha hazamegyünk, visszavesznek-e? A Lenin körúti Vas- és Edényboltban voltam elárusító ... A férfi veszi át a szót. — Nagyon sokat köszönhetünk a franciáknak és elsősorban a jó fogadtatásnak. Azt, hogy nem mentünk innen tovább. Ismerőseink, akikkel együtt indultunk el és akik Amerikáig meg sem álltak, most írják a leveleket, hogy mindenáron vissza akarnak térni Európába, s aztán — haza! Micsoda szerencse, hogy mi itt maradtunk! — Tessék mondani — szólal meg ismét a fiatalasszony —, ugye nem lesz bántódásunk, ha hazamegyünk? Ugye biztos, hogy visszafogadnak bennünket? Szemmel láthatóan boldogok, hogy olyantól hallanak választ, aki hazulról jött Franciaországba, látogatóba. Így hitelesebb. Már terveznek is. Felcsillant a remény. Korolovszky Klári KANADAI ÉLMÉNYEK A Szemete utca és a Szent István körút sarkán levő nagy önkiszol■ gáló csemegeüzlet Budapest egyik »találkozóhelye«. Sétálnak a vásárlók a I vitrinek előtt, karjukon kosárral, néha egymásba is ütköznek, azt mond- I jak: bocsánat. Velem is ilyen »karambol« történt a napokban, s amint felpillantottam, ismerős arc mosolygott rám. — Hogy van? — (kérdeztem udvariasan, a szokásos választ várva. De a »köszönöm« helyett ismerősöm így felelt: — Nézzen rám. Nem látszik rajiam? Nem látszik, hogy milyen boldog J vagyok? Kétségtelenül vidáman és boldogan, bár cseppnyi szemrehányó pillan■ tással fürkészte arcomat. Hogy-hogy eddig nem vettem észre rajta... I — Kanadában voltam a lányomnál... Nos, mivel ez a téma túlnőtt a csemegeüzlet keretein, gyorsan fizet■ tünk és elvonultunk egy közeli eszpresszóba. * í I Wilhelm Gusztávvá özvegyasszony, kisiparos, harisnyákat, esőköpenye- I két javít. Ebből tartja fenn magát. Lánya, veje és két unokája hét éve él ' Torontóban. Rendszeresen, hetenként leveleznek egymással. A távoliak ír| tak akkor is, amikor nagyon küszködtek és írnak most is, amikor egye■ nesben vannak. — Csak szépet és jót mondhatok a kint eltöltött fél esztendőről. Foly- I ton-folyvást ünnepeltünk. Én őket, ők engem, ismerőseik meg barátaik | mindannyiunkat. Azon persze nem csodálkoztam, hogy családom szeretet. tel és figyelemmel vett körül. Meglepő volt azonban, hogy barátaik, akiket I csak akkor ismertem meg, milyen zavarbaejtően figyelmesek voltak irán- I tam. Lányom nagyon büszke volt rám, hogy cseppet sem változtam, magyarán mondva: nem öregedtem, ami igaz is, viszont unokáim alaposan I megnőttek. Péter unokám már 18 éves fiatalember, s a nyári^táborozáson ■ tanúsított előmeneteléért gyönyörű ünnepség keretében ki is tüntették. I Zsuzsi »kis unokám« már három éve asszony, 22-ik születésnapját kint I ünnepeltem. S ami a legnagyobb élmény volt számomra, azonkívül, hogy 1 az esti kivilágításban tündöklő Niagara vízesésben gyönyörködhettem, I azonkívül, hogy a Torontót környező tavakat láthattam, azonkívül, hogy a . szombat-vasárnapi autós kirándulásokon »steak-sütésen« vehettem részt, | és még nagyon sok azonkívül után... nos, drágám, nem találta még el, I milyen nagy élményben volt részem odaát, sokezer kilométernyire? — ? — Megszületett a dédunokám, Tamás! (hernádi) I I I I Lehmann Olympia. A tánccsoport legfiatalabb tagja, két esztendeje jár a Magyar Házba. Az Iskola Egyesület nyelvtanfolyamán egy esztendeje tanul magyarul Burián Erichné Koppenstein Lucia. Az édesapja Pécsett, az édesanyja Szombathelyen született. A tánccsoport alapitó tagjai közé tartozik Bernát Margit tisztviselőnő. Pannonhalmán ő kapta a legtöbb tapsot, mert nemcsak táncolt, hanem konferált is Cseh Olga elárusítónő. A szülei Sopronban éltek 1945-ig. Három esztendeje tagja a tánccsoportnak. A Soproni Ünnepi Hetek idején meglátogatta szülei egykori lakóhelyét. Lent: Pethő Tiborné, Éva Zelnika női szabó. 1958-ban ment férjhez Pethő Tiborhoz. A Magyar Házban ismerkedtek meg. A táncon kívül a férj és feleség legnagyobb öröme kisfiúk, a négyesztendős Andráska 4
