Magyar Hírek, 1963 (16. évfolyam, 1-24. szám)
1963-09-15 / 18. szám
Az érettségi találkozó (jobbról az első André Kostolany, a negyedik Benedek Marcell professzor) (Vámos László felvétele) cfeáp, Sfccrhi&M 1963 augusztus 31-én délután hatkor órára csengettek a Markó utoai régi Berzsenyi Dániel fiúgimnázium, a mai Kossuth Zsuzsa leánygimnázium első emeleti folyosóján. Fáradt, öreges csengetés volt ez, s az üres épületben, az alkonyat lassan leszálló kékes derengésében olyan különösnek tetszett. Különben is szombat délután van s imég tart a nyári szünet. A csengetésre a folyosón őszülő férfiak mozdultak meg — homályos árnyaknak tűntek az alkonyaiban — és torkukat köszörülve, egymást méregetve, elfogódotitan léptek be az osztályterembe. Bent villany égett. Ott már jobban szemügyre vehették egymást negyven nehéz év után. Néha egy-egy lépésnyire visszaléptek, hogy a gyengülő szemekkel jobban láthassák egymást, aztán kiszakadt a mellkasok mélyéből, a megremegő ajkak közül egy kedves, régi becenév, s a felismerés összeölelkeztette a meglett férfiakat. A valamikori híres lipótvárosi Berzsenyi főgimnázium 1923-ban végzett VII/b-s diákjai rendezték meg 58 éves korukban 40 éves érettségi (találkozójukat. Az ünnepre meghívták a VlII/a néhány számon tartott öreg diákját is. Én, mint meghívott újságíró, oldalt ülök, kívül a padokon, ök a padban. És most olyan csend lesz, hogy hallani lehetne még a fapercegést, a1 légyzümmögést is. A katedrán valaki feláll1. Felolvassa a táviratban és levélben étkezett üzeneteket. Dr. Berényi György (Párizs) azt üzeni, hogy nem jöhet, küzködik kis ráidióüzletével, a haja már ősz, de még1 megvan. Markovits Imre matematikus (London) súlyos beteg. Koref Marcel (Moszkva) sürgönyben üzeni, hogy -szívvel-lélekkel veletek vagyok«. Egy meghívólevél azzal érkezett Vissza Dél-Amerikából, hogy a '»címzett ismeretlen«. Egy 'régi diáktársért végignyomozták a budapesti Eotvös-utcát, de már nem lakik ott. Senki sem tudja, hol lakik. Annyi minden (történt negyven év alatt. Hoffmann Péter, »az osztály legerősebb embere«, öngyilkos lett. A zord idő erősebb volt nála is. Névsorolvasás következik, Aki jelen van, elfogódottan, szinte rekedten mondja be: jelen. A legtöbb nincs jelen s a múlt miatt inem lehet jelen. A nevekre már nem emlékszem. A neveknél is többet mond néhány szó a név ultán. Meghalt... meghalt... meghalt... külföldön él... Londoniban lakik... meghalt... Párizsiban ól... meghalt... jelen ... külföldön él... Brüsszelben egyetemi tanár és Rómába kellett mennie előadást tartani... meghalt... meghalt... jelen... este a Gundel-bankettre éljön ... kivándorolt... meghalt... jelen ... címe ismeretlen ... Londoniban ... meghalt... Nem folytatom. E( padsorok alig húsz diákja mögött olyan.kor komorldk, hogy a Berzsenyi főgimnázium 1923-ban érettségizett VXIl/b osztályának 56 diákja közül 25 nem él, 17 Budapesten, 14 külföldön lakók. És most tessék utánagondolni ennek a számsornak és annak a kornak, amely ezlt a számsort kialakította. — Kedves fiaim — kezdi a beszédét. — Az élet első nagy fordulójának, az érettséginek az emlékére negyven év utáni összejöttetek összevetni a múltat és a jelent. Anaitole France mondta egyszer, hogy mindig magunkról 'beszélünk, ha1 nincs elég lelkierőnk ahhoz, hogy hallgassunk. Én mégis magamról tartozom egy vallomást tenni, mert ez a vallomás korszempontból nem magánügy. Negyvennégy év után először lépem át ennek az iskolának a küszöbéit. — 1919-tjén, mikor ti negyedik gimnazisták voltatok, én elkerültem innen a minisztériumba és az egyetemre. A Tanácsiköztársaság, elmúlása után, a keresztény nemzeti reakció idején pedig azt mondták a Berzsenyi gimnáziumbeli volt itanártársakn, hogy nem tanítanak többé együtt velem. 1919 szeptember 24-én a fegyelmi tárgyalásomon felolvastam előre megírt vallomásomat. Akár elbocsátanak, akár nem, mondtam', nem óhajtok ebben ai rendszerben tanítani. A fegyelmi bizottság döntése tehát teljesen közömbös. Ezzel a sarkamat összevágtam, fejemet mgbiccentettem és mielőtt döntöttek volna, eltávoztam és ebbe az épületbe a lábamat többé nem tettem be mindmáig, mikor az ifjúkori emlékek felbolydulásával jöttem vissza ide. A haragot a szívemből régen kiküszöböltem, a itánárokna — akik 'közit az utolsónak maradtam, — az öregség sok mindent megbocsátó türelmével nézek vissza. — Fiaim! Ti is ahhoz a magyar olvasóközönséghez tartoztok, amelynek erkölcsi és esztétikai neveléséiben volt némi részem. De még a húszéves korkülönbség ellenére is nevetséges volna titeket ma erkölcsi oktatásban részesíteni. Olyan kort éltünk át, amelyben a faji megkülönböztetést a tömeggyilkosságokig vitték el. Ember kellett legyen a talpán, aki megőrizte gerincét az összeroppanástól. A lelkiismereti vizsga, amelyet most valamennyiőtöknek végezni kell, ezt a kérdést teszi fel: megálltátok-e a helyeteket, amennyire ez emberileg lehetséges volt? A humánus eszmék szolgálatában nem követtetek-e el gyengeséget? Mert nincs más boldogság, mint amikor az ember az élet alkonyán nyugodtan nézhet vissza a múltjára. — Fiaim, ezt üzenem. Most feláll hajlottén és törékenyen, boltozatos homloka sugárzó fényével ezeknek az ősz férfiaknak egyetlen élő tanára. És elmondja, hogy a többi diáktársuk miért nem él vagy miiért él idegemben és miért ülnek ebben a teremben alig húszán'. Az utolsó élő tanár; a 78 éves Benedek Marcell Kossuth díjas író, 1919 bátor, aztán meghurcolt egyetemi tanára, valamikori székely huszárok ivadéka, a mesemondó Benedek Elek fia, Benedek apó hazájának, annak a régi »erdőzúgásos és vadgalambszólásos Brdővi'dék«-nek a gyermeke. Szép, szomorú, súlyos csend ereszkedett a régi falak közé. Sós Endre író és újságíró állt fel, hogy a régi diákok nevében köszöntse a találkozót. Felvillantotta a kort, amely a régi diákok temetőjét ásta meg vagy vándorbotot dobott a kezükbe. Tisztelettel emlékezett meg a VIII/b és a VIII/a osztályfőnökeiről, akik emberek voltak és emberek maradtak minden embertelenségben. Beszélt a messze szakadt öregdiákokról: Koref egy moszkvai üzem tanácsadó mérnöke. Egy másik diáktársunk brüsszeli egyetemi tanár. Egy harmadik a Panamerican repülőtársaság egyik vezetője. A vihar szétszórta ezt a nemzedéket. De a szétszórt nemzedék is őrzi a szívében e városhoz való hűség gondolatát. Dobó István öregdiákkal beszélgettem, aki a régi Magyarországról New Yorkba vándorolt ki. 1931-ben New Yorkból a Szovjetunióba emigrált. Nem tudta elfelejteni a Duna-partot, régi városát, két esztendeje hazatelepült, a Magyar Tudományos Akadémia könyvtárának a munkatársa. »Kosztolányi Bandi«, ahogyan Sós Endre André Kostolany-t, a nemzetközi tőzsdék szaktekintélyét nevezi, akinek a tőzsdejáték történelmét feltáró könyve még japán nyelven is megjelent; aki felváltva Párizsban és New Yorkban él; aki a világ egyik jelentős festménygyűjteményét mondhatja a sajátjának; aki olyan szenvedélyes gyűjtő, hogy egyszer megvette a Wall Street-i bankárdinasztia utolsó tagjának, John Pierpont Morgan-nak árverésre bocsátott bárométerét is — egyre sűrűbben jár haza a Duna-partra. Most is Párizsból jött külön erre az alkalomra. Az »órának« közben vége lesz. Eltűnik a kékes derengés. Este van. RUFFY PÉTER Az ember újságot olvas, valahol Európában, vagy túl a tengeren. Olvassa, talán kávét kortyolgat közben és a szeme a megszokott ütemben fut végig a betűkön. Aztán egyszerre megáll egy névnél. Űjra megnézi. És emlékezetében elkezd peregni egy filmszalag. Hangot hall: jó barát hangját, aki szinte testvér volt. Hát él! Hát megvan! És az ember legszívesebben megsimogatná a (Magyar (Hírek papírját, amely különös, modern galambpostaként beröppent az ablakán és visszaadott neki valakit-, aki levelezője az újságnak — Angliában. Theresia Hansi, akinek ez az asszonyneve, de valamikor Soroksáron egyszerűen Báder Terinek hívtak, így találkozott Török Mihály nevével, akinek az angliai Leicesterben Mr. Michael Török a neve. Két régi játszópajtás Leicesterben és Oberenzingenben — egy angol és egy NSZK állampolgár megtudja, hogy a másik is él, megvan, sőt, jól és szépen él. — Jó lenne találkozni — mondja mind a kettő. — De hol? — ez a következő gondolat. Valóban, hol? Európa nagy. Mindkettőjük javasolhatná Londont. Vagy Brightont, a tengernél. Vagy Stuttgartot, Münchent vagy Svájcot. A Matterhorn tövében is találkozhatnának és a Maggiore-tónál is; Brüsszelben is és Amszterdamban: valutáris vagy bürokratikus akadályai egyik utazásnak sem lennének. A Fekete-tengertől a Baltikumig akárhol eltölthetnék azt a néhány napot, amely a régi emlékek kicserélésének és megerősítésének ünnepe. De nem tudják elképzelni ezt a találkozót, csak egyetlen helyen. Soroksáron. A faluban, amely — bár pesti kerület lett közben — talán az összes peremkerületek közül a legkevésbé vált nagyvárosivá. De hát nem is a szédítő forgalom, vagy a neonfények vonzzák őket ide. A találkozókhoz épp úgy helyi légkör kell, »mikroklíma«, mint bizonyos nagyon érzékeny növényfajtáknak a megélhetéséhez. Lehet a Maggiore vize — vagy, hogy magyar földön maradjunk, — a Balatoné is — szebb színű a soroksári Duna-ágénál. Lehet, a napfény simogatóbb a bajor hegyek közt és a sör jobban csúszna egy bécsi kiskocsmában. Talán. És mégis itthon kell találkozniuk. * Soroksáron a Haraszti■ utcában hosszú, takaroson festett ház áll. Az udvara csupa virág. A tornácon ősz néni halat tisztít, darabol, széles »vájdling« van előtte. Gyerekek futkosnak. A szobában jó hűvös van, az augusztusvégi forróság kiszorult, de a két régi barátot az időjárás a lehető legkevésbé érdekli. Az életükről beszélnek. Beszámoló ez: a Magyar Hírekben látott név most ismét valósággá, Török Miskává változott, ez a kockászakós, alacsony, tűnődő férfi ugyanaz a kisfiú, akivel a soroksári Mikszáth utcában annyit játszottak. Az a kisfiú felnőtt férfi, három gyereke van, akik ladynak tisztelik Báder Terikét, akarom mondani Frau Theresia Hansit. Tériké, a finoman öltözködő, bizony már deresedő hajú Tériké... nagymama, rekordfiatalságú nagymama, odahaza Oberenzingenben. Mit csinál Török Mihály otthon? Már ti ott, ahol szép háza van, ahol Berlinből származott felesége és gyerekei élnek. Szereti a munkáját és szereti a második hazát, Angliát, melynek nyelvét is hetek alatt tanulta meg. De a gondolatait nem tudja Leicesterben tartani. Azok itthon járnak. Az erzsébeti temetőben, ahol bátyja pihen; a régi utcákon, a Duna-parti pecázóhelyeken, a kisvendéglőkben. Mit csinál a régi Báder Teri otthon, Württembergben? Keményen dolgozik, de 6 sem panaszkodhat: tulajdonképpen minden, amit ember elérhet, szép család, anyagilag független, gondtalan élet lett az osztályrésze a kislánynak, aki tejet hordott valamikor házakhoz Erzsébeten. Mi hiányzik odahaza? A dolgokat leltárszerűen felsorolva, semmi, a Mercedesig bezárólag. De hát nemcsak a jólét leltári tárgyaiból áll az élet. * Járnak az udvaron, ahol gyerekkoruk bújócskái és labdacsatái is lezajlottak. Az utcán, ahol a HÉV sötétzöld kocsija a régismert dübörgéssel játssza a gyorsvonatot, ha Budapest Elővárosi Vasút lett is időközben. A konyhában, a nagy asztalnál a készülő ünnepi ebéd piros paprikái és sápadt-eres halszeletei várják őket. A levegőben a csendes nyárvége érett illata úszik, az aszszony haján megcsillan a déli napfény, amikor kilép a tornácra és egy mélyet szív a hazai levegőből. Mihály, meg Tériké. Mihály dunyhát akar hazavinni. Angliába, dunyhát! Lehet, hogy.a legmodernebb orvosi felfogás hívei felhúzzák az orrukat: dunyha alatt aludni! De amikor az alatt könnyebb magyarul álmodni. Tériké — hiába nagymama, itthon egyszerre megint kislány — a napokat egy egész különös találkozásra is kihasználja. Valamelyik ismerőssel Kenderesre megy. Bizony, még a Horthy régi kastélyába is. Nevetnek, felszabadultan, vidáman: hol van már az a világ! Egyáltalában — hová lett mindaz, ami a háborúval járt és ami végeredményben őket is elhajította, távol a szülőfalutól? íme, már nincs sehol. Csak a haza van. Es ök, Mr. Török, Leicesterből és Frau Hansi, Oberenzingenből. Mindkettőjük szemében van egy parányi szomorúság. De azon áttör az öröm fénye. Jó világítótorony a visszatérés: és biztos utat mutat, most, amikor a sorompók nyitva állnak. BAKTAI FERENC Török Mihály — soroksári rokonainak otthonában — találkozik Theresia Hansival (balra, világos blúzban) (Vámos László felv.) I
